Slow Chocolate Autopsy és a koherencia

A helyben az ember. Ez lesz majd az összes képen, amit ide posztolok. Az ember itt, ott, amint sétál és fényképez. Pénteken ilyesmikről kell majd előadnom, de most leginkább toporgok.
Mennyire menjek bele? Mennyi a szükséges minimum, ha az ember egy beteg ember beteg alkotásáról beszél? Talán most a világ legbetegebb képregényéről írok, illetve fogok beszélni, Iain Sinclair & Dave McKean: Slow Chocolate Autopsy. Lassú csokoládé boncolás.
Ha már boncolás, az legyen gyors, de amilyen összetettek ezek a kis szar képek, képtelenség mérettel arányosítani a ráfordított időt.
Plusz ott van még az is, hogy lapozás után azt találjuk, hogy minden eddigi tézisünk megdőlt, a történet egyáltalán nem arról szól, amiről hittük, sőt, az az ember, akiről tudjuk, hogy kicsoda, az lehet, hogy egy másik ember, de az is lehet, ami még ijesztőbb, hogy ugyanaz. Mert ha ugyanaz, akkor csak KELL lennie koherenciának, csak tisztelik legalább a legalapvetőbb képregényes szabályokat az alkotók. Tisztelik?
Nem tisztelik.
Van koherencia?
Nincs koherencia.
Keresek koherenciát?
Keresek koherenciát. Na ná, hogy keresek, mert így működik az emberi agy. Mintákat és szabályokat keresünk, érvényességet, rendet. Lásd Christopher Nolan Jokerének monológját, de Jokerrel műveltebb emberek is egyetértenek. Sőt, ők mondták ki hamarabb.
Amúgy, megnyugtatásképp írom, a három történetből egyet már tudok fejből, képileg és szövegileg, a másodikat teljesen átértelmeztem az egy évvel ezelőtti jegyzeteimhez képest, a harmadikba meg bele se néztem. De hogy képregényt jegyzetelni, hogy ez milyen abszurd! Inkább le se írtam volna.

Amúgy, megnyugtatásképp írom, hogy amúgy nagyon húzos kis koherenciát találtam a képanyagban, szóval a rend és én nyertünk, és szép lassan darabjaira boncoltuk a csokoládét. Olyan koherenciát fejtettem fel, amelyet most nem hoznék még nyilvánosságra, de erre mondják, hogy ütős.
Csak ne kellene évezredeket magyarázni a körülményeket, alapfeltevéseket, sejtéseket, és ellipto-spiralikus gondolatmeneteket, hogy majd pénteken más is megértse.

Képszöveg (Imagetext)

Kép és szöveg között a különbség egyre kisebb. Ma már egyre kevésbé hiszünk abban a hagyományban, amelynek Lessing nevű élharcosa szerint a kép az legyen képszerű, azaz szép, szórakoztató, érzéki és nőies, a szöveg meg legyen szövegszerű, azaz logikusan felépített, (lehetőleg erkölcsös) történetet meséljen el, és legyen férfias. A festmény a testhez köthető, a szöveg pedig az agyhoz. A festmény csendes, ezzel szemben a szöveg árnyaltan fejezi ki magát. A festmény vizuális, természetes, és ezért érthető, a szöveg kódolt, és a kód megfejtése, azaz agymunka urán lesz érthető. (WJT Mitchell listája alapján.)

Olyannyira nem hiszek én ebben a dologban, hogy ironizálok is rajta, holott kulturális örökségünk egyik legmeghatározóbb állítása. Ezért van egy kisebb lelkifurdalásom, de most nem fogom a fenti bekezdést átfogalmazni.

Amit mondani akarok, hogy kép és szöveg között a különbség egyre kisebb. Egyrészt sosem volt annyira egyértelmű ez a különbség, mint ahogy a fenti ellentétek láttatni engedik. Ott van az a hagyomány, hogy egy történetet mondtak el, illetve nem mondtak, hanem jelenítettek meg festményben. Krisztus Pilátus előtt. Bármi.Máris áthágták a határt, pedig sem nem bonyolították túl a dolgot betűkkel, sem nem kezdtek kardoskodni azellen, hogy a vizualitást természetesnek, és ezért érthetőnek igyekeznek egyesek feltüntetni. Frászt egyszerű a vizualitás, kérem. Kód az is. 

Illetve dehogy - nézzük meg a budapesti óriásplakátok bármelyikét, mi lenne egyszerűbb egy képnél, a vizualitásnál. Mindenki megérti. Még a hülye is fogja. Mindent el lehet vele adni.

