december 31, 2009

mozi, baci

Téli szüneti influenzával történő viaskodásomat filmes állomások szakították meg, illetve szakítják meg most is. Olyan jó az embernek a vírustól fájó tagjait a moziszékek ölelésében ellazítani, egy egy hurutos köhögéssel a mozi ihletett csendjét felverni (a szomszédok óvatosan kissé távolabb húzódnak a karfákkal határolt térben), illetve náthának betudható orrfújásnak állcázni az elérzékenyült pillanatokat. Igen, igen, az orrfújás olyan katarzis, mint amilyenről Arisztotelész mesélt, s ha az ember náthás, egy jól begyakorolt mozdulatsorral szabadulhat meg felgyülemlett érzelmeitől és a takonytól. Nem beszélve arról, jut eszembe, hogy a mai modern görög nyelvben katarzisnak vagy ehhez hasonlónak hívják a kakilást is. (Kállay tanárúr csepegtetett ehhez hasonló praktikus bölcsességeket az angol dráma előadásokba hétfő délelőttönként hány éve is? 6. Láttam őt a múltkor Szellemkép után a buszmegállóban, a 8-as buszra szállt fel az Astorián. Gazdagréten lakna vajon? Ja ugyanezen napon a Géhert is láttam (ő a másik hihetetlen tanáregyéniség-dinoszaurusz az Anglisztika tanszéken), ő az 5-ös buszra szállt fel, én is, mögé ültem és sunyítottam, ballonkabátom gallérját 90 fokos szögben felállítottam, behúztam a nyakam, és Sherlockként figyeltem a tarkóját. Valahol az első kerületben szállt le, a vár után, de még a Moszkva előtt.)
No. A mozi. A mozi egy csodás dolog.
A Művészben a két ünnep alatt és között Studio Ghibli retrospektív megy, azaz minden nap leadnak egyet vagy kettőt a világ legjobb rajzfilmjei közül. "A Studio Ghibli varázslatos animéi," ez a címe. Ha megtalálom a neten azt a tök intelligens Filmvilág-beli cikket, mely az érdeklődő olvasót a Studio Ghibli kulisszái között értőn eligazítja, akkor belinkelem. Megtaláltam. Kedves olvasó, ráérő idejében tessék ezt is elolvasni. Elvégre az olvasó az olvasás által teremtődik, és ha ön/maga/kegyed nem olvas, mivé lesz? Felesleges töprengések helyett inkább örüljünk, hogy immár a virtuális térben is lehet virtuálisan olvasni, és nem kell elbattyogni a Szabó Ervin könyvtárba, ahol úgyis csak azzal szembesülnénk, hogy valaki éppen annak az újságnak azt a számát olvassa valahol a polclabirintusban, amit mi szerettünk volna. Szóval tessék oda menni, hogy www.filmvilag.hu, ahol az archívumban megkeresni a 2007/10. számot, a cikk írója Teszár Dávid, a címe A repülés művészete. Avagy talán az alábbi link is megér egy próbát: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9125
Sajnos a fent említett hullámzó egészségi állapot, illetve a sok rokon miatt nem tudtunk annyi vetítésre elmenni, amennyire jó lett volna. Két filmet láttunk, a Porco Rosso-t, és A könyvek hercegét.
A Porco Rosso nagyon vicces volt, igazi jó humorral, nem olyan hülyeségekkel, mint a Jóbarátok. Olyan jó hallani, ahogy a nézőtér egyes pontjain felhangzik a kacagás! Ez a film egy valamilyen okból disznóvá változott pilótáról szól, akiről nem derül ki, miért súlytotta ez az átok, a film zárlata pedig kétségben hagyja, hogy visszaváltozik-e, vagy így marad. Szerintem amúgy így marad, mert nem szeretne megváltozni. Egész életében menekül az élete elől: hol egy lakatlan szigetre, hol vakmerő kalandokba, de semmiképpen sem néz szembe az igazi kérdésekkel, hogy pl. ki is ő és hova (kihez) is tartozik. Vannak aztán mindenféle légi kalózok, meg amerikai pilóta, izgalom, kaland, lövöldözés, hihetetlenül kreatív repülő csodák, és a végén egy párbaj is. Az a legjobb az egész rajzfilmben, hogy az embernek az elején fogalma sincs, hogy mi lesz a vége, nem úgy, mint mondjuk egy hagyományos Disney-filmnél. Az meg csak a hab a tortán, hogy az embernek a film végén sincs fogalma arról, hogy most igazából mi is a film vége. :-) Az is jó, hogy van egy nagyon furi, teljesen asszimmetrikus szerelmi háromszög, ami lehet, hogy nem is szerelmi, de mindenképpen valamilyen síkidom. Van egy tizenhét éves repülőgépszerelő lány, aki teljesen hiperaktív (olyan, mint amikor én belelkesedek valamiért, csak sokkal kitartóbb) (ja, akkor mégsem olyan :-) ), és róla mondja Porco azt, hogy "Csak ránézek és elfáradok." HEHEHE.
Nos, a másik rajzfilm ,amit néztünk, A könyvek hercege. Hát ez az anime egyszerűen UTÁNOZHATATLAN.
Sajnos mostanra elfogytak a jó kis jelzők, sőt a fejem is kezd megfájdulni. Ez is egy olyan dolog lesz, amiről megígérem, hogy még írok, de ígéretemet nem valószínű, hogy betartom.

