A legnehezebb küldetés (Mission Impossible 4 + The Hardest Ever)

Nos, kedvesek, a világvége miatt aggódókat testületileg küldjétek moziba, hogy végre megnyugodhassanak, és nem mellesleg nektek is legyen egy szusz időtök. Tom Cruise ugyanis ismét nem hagy cserben senkit, sem a rejtélyes rosszfogú orosz börtöntölteléket (akivel ki tudja, hogy kerülhetett kapcsolatba magánzárkája mélyén), sem a nézőket: minden a legnagyobb rendben.
Ha esetleg a delikvens nem hajlandó elmenni a moziig, rakjuk be neki Will.I.Amtől a The Hardest Evert (link), és egyből átjön ugyanaz az érzés. Ugyanez a 4:44 mp hosszú videó terápiás céllal ajánlható minden olyan egyén számára, aki nem hajlandó megnézni egy MI-t sem. Így azonnal képben lesz, és még csak az idejét se vesztegette olyan nagy mértékben.

A MI4: Fantom protokollt nézve egyrészt le leszünk bilincselve, másrészt elhűl ereinkben a vér, harmadrészt inkább Tom Cruise-t bilincselnénk már le, amikor egy végtelenített dubaji felhőkarcolón konkurál Pókemberrel. Több, mint két órán át veszhetünk el az akció homokviharában, és ez nekünk fel se fog tűnni. Merthogy ez a film jól össze van rakva, az első három részen érlelt jelentős nézői elvárásoknak megfelel, sőt olykor elébe is megy. /A nézői elvárásokkal való képben levés révén bátorkodom ismételten a Will.I.Ammel való párhuzamra felhívni a figyelmet: így kell ezt csinálni, így kell a járművek evolúciós létráján kapaszkodva is talpon maradni./
A rendező+forgatókönyvíró  nem szimplán elvárásaink menetrendszerű beigazolására törekszik, bár elégedettségünk is kétség kívül fontos nekik: leginkább alkalmazott trükkjük a "még mindig MI-t néztek? Ezt nektek!" filozófia mentén leginkább abban fogható meg, hogy dekonstruálják az egész eddigi franchise-t, ledöntik az eddigi hagyományok Babel-tornyát. Bicikli után motort vártok, mi? Kocsit, kukásautót, repcsit, vonatot, azután meg vadászgépet? Hát várjatok.
Már a plakáton kezdik ezt a saját hagyományokkal való szembemenést, ami persze tudom én, hogy végül ismét csak a hagyomány megerősítésébe fog torkollani, mert a gyakorlatba csak felemásan sikerül átültetni, de irányelvnek nem rossz.  

"No Plan. No Backup. No Choice / Nincs terv. Nincs erősítés. Nincs választás." szlogennel hirdeti magát a film, de hát mindig vannak tervek, és csak előkerül ez-az a csomagból, pl. egy minden földi jóval felszerelt vasúti szerelvény; egy überjó sportkocsi. Vagy csak csatlakozik egy kedves civil is a csapathoz, akinek multifunkcionalitása oly hivalkodó, hogy nem is értjük, miért nem nyomozza le a bagázs hamarabb. /Emlékezzünk, ugyanez a csoport a zseniális nyitó jelenetsor végén milyen elővigyázatosan igyekszik meggyőződni Ethan Hunt személyazonosságáról./
A szlogen tehát kissé túlzó, de ezt nézzük el. Az irányt értjük. Ha nem is vissza a kőkorszakba, de egy kis bizonytalanságot a sorozatba. Igen, én ezt is az általános elbizonytalanodás egyik válságjelének látom. Mondjuk ki: ontológiailag értelmezem. Már a tuti sem olyan frankó.
Fricska és/vagy tünet, bárhogy tekintjük, a film folyamán megkapjuk a közös munka helyett egymás torkának eső csapatot, a feleségét elvesztő Ethant, valamint a rosszul működő, rendre váratlanul (heh) bekrepáló ketyeréket. Örülhetünk, hogy a kerék meg a mágnes még működik. Lehet-e MI-filmet csinálni ketyerék nélkül? Ez csak egy pusztán költői kérdés, és hála Istennek idáig a rendező sem megy a képrombolásban: a bekrepált ketyerék helyett vannak alternatív gépecskék. Nem MacGyver ez.
Összefoglalom: ezen az egész filmen nem kell annyit agyalni, mint én most. A szabály egyszerű: szórakoztatásra van kitalálva, és szórakoztat is. Azt mondja, nem lesz semmi extra, géprombolás és kőkorszak lesz, de persze a film készítői is nagyon jól tudják: you can go hard, or you can go home.

