A gyerek és a háború: Miriam Katin képregényei

Miriam Katin magyar származású, Amerikában élő képregényszerző. 1942-ben született, 1957-ben emigrált Izraelbe, 1991-ben New Yorkba. Dolgozott illusztrátorként mindenfelé, például a Disney-nél, de saját maga által írt és rajzolt képregényei nem csak a könnyed témákat szorítják keretek közé. Sőt többnyire nem. Bár van az a Mórickába való skicc, amikor három öregedő zsidó pár elutazik Izraelbe nyaralni, ahol mindenki mindenkit meg akar csalni mindenkivel, de egy rejtélyes langaléta ötvenes kihallgatja a titkos beszélgetéseket, és a lusta, elkényelmesedett férfiak helyett ő megy a találkák helyszínére. Zárókép: ül a hat nyugdíjas, a nap felé fordítják a fejüket, a nők vigyorognak ezerrel, a férfiak mindennemű kommunikációt kerülnek.

Zászló le, zászló fel: cseberből vederbe.

Katin fő hangneme mégsem az irónia, a fő témája mégsem a társadalomkritika. Hanem a háború. Magyarországon. És a második világháború utáni évek. Szintén Magyarországon. Mivel felnőtt éveit gyakorlatilag nem itt élte/i le, és nem a mai magyar politikai diskurzuson szocializálódott, a témákat teljesen máshogy közelíti meg, mint ahogy egy magyar szerző tenné. Nehezen tudnám ezt empirikusan bebizonyítani, de valahogy feldolgozásában idegen a mű, bár tapasztalatilag magyar. Mondjuk Katin sem szándékozik a magyar irodalom hegyének csúcsaira törni. Eleve, ugye, egy képregényest valami szeles mélyföldre száműznének egyből.

Két Katin-könyvem is van, az egyik a második világháború utolsó éveiről szóló We Are On Our Own (Egyedül vagyunk), mely 2006-ban jelent meg az USA-ban. Ebben a nem túl hosszú, de engem eléggé megviselő könyvben a szerző édesanyja történetét meséli el. Édesanyját törékeny, szép, divatos zsidó nőnek rajzolja meg, magát icipici kislánynak, aki az egész fekete-fehéren megrajzolt bujkálásból semmit sem fog fel. A történet egy másik, színesebb síkján a már felnőtt lány saját kisgyereke mellett rakja össze az addig eltemetett, elfeledett történetelemeket. A könyv maga nem más, mint amit utólag megalkot, a feszültséget pedig (a család állandó féltése mellett) az adja, hogy az írónő mindvégig megőrzi azt a naiv gyermeki nézőpontot, amely az Istent keresi minden dologban, és a felnőttek iróniáját nem értve a borban találja őt meg, vagy az anyját megerőszakoló katonát kedves csokit osztogató bácsinak látja.

 

Nagyon megrázó olvasmány / képanyag ez a mű, mégis bátran ajánlom mindenkinek: igényes és őszinte munka. Nincs benne semmilyen posztmodern irónia - sokakat ez riaszt vagy fáraszt - ugyanakkor nincs benne önsajnáltatás. Egy csendes kis hang ez a könyv, melyet a hóvihar és a háború zajában alig hallani.


Megvan nekem aztán még a Történetek képekben és szavakban.  Ez a kis füzetecske tavaly jelent meg, és nem túl sok kritikai visszhangot váltott ki - vagy csak hozzám nem jutott el, ugye. A Bookline-on most akciósan megrendelhető. Ugyan, támogassátok a hazai képregénykiadást pár száz forinttal :)

Ajánlom a művész honlapját, ahol további képregényrészletek is láthatók. Nagyon szép, gömbölyded, olykor színes, olykor fekete-fehér, karakteres vonalakból álló stílusa van. www.miriamkatin.com 

Ez egy kedves, két idősíkan (jelen, török kor) játszódó történet, kicsit egyenetlen szerkesztéssel.

Végtelenített gondolatmese csak nekem

Ma (is) épp meseidőben szólt a Kossuth rádió, és állítom, ez a mai volt a világ (egyik) legjobb meséje!!! Címe: Párbeszéd egy hangra - Mi lett volna akkor, ha… Írta Tarbay Ede, az 1974-es felvételt elmondta Darvas Iván.
ELEVE Darvas Iván zseniális, másrészt amiről ez a mese szól, azon én hosszú délutánokat filozofáltam gyerekkoromban.Ugyanis itt a beszélgető ikrek tejivás közben megihletődvén a tej fokozatos kihűlésének folyamatától arról elmélkednek, hogy milyen is lenne, ha teljesen más lenne a világ. Ha az oroszlánok az északi sarkon élnének, a fókák pedig Afrikában. Ha a kint bent lenne, a bent meg kint. FOLYTATHATNÁM. Mert ez a sor olyan, amit BE KELL FEJEZNI, ez a gondolatmenet olyan, aminek a végére kell járni, aminek MINDEN ELEMÉT FEL KELL SOROLNI.
Listázni kell, hogy mi mivel cserél helyet, és ha már az helyet cserél, akkor még ez is meg még az is, sőt, akkor az lenne a logikus, ha emez is.
Na mi lenne akkor, ha olyannyira más lenne a világ, ahogy a meleg tej különbözik a hideg tejtől? Ha végre megtanulnánk, hogy melyik az Ausztria, és melyik az Ausztrália? /Sose tudtam./

