Latiatuc feleym zumtuchel (Féner Tamás)

Október 22-ig még látogatható Féner Tamás "Latiatuc feleym zumtuchel" című megrázó kiállítása az Országos Széchenyi Könyvtárban! Felkiáltójel! Nézzétek meg, töprengjetek rajta ti is! A tárlat után egészen másmilyen lesz majd a várbeli koratéli panoráma: karcosabb, törékenyebb.

Elég sok kiváló nagyítás van egy kicsiny légtérbe összegyűjtve, egy-egy kép pedig olyan nagy, hogy teljesen betöltik a szemlélő látóterét - ezek a fizikai jellemzők a kiállítás nem éppen könnyű témájával párosítva borongós, önszemlélődő, reményt kereső állapotba zárják a látogatót.
Minden képhez két szöveg is társul: egy felé nyomtatott (többnyire biblikus, ószövetségi) cím, valamint egy külön állványkán elhelyezett (többnyire magyar irodalomból származó) idézet is társul: a kép és a szövegek beszélgetnek az agyamban. A társítások időnként egyértelműek, máskor még sokáig visszhangoznak: aha, akkor ha ez így van, akkor az úgy van, de ha az úgy is lehet, akkor összeillik még emezzel is...
Ahogy belépünk a 73 éves, Kossuth-díjjal is kitüntetett alkotó kiállítására, két igen hangsúlyos helyen, a bejárat két oldalán a Féner-eszmeiség két tömör kifejezőjét láthatjuk. Bal oldalt egy hófehér, ágasbogas, fa, felülről fényképezve. Jobb oldalt felirat: Mestereim. És három név.

Ez az alázat és ez a távolságból történő szemlélés jellemzi az egész kiállítást. A tájképekben a világ anyagszerűsége látszik: a fű, a víz, a fák mind valahogy csoportokat alkotnak és nagy masszák lesznek. A nagy masszák pedig törékenyek, mert alaposabb megvizsgálás után kiviláglik, milyen apró részekből állnak össze.

És ember sehol. Olyan feltűnően hiányoznak az emberek, hogy fellélegzem egy szobrokat ábrázoló kép láttán: na végre. A kép döntött, a két szobor átlósan kettéosztja a teret, jobbra vannak részletek, balra csak sötétség. Ha jól emlékszem, a szobrok ellenkező irányba néznek, és nagyon hangsúlyos az elöl lévő alak háta.

Aztán megkapom a homo sapiensemet is: egy mumifikálódott időtlen arc, formalinban úszva, üvegedényben. Ahogy a fény törik, három szeme van, amelyekkel ijesztően mered rám.
Igen, van a szörny is, de ott a vadász, az ösvényeken járó, és a lángosos is...

A tárlat számvetés és összegző jellegét nem csak én éreztem: a vendégkönyvbe írt baráti, értő, és meleg reflexiókat nagyon érdemes átbogarászni. 

 

A képanyag egy jelentős része fennvan az OSZK honlapján, de élőben sokkal kontrasztosabbak, és ütősebbek a képek. Úgyhogy aki tervezi, hogy megnézi a kiállítást, az inkább ne klikkeljen.

Végezetül ezt írja a "hivatalos" ismertető a tárlatról:
"Az alkotót több éve foglalkoztatja a kép és a szöveg viszonya, egymást kiegészítő kapcsolata, összhangja. A most kiállított képek egy vizuális napló lapjait tárják elénk.. A kiállítótérben a nagyméretű felvételek, és a hozzájuk kapcsolt irodalmi idézetek - a művész szándéka szerint - körülményeinek változásait, gondolkodásának irányát érzékeltetik. Ez a fajta naplószerű összeállítás bizonyos értelemben a 2009-ben a Magyar Fotográfusok Házában megrendezett tárlat önéletrajzi ihletésű fejezetének továbbgondolása, kiterjesztése. E vonatkozásban nem az a fontos, hogy az alkotó a képhez találta meg a szöveget, vagy olvasmányait fogalmazta képpé - a képes napló látható és olvasható mondatai által válik kerek egésszé. Egy napló természeténél fogva nyitott - non finito - várjuk tehát újabb, folytatódó lapjait, fejezeteit." 

ui: azóta megtaláltam a múmiás képet, és a következő bejegyzésben posztoltam is!