est.hu:
"Miközben osztálytársnői leginkább a fiúkról trécselnek, a 14 éves Shizuku inkább a könyvek iránt rajong, aztán őt is utoléri a romantika. Ami könyvet kikölcsönöz a könyvtárból, a kölcsönzőjegyen észreveszi, azokat már mind kivette előtte egy bizonyos Amasawa Seiji nevű fiú. A dolog nem hagyja nyugodni, ám ennél a kis rejtélynél jóval különösebb és izgalmasabb titkokkal is szembetalálkozik a nyári vakáció során.

A Ghibli-stúdió számos produkciójában animációs rendezőként közreműködő Yoshifumi Kondónak ez volt az egyetlen rendezői munkája, amely amellett, hogy csodaszép tinimese, azt is gyönyörűen példázza, hogy egy modern, csupa beton, nagyvárosi környezet hogyan ábrázolható aprólékos realizmussal úgy, hogy közben színes mesevilágként hasson."

Ez a film hihetetlenül erősen idézte fel bennem a kamaszkorom nyári vakációit, amikor meleg van, az ember olvas, esténként találkozik Marcsival, ülnek, beszélnek, RETTENETESEN FONTOS dolgokról. Ez a lány is egyfolytában olvas, amivel máris belopta magát a szívembe :-D És "ez a titokzatos idegen mindent kikölcsönzött már előttem" olyan hatalmas ötlet, amelytől minden bölcsészlány a rendező úr lábai előtt fog heverni, az biztos. :-) És az egész filmben nincs semmi Hollywoodias, nem erőltetik túl ezt a meg kell találnom életem szerelmét dolgot, nincs benne semmi Csipkerózsikás vagy Hamupipőkés vagy hasonló. Sokkal nagyobb hangsúlyt kap az, hogy meg kell találni, mi érdekel igazán, miben vagyok igazán jó, sőt ez sem elég, mert nem szabad feladni. Na sok ehhez hasonló. Még végül annyit, hogy ahogy a rajzfilm ábrázolja a főszereplő lány családját, azt nagyon hitelesnek érzem: mindenki rohan, dolgozik, csak oldalazva férnek el lakás folyosóin, a fő élettér a konyha, ami tök pici, és teljesen hétköznapi.
Na most elmegyek a dolgomra.

december 27, 2009

pozitív

http://www.bolyai-el.sulinet.hu/?q=node/637

Ilyet is lehet.
Jó, hogy van ilyen.
Kár, hogy nem vagyok ennyire kitartó. Engem már az lemerít, hogy a szokásos árral szembeni úszásadagomat fulladásos halál beállta nélkül átéljem a tanórák során.

december 25, 2009

gyorsan

Sziasztok!

Restellem, hogy nem írok mostanság! Egy nagy rohanás volt az utolsó pár hét, most karácsonykor pedig nem igazán vagyok netközelben.
Egy csomó jó dolog történik, és rengeteg dolgon lehet agyalni.

A két ünnep közt költözöm, jeeeee!

Áldott karácsonyt nektek!

december 06, 2009

A kurblimadár (avis kurbliensis)

Murakami, Haruki:

A kurblimadár krónikája 1-3.

Geopen Kiadó, 2009

  • 988 oldal
  • Kötés: papír / puha kötés
  • ISBN: 9789639765696

Tokió külvárosában egy Okada Toru nevű munka nélküli fiatalember először csak felesége elveszett macskája keresésére indul, idővel aztán rádöbben, hogy a felesége is elhagyta. A város békés felszíne alatt rejtőző föld alatti világba keveredve különös ismeretséget köt egy testvérpárral, akik a görög szigetvilág két tagjáról kapták a nevüket. A szomszédban lakó bolondos lány révén beavatást nyer a parókakészítés rejtelmeibe, egy nyugalmazott tiszt pedig a mandzsúriai háború tapasztalatait osztja meg vele. A zenekedvelő és rezignált Toru titokzatos állást vállal az inkognitójukat messzemenőkig őrző Szerecsendiónál és Fahéjnál, s eltűnt háziállatának és házastársának felkutatása miatt szó szerint sötét és mély kútba kell alászállnia.
Murakami valóságot és misztikumot ötvöző regényének felzaklató történeteit az elbeszélés szenvtelen nyugalma ellensúlyozza, feszült kíváncsiságot ébresztve az olvasóban, aki az események sodrásának engedve képtelen letenni a könyvet. A lapok közül pedig minduntalan kihallatszik a világ mozgásban tartásáért felelős, láthatatlan kurblimadár hangja: gíííííííí...

www.bookline.hu


Egyelőre ott tartok, hogy van a pasi, meg a felesége, és nincs macska. 76. oldal.