Hát és én is mindig arra jutottam, amire ezek a gyerekek itten: nem lenne akkor semmi! Mert ha minden változik, az egész rendszer érintetlen marad.

Na de azért persze minden alkalommal végiggondoltam a világ fordított rendjét a fürdőkádban, és ettem közben a habot.

Nektek is feltűnt, hogy már nem olyan jók a habok?

Ti is agyaltatok ilyeneken vagy másokon?

Hallgassátok meg ti is a mesét ebben a zseniális előadásban a Kossuth rádió hangtárában, ezen a linken! Az esti gyerekműsor 19.30-tól kezdődik, ez a mese kb. 19.50-től hallható.

Winnie és én

Eléggé ilyenek a napok mostanában:

Például reggelente számomra is jelentős erőfeszítést jelent mindkét cipőt felhúzni, a nap végén meg csak fogom a fejem, hogy mennyi mindent kellett volna még csinálni.
Winnie-vel, a divatdiktátor boszorkánnyal ezen túl még számos más közös van bennünk, például mindketten megvetjük a fésűt mint olyat, utálunk porszívózni (ezért kerüljük a szőnyeget), kedveljük a zegzugokat, és minden reggel felszaladunk Budapest leghosszabb mozgólépcsőjén a Moszkván. (Néha persze jelentősebb Sartre-i kérdések is felmerülnek mindkettőnkben, úgymint mi értelme ennek az egésznek, mi ez az egész, és amúgy is, minden egész eltörött.)

Winnie the witch, vagyis Winnie, a boszi, a kedvenc angol mesehősöm. Igen, még Lolát is lekörözi a Charlie és Lolából. Winnie-t 1987-ben álmodta meg Valerie Thomas, Korky Paul, egy zimbabwei származású illusztrátor pedig lerajzolta. Kalandjaikat tizenegy köteten keresztül nézegethetjük: kereshetjük a pókokat vagy bogarászhatjuk a Winnie egyéniségét tükröző egyedi tárgyak részleteit. A sorozat színvonalát jelzi, hogy az Oxford University Press jelenteti meg a köteteket, amikből már kétmillió példányt eladtak.

És most már hála Istennek magyarul is elkezdik kiadni a sorozatot! Persze én még mindig angoltanításra használom... meg terápiás célzattal kedvjobbítónak.

Merthogy mit csinál ez a fekete kastélyban élő, takarítást megvető, nem éppen konyhatündér, könyvek fölött álmodozó, nem túl szociábilis boszi, amikor a fekete szőnyegen folyton hasra esik a lusta fekete macskájában, és a fekete széken folyton ráül? Hát átvarázsolja színesre. És mit csinál, amikor az egész világ a színes cicán nevet? Visszavarázsolja a macsekot, és helyette átfesti a fekete kastélyát színesre. 


Hatásszünet. 

És akkor most ezzel az új szemlélettel elkezdem sorolni, hogy mi a közös Winnie-ben és bennem: 

1) Mindketten szeretünk vezetni, de egyikünk sem tud.

2) Mindketten lelkesedünk a növényekért, csodáljuk édesanyánk télikertjét, de önmagunkban semmit se tudunk egy ilyen zöld izével kezdeni.

3) Mindketten szeretünk utazni: bármikor, bárhová, bárhogyan. Nem vetjük meg az alternatív közlekedési módokat, úgymint  stoppolás, egyfontos  távolsági jegy, bicikli, helikopter. 

4) Vonzódunk az abszurdhoz, szeretjük Örkény Istvánt.

Bizony, ez a könyv nem csak nyelvtanulásra alkalmas.

Lola és a felnőttek

Kábé hetente előtör belőlem az, hogy nemakarokfelnőttlenni. Emellé köretként a teljes elkeseredés, a krokodilkönnyek, a durcás dac, a tanácstalanul felhúzott váll, a foglalt hinták utáni sóvárgás és az önfeledt röhögés palettájáról válogatok rántva, főzve, rakottan vagy pürében. De azért a lényeg ugyanaz.
Megj.: Tudom, hogy felnőtt vagyok.
A srácoknak is mindig mondom a suliban. :P

Nekünk felnőtteknek azonban elengedhetetlenül fontos, hogy állandóan szem előtt tartsuk, hogy minden percben a tudatfelettinkbe szivárogjon, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan.