Ennek ellenére higgyük el nekem, hogy nem egyszerű, nem magától értetődő dolog egy képet befogadni.

Például itt van ez az alsó kép. Azért mondom, hogy kép, és nem szöveg, mert technikailag közelítettem meg a jelenséget, az az ez egy .jpg fájl. Hogy aztán ami rajta van az kép vagy szöveg, vagy mindkettő vagy egyik sem, az a jelenlegi fogós és ravasz kérdés. Mindenesetre a közepén tátong egy fekete lyuk, benne egy elgépelt szóval és egy nem elgépelttel. 

Az elgépelt szó a kézirat vagy szövegkönyv lenne, ha nem lenne elgépelve. A nem elgépelt szó a másolást végző szerzetest jelenti. Mindezt egy nyomtatványon. Nem, egy digitális kópián.

Ha hiszünk ezeknek a szavacskáknak, akkor ez egy szöveg. De ne higgyünk nekik. Mondjuk inkább azt, hogy ami a fekete lyukba van nyomtatva, az egy szöveg. A többi pedig, illetve az a nagy egész, amelynek ők is részei, egy kép, ami szövegből van. (Vagy egy szöveg, ami képből van.) Van neki ritmusa, dinamikája, tónusai, látszik, ahogy a közepe felé befénylik a vaku. Anyaga is van, olyan, mint egy nagyon fényes és csúszós lappal keresztezett szőttes, ami érdes és durva. És egyúttal nyomdai termék is, ami fekete maszatot hagy az ember ujjbegyén. És olyan is, mint egy ritmusalapú titkosírás vagy vonalkód, amihez elfelejtettek kulcsot mellékelni. Vagy valaki már annyira ismeri a kódot, hogy nem is kell azt átfordítani, mint az operátor a Mátrixban, aki úgy sasolta a bikinis lányokat, hogy nekünk csak ez jutott:

Slow Chocolate Autopsy (pszichogeográfia IV)

Norton

Most egy olyan könyvvel foglalkozom, amelyet egy őrült írt és egy másik őrült illusztrált.
Iain Sinclair - Dave McKean: Slow Chocolate Autopsy
Mivel határidős a dolog, gyorsan idebiggyesztek pár képet a (sajnos kisebbségben lévő) képregényformában megírt fejezetekből.
Még nem teljesen értem, hogy ki kicsoda, de mindenesetre van egy Norton, maga is író, ám többnyire nem ír, és aki hol írók utáni kémkedésre bérel fel egy fotóst, aki tisztázatlan körülmények között (szerintem Norton hathatós közreműködésével), lezuhan egy felhőkarcolóról, hol pedig őt akarják elkapni, és el is kapják, és lefényképezik (amit tilos), és meghal. De aztán lehet, hogy nem is ő hal meg, hanem egy másvalaki, aki igazából kettő valaki, és aki(k)nek van valami köze Nortonhoz, de FOGALMAM SINCS, hogy mi van. Van tehát a fotós, Axel Turner, aki Norton megbízására a város egy bizonyos épületét fotózza, hogy leleplezzék a vélhetően nagyon gazdag írót, aki ott lakik. Talán a leleplezésnél fontosabb az az elem, hogy mindent le kell fényképezni, meg kell örökíteni, Norton megbízására. Norton egyértelműen az író, Iain Sinclair alvilági énje, aki a város mocskát katalogizálja és pszichogeografikus sétákat tesz London nem túl előkelő negyedeiben. Megfigyel, feljegyez, s nem veszi észre, hogy őt is megfigyelik.
Még soha nem dekoráltam ki könyvet ennyire ilyenolyan színű kis cetlikkel, azt segíetendő, hogy kibogozzam, mi mire utal előre vagy vissza ebben a novellagyűjteményben.

Azért vannak részek, amiket értek, vagy legalábbis azt hiszem róluk, hogy értem. Például itt fenn. Első kocka: vélhetően sírkő alapon egy saját farkába harapó kígyó, amint egy tojást ölel körül: mindkettő a tökéletesség és a végtelen szimbóluma, a tojás ráadásul több novellában megjelenik. Például a halott Axel Turnert tojásba zárják. Vannak még valamilyen vonalak, amik engem rózsára emlékeztetnek, de a jobb oldali sötét egyenes vonulat akár egy nyitott könyv gerince is lehet, amiből jobbra és balra kiomlanak a lapok. Jobb oldalt a másik kocka, városrészlet montázstechnikával és fával, két felirattal.
Fehér: "Válaszd az igazi képeket, és a szavak feleslegessé válnak." Mi az, hogy igazi kép?  Meg vicces, hogy a szavak feleslegességéről beszél, amikor majd minden képkockát elárasztanak a szavak, amelyek gyakran egyáltalán nem is olvashatók, csak ott vannak, mint valami szövet (szöveg helyett, vahahaha, ezt a szójátékot sem én találtam ki.)
Fekete: "Ragassz két tetszőleges képeslapot a falra és rögtön kapsz egy narratívát." Ez milyen igaz.
Alatta kapiláris: "Szerkesztetlen." De ha már kiválasztott az ember két képet, akkor már szerkeszt, nem?
Na, még egy kép, sok képrészlettel, amely valahogy nekem térkép, holott a szó szoros értelmében nem az (illetve a sok hagyományosan térképszerű illusztráció mellett nem annyira az), amelyben a város egyáltalán nem válik megérthetővé, megragadhatóvá - pedig nem arra lenne való a térkép, hogy mint a saját magába harapó kígyó csontváza, megértsük, átlássuk a szerkezetet?