Murakami: the beginning

Sikerült a hétvégén a rituális vasárnapi minimum egy órás fürdés közepette normálisabb mennyiséget elolvasnom a legújabb Murakami könyvemből, a The Wind-Up Bird Chronicles-ből (A kurblimadár krónikája). Mert a héten még erre sem volt időm.
(Érezhetitek, mekkora gáz van, ha még murakamizni se futja az időgazdaságból, de leginkább az energiavetésből. Szóval ezúttal is szeretném megköszönni Csillagnak, flamnak, és prérikutyának, hogy a) aggódtak miattam és b) igyekeztek felrázni. Kell a noszogatás, igen.)
Valami sznobságból angolul olvasom Murakamit, nem tudom miért. Pedig ugyanúgy fordítás, mint a magyar...
jobban belegondolva talán azért, mert két meghatározó Murakami-élményem is van még azokból az időkből ,amikor nem olvastam tőle semmit, és mindkettő angol nyelven történt. Az első, hogy amikor Angliában voltam, a legjobb barátom, a Steve akkortájt olvasta az első Murakamiját és nagyon szerette, és ő mondta, hogy olvassam én is. De nem olvastam, mert nehogy már egy ilyen kis alkoholista fenegyerek mondja meg nekem, mit olvassak, amikor én vagyok az ELTE dédelgetett csodagyereke :-D Amúgy a Steve rendkívül intelligens volt, szerette a filozófiát meg az irodalmat, kreatív írás szakra jártunk együtt meg együtt is laktunk amíg Erasmusos voltam. Csak az angol (helyesebben skót) fiatalok mindennapjait élte, így a kíváncsiságánál mindig fontosabb volt az alkohol, a tanulmányainál a bulik, az agyánál a fű. Szerintem rettenetesen elherdálta magát, és bár nem voltam nála okosabb, műveltebb biztosan. Kreatív írás szakon a tanár félve kérdezte meg, hogy ki írta a Bovarynét, ami a felsőoktatásukra nézve meglehetősen sokat elárul.
Nos ekkor még nem olvastam Murakamit.
Pár évvel később Írország nyugati partján ültem Galwaynél, egy kicsit a parton északra gyalogolva leltem meg az ideális helyet, egy félszigetet, amelyet keskeny földnyelv kapcsolt apálykor a szárazföldhöz, dagálykor pedig sár. Ez egy olyan ideális alakú félsziget volt, melynek felszíne valahány fokos szöget zárt be a tengerszinttel, ergo folyamatosan emelkedett, ahogy a part illetve a földnyelv felől közelített az ember, és az Atlanti óceán felé eső vége meredek sziklafalként magasodott a víz fölé. Ide ültem ki, lábamat a semmibe lógatva a vasárnapi újság kulturális mellékletével (mert ott olyan is van), és egy Murakamival készült interjút olvastam.
De még ekkor sem olvastam Murakamit.
Amikor hazajöttem, egy hirtelen ötlettől vezérelve vettem le a polcról a Wild Sheep Chase-t, merthogy azt kaptam talán karácsonyra de az is lehet hogy a szülinapomra Kálmántól, aki akkor már olvasott Murakamit, és milyen gáz dolog, hogy nem olvasom el.
Így estem szerelembe.
Azóta elolvastam a Kafka on the Shore-t, ami a végét leszámítva (összecsapás) nagyon megragadott, és most, mint mondtam, a The Wind-up Bird Chronicles-t olvasom, ami magyarul, mint mondtam, A kurblimadár krónikája. Még csak az elején tartok ennek a több, mint 600 oldalas könyvnek, most vázolgatja fel a világot, de már tudom, hogy tuti jó lesz.