Ma például reggel 9-től délután 3/4 4-ig ültem egy értekezleten (reggelire 2 szelet sütemény, kaját meg elfelejtettem vinni), amelynek a szünetei mindig a tervezett duplájára nyúltak, és amelynek lényegi tartalmát (legalábbis úgy sejtem) valamivel rövidebb idő alatt is... Na de ez van. És túléltem! És ilyen finom pizzaszeletet, mint amilyet 3/4 4-kor vettem a Moszkva téren, még életemben nem ettem! Biztos utastársaim a 4-6-oson is hasonlóan vélekedtek az illata alapján...

Nekünk felnőtteknek elengedhetetlenül fontos, hogy miközben nem vesszük magunkat komolyan, azért komoly dolgokkal foglalkozzunk.

Tegnap például egész este Lauren Child Charlie és Loláját néztünk. Ez egy hihetetlenül szórakoztató és kreatív angol mese, mely először képeskönyv alakban létezett, egyre több kötettel, majd megszületett belőle egy remekül megrendezett rajzfilmsorozat, és most már némely könyvesboltokban magyarul is hozzáférhető (Alexandra a Nyugatinál).
Az illusztrációk nem tekinthetők hagyományosnak (már amennyire én az illusztrációkhoz értek), ugyanis a profin adhocnak álcázott kollázsokban a gyerekekre jellemző naivitással keveredik bennük a rikító színek, a mindenféle minták, a termékfotók, és a két főszereplő elnagyoltan megrajzolt (és a filmekben nagyon szórakoztatóan animált) alakja. Kis ötödikes magántanítványomat ebből tanítom, és nagyon élvezi!
A youtube-on szinte az összes rész megtalálható, és még azoknak is érdemes megnézni, akik nem tudnak olyan jól angolul, mert a gyerekhangok olyan bájosak, és a látvány annyira magával ragadó, hogy attól egy felnőtt sem foszthatja meg magát. I will never not ever eat a tomato. Katt, ha megnéznéd!

Továbbá minden éjszakai bagolynak: I am not sleepy and I will not go to bed!

Illetve akit érdekel egy magyar koppintás: D. Tóth Krisztina: Lolamesék. Na jó, lehet, hogy csak véletlen.

Óda a Nagyon zöld könyvről

A családban fellelhető unokahúgok közül kettőnek is a héten van a szülinapja, így találtam végre ürügyet, hogy megvegyem, és ne csak sutyiban szagolgassam Gévai Csilla Nagyon zöld könyvét. Persze tovább kell adni holnap, de már megdumáltam az itteniekkel, hogy én is kapok.

Ez a könyv annyira vicces, hogy mosogatás közben nevetve olvastam (fel. Mert nem én mosogattam.) A gyerekeknek és az ő nyelvükön beszél, de nem félre. A felnőttekhez azon a nyelven szól, amit ritkán használnak, de nagyon is megértenek, és nagyon is élveznek. Lapozok, és kínlódom: a betűkre vagy a képecskékre vessem rá magam elsőnek? Amitől igazán falnivaló minden oldal, az a sok sok sok sok szeretet, ami a szövegből és az illusztrációkból árad. A személyes hangvétel által pedig nem csupán a (rajzokkal, Földdel, velünk való) törődést érezzük, hanem az elvállalt felelősséget és a hitelességet is.

Íme az első oldal: Rögtön a túlnépesedéssel kezdünk, tisztán, érthetően és nagyon szórakoztatóan. Ez az egyik kedvenc rajzom (mellesleg a neten is pont ez van fenn, micsoda mázli :P)


Megtudjuk, hogyan lehet egyszerre túlnépesedés és népességcsökkenés, hogy miért használ egy városlakó többet a Földből, mint egy nem városlakó, hogy hogy néz ki a metán-emberke, hogy van olyan, hogy sztratoszféra, hogy a vízre vigyázni kell, hogy milyen sokféle alternatív energia létezik. Mindhez van kép! Ez pedig az ökológiai lábnyom (én ezt a képet tanítani fogom):


Akit érdekel, ide kattintva elolvashat, végigszórakozhat, és átelmélkedhet egy teljes fejezetet.

így váljon valóra!

Egy barátom mutatott egy linket, ahol komolyan veszik a gyerekeket. Tobzódom. Gyönyörködöm. Kacagok. Továbbá én is akarok egy bácsit, aki megvarrja nekem az álmaimat!




több kép itt: http://www.childsown.com/