André Kertész tribure project kutyával

Nagyon sok izgalmas árnyék van itthon. Amikor nem fuldoklom, remek időtöltésem van :) (Re: az André Kertész tribute project korábbi megnyilvánulásai: 1,2)

unatkozó majom

Még mindig beteg vagyok. Jobb híján az André Kertész könyvet lapozgatva és a kiállításra készülve töltöm az időt. Szép fények itt is vannak, legközelebbre pedig beszerzek egy üveghalat vagy minibiciklit. (Re: egy korábbi bejegyzés. :-) )

 

Így ért véget a nyaram

Varázslat és börtön a tér.
Dobjunk zárt lyukakba szuverénitásukat féltő vagy múltjukat takargató ismerősöket, s máris szinte magától pattan ki a konfliktus, a dráma, amelyet megrendezve egy remek filmet vagy színházi előadást hozhatunk létre. Eszerint a recept szerint működött már a görög színház is, majd minden egyéb is, mely az ő hagyományaikat követi.
De csinálhatjuk másként is.
Vehetünk például egy végtelen nagy teret, mondjuk az északi sarkvidéket, beledobhatunk két idegent, megrázhatjuk, és megnézhetjük, mi történik.
A kísérlet eredménye hátborzongató.

 

Először is azt tapasztaljuk, hogy a bedobott két idegen nem lett ismerősebb, barátságosabb, kedvesebb, emberibb, sőt. A tér pedig továbbra is végtelen, csodálatos, kiszámíthatatlan, ám mindezek mellett egyre inkább fenyegető is.

Aleksei Popogrebsky rendező bezárja hőseit a végtelenbe, ahol a gondolat belevész a ködbe, s az elmét elvakítja a befagyott víztükör, s hagyja működni a rendszert. A két hős közül az egyiket, a szinte egész életét itt töltő Szergejt, már rendesen kikezdte és megkeményítette ez a világ. Az új jövevény, a gyerek(es) Pavel még kalandot lát a fagyba zárt meteorológiai állomásban. Vajon ezt a két embert felfalja a tér? Vajon felfalják egymást, s az emberség jégcsapra húzva végzi? Közben pedig szemünk a végtelen hideget pásztázza.

Az Így ért véget a nyaram  igazi hátborzongató remekmű.

 A történet felütésében megismerkedhetünk az alapkonfliktussal: két teljesen eltérő világ találkozik ezen a gyönyörű fagyos kísérleti állomáson. A remete Szergej igazi túlélő, szigorú rendszerember. A társadalomtól, családjától egyre jobban elszakadva él, a távolság pedig nem csupán földrajzi, hanem egyre inkább kulturális, szellemi is. A külvilággal egy rádión keresztül kommunikál, családjával pedig csak többszörös áttételeken keresztül tudja tartani a kapcsolatot: a rádió túloldalán lévőket kéri meg, hogy küldjenek egy-egy sms-t a feleségének és gyermekének. Kárhoztathatjuk, ha a bizonytalan Pavelt nem öleli egyből apaként keblére valaki, akit a távolság minden közelségtől megfoszt?
Szergej világában nincs lazulás, szünet, olvadás.  

Pont ezért kezeli fenntartásokkal a nyári gyakorlatra ideérkező Pavelt, a "turistát". Pavel fülén mindig ott a fejhallgató, mindig üvölt valami, lövöldözős számítógépes játékokkal játszik, amelyeket valóságosabbnak érez, mint a végtelen tájat és a háromóránkénti méréseket. A meteorológiai megfigyelést is szórakozásnak igyekszik felfogni, hogy ne legyen olyan unalmas... Egy bizonyos izotóp mérésére például új technikát fejleszt ki...  Pavel az én generációm gyermeke, Pavel én vagyok.

De Pavel tapasztalatlan és kicsit gyáva is.
Pavelt agyonnyomja Szergej jelenléte.
Pavel nem ad át egy nagyon fontos üzenetet Szergejnek, és ezzel elindul a macska-egér játék. Először még csak az állomás kék labirintusépületében játszunk, majd a környező emberalkotta kütyük (ilyenolyan műszerek, épületek) körül, végül nagy üres semmiben. És itt nem érvényes a Tom és Jerry-szabály, t.i. hogy összelapulsz egy kicsit, de aztán futsz tovább.