Ezen a linken épp Murakamiról olvasom a fent nevezett cikket egy új helyszínen, agy patakocska torkolatában a köveken, valahol a patak és a Galway-i-öböl határán.
https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgX7H2YuOa1BkacX53Zx_04pPdYkzeOX-HWDTwFBGdIN193jrRsDK5C2squIev_tVv2w6rjtD50tzymsupO_NCFG-YacTpHoi1GfqhIaouLb1_RJ-SJ5i1UvlgoYhwFziIBjuYBGobO4TOV/s1600-h/P1040063.JPG

Ez meg itt a régi blogból az ide vonatkozó beszámoló, mert nosztalgiázni jó.
http://eszterszep.blogspot.com/2008/07/galway.html
http://eszterszep.blogspot.com/2008/07/galway-2.html

Pozitív hívásról, piros fényben

A hétvége egy kicsit mindig segít, hogy túléljek.
Első lépésként alszom.
A szombat és a vasárnap hátralevő részében pedig élőhalottként avagy alvajáróként vonszolom magam. A Kossuth rádió népzenei műsorát hallgatom. (Kezdés vas. 13.05-kor) Van, hogy eljut a tudatomig, amit hallok. Ma rajzoltam is. Most nem azért, hogy hencegjek, de szerintem igen szép lett.
Gondolkoztam azon, hogy el kéne járni valahová rajzolni. Főleg mióta Dorka révén karnyújtásnyira van az egész. Dorka az egyik tanárunk a Szellemképben, nagyon szeretem őt is meg az óráit is. Sokat tanultam abból, hogy mennyire nyitott a világra, és ahogy a biztatásával a legjobbat csalogatja elő belőlünk. Mert azt hiszem egyébként elég szemét tanár vagyok valahogyan. Na most mellékelni fogom, hogy a kedvenc témámról, a tanításról beszélgessek magammal. :-D Szóval Dorkáéknak van egy rajzstúdiója, és egyszer majd ha lesz időm és pénzem, akkor járok.
Egyelőre túl elfoglaltak a napok. Minden nap van valami szar.
De ami nagyon tartja bennem a lelket az az, hogy most kedden lesz az utolsó atalantás óra, és a jövő félévben nem vállalok ott csoportot. Rengeteg macera van vele, mint egy iskolával (adminisztráció, emberek motiválása, lekötése, kivívni, hogy felnőtt emberek elfogadjanak), ugyanakkor az iskola előnyeit teljesen nélkülözi (bensőségesség, biztonság, barátság, hogy számon kérhetem, amit tanítottam.) Ezek az emberek, főleg az egyik csoportom, meg voltak sértődve, hogy tanítani merek valamit. Szóval jövő félévben nem vállalom. De nyárra igen, vagy itt, vagy máshol, mert akkor kelleni fog a pénz. Most is jól jönne ez a havi 36800 Ft, amiből még lejön az adó meg mittudom én mi, kéne már egy könyvelőt szereznem, ej ej, nem tud valaki egyet?, de annyira utáltam, hogy volt, hogy sírtam óra előtt, hogy én ezt nem csinálom tovább. Szóval nem is csinálom tovább. Remélem valahogyan azért összejön a Szellemkép következő félévére a pénz, mert azt nem szeretném otthagyni.
És ha komolyan akarom venni a fényképezést, több időt kell rászánnom, mint eddig. Ami egyfelől nem lesz nehéz, hiszen eddig nulla időt szántam rá, másrészt meg nagyon nehéz lesz, mert egyfolytában dolgozni kell, amikor meg nem kell, akkor már nincs erőm kreatívnak lenni. Rettenetesen fárasztó képekben nézni a világot, még ha ad is energiát. Van, amikor az ember már annyira le van merülve, hogy nem megy.
De most újfent beleszerettem a fényképezésbe.
Dorka azt mondta, hogy vannak érdekes képeim.
Pénteken pedig pozitív laborgyakorlatunk volt Dorkával, azaz a múltkor előhívott negatívokról csináltunk kontaktmásolatot és egy képet kinagyítottunk. Elmesélhetetlenül izgalmas volt, és roppant időigényes!
Annyira köszi Zoli a gépedet!!! (Már ha olvasod ezt egyáltalán) (HA nem, akkor nem is köszi :-P)
Egy varázslás az egész, melynek eszköze a fény meg az emberi kreativitás. Hogy mennyi ideig világítasz egy apró fényérzékeny papírt, vagy hogy melyik részét mennyi ideig világítod, vagy mennyi ideig rakod hívóba, vagy hogy mennyire mozgatod a hívóban... annyi lehetőség az alkotásra. Hihetetlen, hogy ugyanazt a képet milyen sokféleképpen lehet előhívni! Na meg hogy elkészíteni is milyen sokféleképpen lehet, mennyi mindennel lehet játszani! Igazából ha sikerülne időt szakítanom, hogy bemenjek laborozni (bárki felíratkozhat a suliban bármikorra), akkor tök jó karácsonyi ajándékokat kotyvaszthatnék, csak a fenébe is, nincs időm. De olyan jó lesz, ha vége lesz az Atalantának felszabadul egy délután, amelyet a fényképezésnek fogok szentelni. Vagy eljárogatok fotózni, vagy negát hívok, vagy pozitívot. Muszáj már valamit kezdenem magammal.