(Tom Cruise pedig tényleg a századik emelet magasságában mászkált a falon. Link. )

Működik a varázslat: Éjfélkor Párizsban

Az Éjfélkor Párizsbant teljesen véletlenül láttam, és lehet, hogy csak utólag megideologizálom, de ez a film akkor működik igazán, ha az ember hagyja magát sodródni a véletlen hullámai által, nem fogalmaz meg elvárásokat, ha a főszereplőhöz hasonlóan lóg a levegőben, ha azonos a lelkiállapot. Ha a hullámvetések közt stimmel a hullámhossz.

Történt ugyanis, hogy színházba készültünk, de nem jutottunk el odáig. Mint ahogy nálam bölcsebb művészettörténészek is megállapították már, a színház élménye a gardróbszekrény ajtajának kinyitásával kezdődik, és másnapok elteltével zárul. Nagy arculcsapás volt ezek után, hogy hosszú negyedórák elteltével sem találtunk parkolóhelyet, és lemaradtunk az előadásról.

Ellenben másoknak is ajánlom, hogy kiöltözve járuljon a filmvászonhoz, amikor az új Woody Allen-t akarja megnézni: mintha én is díszlet lennék a filmben, ahogy a tűsarkúmban rugdosom az előttem ülőt, mintha az én miniszoknyás popómra is rávágna a bohém párizsi művészvilág: "ez az, hölgyikém, csak így tovább! csatt!". Esetleg: "Szabad egy táncra? csatt!" Olyan díszteremmel rendelkező mozik, mint az Uránia, vagy esetünkben a Puskin, kifejezetten az Éjfélkor Párizsban számára lettek megalkotva. A Művész és hasonló alterhelyek nem termékeny disszonanciába kerülnek a filmmel. Ezeket jelen esetben bátran kerüljük el! 

Az Éjfélkor Párizsban hőse egy idegesítően sokat beszélő, ámde keveset író író, aki elsősorban főállású vőlegényként funkcionál, de azt is csak ímmel-ámmal. Lenyűgözően sznob leendő rokonai között mind humorérzéke, mind fantáziája elapadni látszik, ámde megmenti őt az éjfélkor menetrendszerűen megjelenő taxi, s az inspirációk, példaképek, beszélgetések varázslatos világába vitetik. Itt egy kicsit leül a film, lelassul, mondhatni átritmizálódik - hódít a charleston - s pont ezért szükséges, hogy a néző felkészületlenül, elvárásoktól mentesen érkezzék. Akkor működik igazán az éjféli varázslat, ha Gilhez, a főhőshöz hasonlóan mi is rácsodálkozunk mindenre és mindenkire, köszöngetünk, kezet rázunk, velük megyünk, jól bekapjuk a horgot.

Amikor mi néztük a filmet, a közönség nagyon is hajlandó volt becsukni a szemét (szemet hunyni a hibák fölött), és hagyni, hogy a rendező vezesse. Voltak nagy együtt kacagások, ráismerések, amelyek egy más légkörben nem valósulhattak volna meg. Mert valljuk meg (megvallom), kifejezetten naiv és türelmes nézőnek kell lenni, aki elfogadja, hogy ötször mondják el ugyanazt a dolgot, a morális tanulságot pedig legalább hatszor. Az ideális néző élvezi, hogy művészóriásokat, példaképeket láthat a vásznon megelevenedni; azon verseng, ki ismeri fel hamarabb Picassót vagy Bunuelt; a közhelyekbe jellemet lát; az időt legyőző igaz szerelemért szurkol. Élvezi, hogy Gertrude Stein mellett lehet díszlet a tűsarkújában, és egy asztalnál ülhet F. S. Fitzgeralddal. Aki, mondjuk ki, na: egy naiv kultúrsznob, aki még attól sem retten vissza, hogy Hemingway rávágjon a popójára: "Mit csinál ma este, kisasszony? csatt!"

csatt!