Hosszú idő óta ez az első film, amelynek elképzelni se tudtam, hogy mi lesz a vége. Ahogy az indulatok süvítettek, két ember egymásnak esik, elsősorban mentálisan, de aztán a fizikai túlélésért kell megküzdeni. Mindeközben pedig csak akkor nem nyel el a tér, ha visszatalálnak azokhoz az emberi alapelemekhez, amelyek még a halálos ellenségeket is összekötik.
És amikor a legnagyobb a feszültség, amikor a bizonytalanság a szereplőket és a nézőket is elemésztené, rendre akkor ajándékoz meg bennünket az operatőr egy-egy lélegzetelállító nagylátószögű felvétellel. Nézd a tájat. Gondolkodj. Fogadd be. Ilyen kicsi vagy.
Volt egy beállítás, amikor konkrétan keresni kellett Pavelt, a hangyát.

Pavel a legkevésbé emberibb formában tekereg, mászik, kúszik, szenved, vagy amikor egy kicsit több energiája van, ólálkodik és settenkedik, a néző fejébe pedig ezzel párhuzamosan fészkeli be magát a gondolat, amely még napokig nem fog távozni: valóban ennyire nehéz igazat mondani? önmagunkat képviselni? kommunikálni? szembenézni egy másik entitással?

Egyes elemzők nem véletlen értelmezik a filmet az orosz kulturális és politikai örökség terhével való szembenézés kísérletének.

Miközben Szevasztopolban

Találtam egy történelmi-művészeti-emberi blogot, ami, és ez számomra a legmeglepőbb, igen hosszú időre lekötött. Egyszerűen érdekes. Jól működnek a képzettársítások. Rengeteg a poszt, kreatívak a szerzők, csorgatom a nyálam.
wangfolyo.blogspot.com

Itt most néhány képet kölcsönöztem A szovjet Capa című cikkükből, amely Jevgenyij Haldej háborús képeiből válogat, és egy csomó érdekes infóval szolgál, amiket most, nyilván, nem másolok ide.
Ebben a három képben viszont, amelyeket csakazértis ellopok, megrázóan törékeny a világ.

Szülinapos a Macskafogó

1986, október. ma 25 éves a Macskafogó.

1986, Filmvilág. Kritika. Érces nyelv. Rövidlátás. Humorérzéketlenség. Székely Gabriella ismertetőjének felütését idekontrolcékontrolvézem.

Remek, na!

"Nepp József és Ternovszky Béla bizonyára sokat járnak moziba. Szerencsés emberek, a Macskafogó tanúsága szerint a világsikeres Csillagok háborúja, a klasszikus maffia- meg gengszter-mesék mellett olyan filmekre is jegyet válthattak, melyeket a halandó hazai néző legfeljebb csak újságok beszámolóiból ismerhet: mint például Bakshi rajzfilmjét, a Fritz, a macskát, a 07-es ügynök különböző mulatságos kalandjait, vagy a Superman attrakcióit. Ezekkel az ínycsiklandozó, szemkápráztató, színes, szagos, sok millió dolláros látványosságokkal mi, persze, nem vehetjük fel a versenyt, még akkor sem, ha az egyre korlátozottabb hazai produkciós költségekbe, mint ez esetben is, különféle LTD és GBMH részvények dollárjai és márkái csordogálnak is. Ésszerűnek tetszik: vessük latba (amúgy „odaát” vagyonokat érő) kézügyességünket, rajzoljuk le a méregdrága, különleges effektusokkal pazarul előállított, világsztárokkal eljátszatott történeteket. Fessünk gengsztereket, maffiavezéreket, szindikátus-palotákat, felhőkarcolókat, félelmetesen vad dzsungelt krokodilokkal, terroristákat, bérgyilkosokat, tengeri csatát, véres nagyvárosi pisztolypárbajokat, tankokat, száguldásos autósmanővereket, fényes nagyvilági partykat; vigyük ismeretlen, egzotikus tájakra a kalandozni vágyó néző szemét. Harcoljanak egymás ellen a klasszikus filmes figurák macska- meg egérbőrbe bújtatva, szurkoljunk az utóbbiaknak, lévén azok kisebb és védtelenebb állatok."

Váháhá! Itt az eredeti link, a teljes ismertetéssel.

Szobafogság (André Kertész és p közös sorsa)

Fejfájáson keresztül szemlélni a létet nem valami felemelő dolog. Ráadásul időnként berázkódik a kép, ilyenkor köhögök. Mára szobafogság jutott, de legalább nem kell dolgozni. A délelőtt jó, akkor besüt a nap. Vidám. (Ellenben mindenen látszik, hogy mennyire poros.)