Az elszórt mondatokat nyugodtan tekintsük a pszichogeográfiai gyakorlat alapvetéseinek.

Kép, regény, hagyomány

Iderakok egy képet a kedvenc képregényemből:

Grant Morrison - Dave Mckean: Arkham Asylum

Elismerem, ez elég véres, nem éppen szívderítő, de ha a képeket magukat tekintjük, kivitelezést, a fokozatos ráközelítést, a színezést, az elrendezést, akkor lélegzetelállító. Így a monitor előtt ülő néző (olvasó) egyúttal könnyedén azonosulhat Batmannel, akinek a fájdalomtól minden bizonnyal elakadt a lélegzete.

Ez az oldal szinte teljes egészében a vizualitásról szól. Két rövidke megszólalást olvashatunk, az egyik egy indulatszó (mondjuk), amely egy kerek buborékban lebeg, és nem tudni, ki mondja (Batman? a néző?), a másik pedig, a Batman állkapcsai közül kiszűrődő "Jesus!" Nem kell tehát a nyelvi korlátokkal bajlódnunk, elmerülhetünk a vércsepp súlyának tanlmányozásában, vagy az egész brutalitást belengő légiesség befogadásában. Hogy van ez. Hogy Batman belevágja a saját kezébe az üvegszilánkot, majd kiszedi.

Gyorsan pereg a fájdalom kékből vörösbe: azt olvastam régen valahol, a képkockák ilyen függőleges elrendezése gyorsítja az eseményeket. Az elrendezés tehát kedvezne az akciónak, a szem gyorsan átfogja a pár centis kockaszélességet, és a következő képre ugrik. Ámde az ábrázolás megakasztja. Részletek, lassítva csöpögés, üvegszilánk élén lefolyás - ne rohanj, olvasó (néző), éld ezt át.

A képregények nagy része nem reflektál ennyire nyíltan saját vizualitására, saját eszközeire. Egyszerűen használja a kép és a szöveg elhelyezésének konvencióját, amit mindenki ért. Persze egyszerű használat nincs, egy kis gubanc mindenhova becsúszhat.

Kázmér széttüsszenti hagyományos képregénykockájának kereteit. Másrészt nincsen egyáltalán buborékja.
Értjük, élvezzük.

Az agy állítólag ugyanolyan módon észleli és dolgozza fel a szöveget mint a képet. A kettő között tehát semmilyen különbség nincs, legfeljebb kulturális beidegződések méternyi porrétege rakódott rá/rakódik rá folyamatosan. De ez engem nem érdekel.

Ugrom. A képregény nem csak ma nagyon népszerű, a középkorban is az volt.

1506 Bernhard Strigel festménye

Érdekes módon náluk sokszor nem a beszélő szájából, hanem a kezéből ered a szöveg, mint ezen az alsó képen is. A megszólalás tehát az íráshoz, a (rajzoló) kézhez volt köthető, nem a beszédhez.

Krisztus feltámadása, 1188

A wikipedia szerint a buborék a 18. század politikai karikatúrái nyomán honosodott meg. Azóta alakulgatott, kristályosodott, hogy elnyerje mára mindenki által könnyen ráismerhető formáit.

A képregény azonban mindig is több volt, mint bugyuta rajzok ócska poénokkal. Sokkal okosabb dolog, ahogy azt azonnal látjuk, ha rájuk keresünk egy tetszőleges kulcsszóval a google-ban.
Ez is lesz akkor a mai házi feladat.

Embertpróbáló Dave McKean

Ki a kedvenc grafikusod?

Ez nem egy tipikus ismerkedős kérdés, elismerem. Talán négy éve még én sem tudtam volna rá válaszolni. Na de azóta! Az Arkham Asylum: A Serious House on Serious Earth c. Batman-képregény kézhezvétele óta abszolút felkészülten várom, hogy valaki nekem szegezze a fenti kérdést.

