Történt ugyanis, hogy színházba készültünk, de nem jutottunk el odáig. Mint ahogy nálam bölcsebb művészettörténészek is megállapították már, a színház élménye a gardróbszekrény ajtajának kinyitásával kezdődik, és másnapok elteltével zárul. Nagy arculcsapás volt ezek után, hogy hosszú negyedórák elteltével sem találtunk parkolóhelyet, és lemaradtunk az előadásról.
Ellenben másoknak is ajánlom, hogy kiöltözve járuljon a filmvászonhoz, amikor az új Woody Allen-t akarja megnézni: mintha én is díszlet lennék a filmben, ahogy a tűsarkúmban rugdosom az előttem ülőt, mintha az én miniszoknyás popómra is rávágna a bohém párizsi művészvilág: "ez az, hölgyikém, csak így tovább! csatt!". Esetleg: "Szabad egy táncra? csatt!" Olyan díszteremmel rendelkező mozik, mint az Uránia, vagy esetünkben a Puskin, kifejezetten az Éjfélkor Párizsban számára lettek megalkotva. A Művész és hasonló alterhelyek nem termékeny disszonanciába kerülnek a filmmel. Ezeket jelen esetben bátran kerüljük el!
Az Éjfélkor Párizsban hőse egy idegesítően sokat beszélő, ámde keveset író író, aki elsősorban főállású vőlegényként funkcionál, de azt is csak ímmel-ámmal. Lenyűgözően sznob leendő rokonai között mind humorérzéke, mind fantáziája elapadni látszik, ámde megmenti őt az éjfélkor menetrendszerűen megjelenő taxi, s az inspirációk, példaképek, beszélgetések varázslatos világába vitetik. Itt egy kicsit leül a film, lelassul, mondhatni átritmizálódik - hódít a charleston - s pont ezért szükséges, hogy a néző felkészületlenül, elvárásoktól mentesen érkezzék. Akkor működik igazán az éjféli varázslat, ha Gilhez, a főhőshöz hasonlóan mi is rácsodálkozunk mindenre és mindenkire, köszöngetünk, kezet rázunk, velük megyünk, jól bekapjuk a horgot.
Amikor mi néztük a filmet, a közönség nagyon is hajlandó volt becsukni a szemét (szemet hunyni a hibák fölött), és hagyni, hogy a rendező vezesse. Voltak nagy együtt kacagások, ráismerések, amelyek egy más légkörben nem valósulhattak volna meg. Mert valljuk meg (megvallom), kifejezetten naiv és türelmes nézőnek kell lenni, aki elfogadja, hogy ötször mondják el ugyanazt a dolgot, a morális tanulságot pedig legalább hatszor. Az ideális néző élvezi, hogy művészóriásokat, példaképeket láthat a vásznon megelevenedni; azon verseng, ki ismeri fel hamarabb Picassót vagy Bunuelt; a közhelyekbe jellemet lát; az időt legyőző igaz szerelemért szurkol. Élvezi, hogy Gertrude Stein mellett lehet díszlet a tűsarkújában, és egy asztalnál ülhet F. S. Fitzgeralddal. Aki, mondjuk ki, na: egy naiv kultúrsznob, aki még attól sem retten vissza, hogy Hemingway rávágjon a popójára: "Mit csinál ma este, kisasszony? csatt!" |
| csatt! |