Azt hiszem André Kertész volt az, aki élete végén, betegsége miatt, nem tudta elhagyni a szobáját, és valami hihetetlen absztraktokat és képzettársításos fotókat készített arról az unalomig ismert térről, amiben minden bizonnyal ugyanúgy ott volt a kanapé, az állólámpa, meg a szekrény, ahogy nálunk. De valahogy mégis túllátott rajtuk.

Igen, ő volt, New Yorkba volt bezárva, idegenül, magányosan. (Milyen jó, ha az ember csak lekap egy André Kertész albumot a polcról, és informálódik.) A felesége halála nagyon megviselte lelkileg, emellett pedig mindvégig kísérte az elégedetlenség, hogy a világ nem ismerte el munkásságát jelentőségének megfelelően.

  

 

1979 és 1981 között készítette ezeket a felvételeket egy Polaroid géppel, miközben fokozatosan gyengült az állapota. Látása is fokozatosan romlott, s azzal igyekezett észlelésének érzékenységét fenntartani, hogy üveg, fa, és bronz tárgyakból komponált összeállításokat helyezett az ablakba, és a rájuk vetődő fény legapróbb változását is rögzítette.

Nagyon izgalmas, hogy ugyanazok a tárgyak és motívumok kerülnek elő a képeken, mégis mindig máshogy. Ami nagy, az máskor kicsi, és fordítva. Ami éles és ami homályos. Ami egyenes és ami görbe. Jó nézegetni és rakosgatni. És az extrém lilákat és sárgákat is nagyon élvezem.

    

Nahát, kiadták a polaroidokat könyvben is... valaki megveheti nekem, nem tilos. :) Van már egy másik polaroidos könyvem is, Tarkovszkijtól - olyan, mintha egy tündérmesét lapozgatnék...

antitestkultusz

Éljen C. S. Lewis! Végre valaki rendbetette a dolgokat, és visszaállította a helyes sorrendet...
Vajon a  baloldali fehér tárgy egy szemetes?

A férfi Pradát visel (Őrült, dilis, szerelem)

Csak én feszengek, ha bugyutaságokat kell néznem egy egész falas vásznon?
Nem az egész film volt ilyen, természetesen, ám mégis a rosszul időzített leggázabb utolsó (minden morális tanulságot levonó, összes szereplőt felvonultató) jelenet után hagytuk el a termet mindnyájan, így arra sokkal inkább emlékszünk...
Nem az egész film volt gagyi, sőt, nagy erényei is voltak (mindjárt kifejtem)... de azért kicsit igényesebb lehetett volna. Ilyen szereplőgárdával és ilyen ötletekkel még nagyobb pazarlás az igénytelenség. Kérdés persze, hogy mit vár az ember egy romkomtól - lehet, hogy én várok sokat? Elitista sznob vagyok?

Hm hm.
Hát, szórakoztatást várok, persze, de nem úgy, hogy az orrom alá nyomják. Egy jó helyzetet, amibe bele lehet merülni, és őrült, dilis megoldásokat, ha már ezt ígéri a cím. Ezzel szemben lassú felvezetés után egyenletlen ritmusban bontakozott ki az eléggé megjósolható cselekmény. Hannah szála például kimondottan rosszul volt adagolva. Sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, ha többször látjuk, ha mondjuk szivatja egy kicsit Jacobot, ha nem feltűnő hiányával domborít a film közepén.

A szórakoztatás igazán üdítő formája csak valahol a film fele után érkezett meg. Az eleje sem volt rossz, csak feleslegesen hosszú. A szegény (boldog múltú és nagyszerűbb jövőre érdemes) lúzer Cal jellemének bemutatása, Ryan Gosling menő csávójának klisécsajozásai - csak miért kell ennyire didaktikusan? Miért kell még tizedszerre is ugyanazzal az eszköztárral megmutatni, hogy a középkorú férfi bizony lúzer, unalmas, és öltözködni sem tud, a menő huszonéves meg a legnagyobb király? Elsőre is értettük, de másodikra biztos.
A tizedikre meg kínosan feszengünk.