A kedvenc grafikusom Dave McKean. Ő:

Miért? A tisztánlátás kedvéért először belinkelek pár cd-borítót.

Szóval ilyen ő. Azonnal felismerni egyszerre vonzó és visszataszító stílusát. Teljesen reális megcsömörleni McKeantől. A kreatív megoldások feletti tátott szájú csodálkozás egyik pillanatról a másikra csap át elutasításba: a kontrasztvonalak mentén szépen lassan beszivárog a fájdalom a szemlélőbe. Ami ezekben a nem szokványos borítókban közös, az az emberi forma elemeire bontása és másképpen összerakása. Mintha csak azt kérdeznénk, meddig ember még az ember, mi az a forma, ami még lehántható róla, mi az a tartalom, amit még megőriz?

Vagyis: Mi az ember?

?

??

A fenti képeken az embereket a tárggyá változás folyamatában látjuk: leghétköznapibb tárgyaink átveszik az uralmat a test felett. Itt most nem arra gondolok, hogy milyen kiszolgáltatottak vagyunk a technikának, hanem hogy a tárgyinvázió közepette az emberség definícióját keressük. Ennek a definíciókeresésnek része a humánum szétcincálása. Azon a fájdalmas határon mutatja az embert, amikor még őrzi emberi formáját és tartalmát, de bármelyik pillanatban el is veszítheti azt.
Dave Mckeannek bizonyosan tetszene Darvasi László A könnymutatványosok legendája c. regényéből az a szereplő, (egyébként gnóm törpe) (ezt külön élvezné), aki hentes és rendkívül kézügyes lévén nyers hússal szokott zsonglőrködni, nagy álma pedig, hogy egyszer emberi testrészeket dobálhat, melyekből a levegőben összeállna - megteremtődne - egy ember. Egyszer szívesen lapozgatnék egy McKean illusztrálta Darvasit... 

Feltűnően sokszor szerepelnek kezek - beléjük karcolt egyéniségünk egyediségünk záloga. Levegőben kapkodva kezeink segítenek az ember/tárgy határvonalon egyensúlyozni.

Sok még az arcelem.

Kisbabákon tesztelték az arcfelismerés képességét. Az eredmény: a csecsemők tökéletesen tudják, hol a szem, orr, száj helye; reagálnak a különféle arckifejezésekre. Az arc a humánum legjellegzetesebb hordozója. Ezek a mckeani arcok pedig... szinte szörnyet, valamilyen szubhumán lényt kreálnak az emberből. Ezen az elég híres Dream Theater-borítón minden arcelem a megfelelő helyen van - humán, kipipálva, átmentünk a csecsemő-teszten... de azért mégsem lélegzünk fel. Az a jobb oldali, pupilla nélküli, sötét szem, világos keretben... az egy fenyegető lény mélységeit tükrözi. Az album címe Scenes from a Memory (Jelenetek egy emlékből) - hát, lehet, hogy ennek a szemnek az emlékeit nem szívesen bolygatnám. Ráadásul ennek az emlékező arcnak két bal szeme van - szerintem a jobb oldali sötét szem is bal szem -
hogy lát így perspektívát? Hogy észlel? Vagy csak befelé néz, az emlékeibe?

Dave McKean grafikákon jó borzongani.

Ajánlom a művész honlapját további embertpróbáló képek végett: http://www.mckean-art.co.uk/

on this batman fascination

splitting headache.
no idea why i am pushing this batman thing all the time.
"batman" stands for: creativity, darkness, power, fast cars, secret, skyscrapers, music, an alterego and a hidden self, beams of light against a very back background, big spaces, small spaces, sin, insanity, references everywhere, interculturality, that you can count only on yourself.





Dave McKean: Probably best known for his groundbreaking illustrations of 76 covers for Neil Gaiman’s “Sandman” series of graphic novels, the English, bearded McKean has also applied his explosive talent to book design and illustration, esoteric comic book illustration, CD cover design, advertising photography, writing — even composing jazz.

“The problem with the ‘Supermans’ and ‘Batmans,’” McKean elaborates, “is that they really work best when they’re very, very simple and when they’re done by people who loved them as kids and want to recreate that naiveté. But I don’t have those feelings for them at all.

“I had a go at doing something different with ‘Batman,’ but as soon as you start trying to give these characters any kind of complexity or come at them from any other angle, their foundations are so weak that they all kind of collapse. It’s a really horrible calamity of form and content.”

http://www.mckean-art.co.uk/