Vagy a középkorú férfiak ennyire félnének attól, hogy nevetségessé válnak? Ennyire istenítik a csajozós huszasharmincas menő(nek kinéző) pasikat, akikből amúgy közel sincs annyi az utcán, mint hiszik? Hiszen a vígjátékon attól nevetünk, hogy a jelenünket, saját kisszerű életünket túlozza el - saját magunk karikatúráin nevetünk. A vígjáték arra való, hogy szelepeljen, hogy kieresszük a gőzt. Hogy magunkra ismerjünk és el is távolodjunk egyszerre. Hogy felülről nézhessük problémáinkat és kinevethessük azokat. (Ezt nem én találtam ki, hanem Arisztotelész.)
Ennyire kisebbségi komplexusosak lennének a férfiak? Valaki védje meg őket! De amikor már fél órája azt nézem, hogyan szed fel újabb és újabb nőket az istenített Jacob, hogyan osztja a jótanácsokat az etetéshez, és hogyan csinál Calból is plázakandúrt, elmegy az élettől is a kedvem. És látatlanban is tudom, hogy az amerikai morál értelmében a film végére a családi értékek helyreállítása fog bekövetkezni, mégis, mint néző, nem tudom lenyelni ezt az aránytalanságot a forgatókönyv hangsúlyaiban.

Nyilván nem én vagyok itt most a célközönség... Az ördög Pradát visel férfiaknak készült változatát nézem, amiben ők is kiélhetik glamour vágyaikat - ez amúgy önmagában már roppant komikus, görbe tükör a férfitársadalomnak :-) (igaz, a film nem reflektál erre) Végre a pasik is kedvükre élvezhetik, ahogy alteregójuk mindig megtalálja a megfelelő mondatot a nőknél, kézenállva fekvőtámaszozik, és minden cipőt csak egyszer vesz fel... A  férfishoppingoláshoz köthető a film (szerintem) egyetlen vizuális poénja, a plasztik-tökély Gosling megtalálta igazi követőit:

De azért én ezt már nem kicsit unom.  Férfiak.
Shoppingolnak, pletykálnak, szexelnek.
Őrült, dilis, szerelem.

De a forgatókönyvírók is tudják: az életnek azért más értelme is van, mint a Prada, és oktatófilmmé alakítva forgatókönyvüket erre is meg leszünk tanítva a film második felében... család, összetartás, gyerek. Jacob is megtalálja szíve hölgyét, Cal is rájön, visszahúz a szíve.
Hát, ez van...
Didaktikus, de azért ne írjuk le a filmet: a hosszúra sikerült "Gosling mindenkit felszed" felvezető után végre némi igazi humort és igazi emberi hülyeséget is láthatunk: Calt (Steve Carellt) nem teszi boldoggá, hogy Jacob-klón legyen, hiányzik neki a felesége (Julianne Moore), és időről időre kapcsolatba kerülnek. Hol véletlenül, hol direkt. Vergődnek. Ezek a legjobb részek. Drámaiak, máskor mélyen komikusak, időnként pedig a kettő egyszerre. Julianne Moore mint feleség kiváló választás volt. Zseniális. (Hogy aztán ezt a szálat is tönkretegyék, s megtanítsák nekünk, hogy a szerelem nehéz és bonyolult dolog, mert ezt eddig nem tudtuk.)

Steve Carell és Julianne Moore remekül mutatnak együtt a vásznon, és külön külön is egymásra mutatnak. Az egyik legjobb ötlet, amit romkomban láttam, hogy Cal éjjelente beszökik volt kertjébe rendbetenni azt, mert tudja, hogy a felesége nem tudja megcsinálni. Carell és Moore olyanok, mint két mágnes: vonzzák és taszítják is egymást. Közelednek és távolodnak egyszerre, kiszámíthatatlanul. Miattuk marad a földön ez az "őrült, dilis" romkom.... de igazából ők a legőrült,legdilis,legszerelmesebbek. Emberek.

agysejtelmemsincs

Tegnap megnéztem a Ragadozókat tízmilliomodszor.
Más nincs.

Zegzugos

Még tüdőgondozós kalandjaimhoz kapcsolódik, hogy az elhanyagolt esztéká-épületben, illetve annak udvarán, muszáj voltam körülnézni egy kicsit.
Igazi urbexnek éreztem magam.
Ha valami omladozik, nem vízszintes, nem függőleges, lepereg, levezet, sötétbe veszik, és fű is nő benne, az már az én báránylelkemnek urbex felfedezés, sőt, nem mindennapi kaland. És mivel valaki kiszúrta, hogy settenkedek és fotózom, azaz illegálban cselekszem, hamarosan meg is jelent egy biztonsági ember, aki diszkréten szemmel tartott a háttérből, miközben sms-ezett. A tilosban járás is megvolt hát, wow, az urbexség szele egyre jobban megcsap engem is!
Csak a nagy huzatból tüdőbaj ne legyen...

Na, a képek.