A sötétkék árnyalatai - Blue Valentine

Létezik egy megdönthetetlen filmgyakorlati tétel, mely szerint amely alkotásban Ryan Gosling felbukkan, az érdekes és többszöri megnézésre érdemes szösszenet lesz.

Ezt az állítást eddig még senkinek sem sikerült megdöntenie.
/Ryan Gosling 1980-ban született kanadai színész, aki egy csodás Mickey-egér show után küzdötte át magát színésszé, Anthony Hopkins-szal játszott A törésben, a Fél Nelsonban pedig egy meghasonlott tanárt alakít./

Tegnap láttam tőle a Blue Valentine-t. Először is mindenkinek érdemes megnéznie a trailert, hogy egyből szembesüljön azzal, milyen NEM ez a film. Hihetetlen, hogyan képesek egy pontos és hibátlan alkotásnak ennyire kisiklott trailert készíteni. Itt a link.

Ugye, milyen romantikus? Pedig ha betesszük a talán címihlető azonos című Tom Waits-számot, egyből sejthetjük hogy azért ez nem egy boldog párkapcsolat hollywoodi csillogása némi táncikálással.

Tegyük is be. Itt a link.

A film rendezője, Derek Cianfrance egy kapcsolat két (könnyen kijelölhető) végpontját ragadta meg, cincálta szanaszét, nyomta le a színészek torkán, és rakta ki belőle ezt a hibátlan ritmussal megszerkesztett filmet. Sem a színészeket, sem a nézőt nem irigylem: nincs egy perc üresjárat, egy perc pihenés, egy perc lityilötyi, egy perc levegővétel: itt színész és néző is sodródik az árral, holott esetleg másfelé szeretnénk úszkálni. Ám a gátak átszakadtak, az ár megállíthatatlan erővel hömpölyög.

Most utólag tűnt csak fel, hogy gyakorlatilag nincs is más színész ebben a kamaradrámában, mint Ryan Gosling és Michelle Williams. Ott van persze a család meg a munkahely, de valahogy teljesen ők uralják a nézői tudatomat. Hogyan mozognak, hogyan öltöznek, hogyan beszélnek, hogyan néznek. A remek vágásoknak köszönhetően nem csak az önmagukban kompakt jelenetekben esik nagy hangsúly egy-egy tekintetre, hanem a különböző jelenetek és idősíkok elkezdenek egymással beszélgetni. Ebben a nem lineális szerkesztésű filmben egy kb. 5 évvel ezelőtti tekintetre egy mai tekintet válaszol, egy mai szempárban pedig egy régebbi problémával küszködő naivabb szempár tükröződik.

Valahogy ennek a párnak sosem adatott meg, hogy egyazon időben, releváns kérdéseket és válaszokat adva egymásnak, egymás szemébe nézzenek. Furamód már akkor is vergődnek, amikor az egymásra találás felszabadító boldogságát élik meg, és ez a vergődés alakul át a film jelenében lezajló fuldoklássá. A folyamatot nem látjuk. A szereplők alig beszélgetnek magukról. Minden problémára csak mutató névmással utalnak ("Ezt nem bírom már tovább". "Elegem van ebből." És kedvencem a "Stop it", ami tényleg bármit jelenthet.Jelent is pár dolgot.) Sosem mondják ki, amit gondolnak, valószínűleg, mert már erejük végén járnak, és olyan sokszor kimondták őket. Sosem mondják ki, amit gondolnak, csak mondják, mondják, mondják a magukét, a sok felgyülemlett sérelem sodorja a szavakat, szünet nélkül, és egyszerre.

Nem értek egyet a Filmvilág ismertetőjével, amely valahogy úgy kezdődik, hogy a nőnek elege van abból, hogy a férje, aki oly sok mindenben tehetséges, nem keres magának valamilyen elfoglaltságot, hanem a szobafestés és a sör között osztja meg energiáit. Szerintem ez tévedés. Azért, mert ez az egy konkrét konfliktus kerül felszínre a filmidőben, téves arra következtetnünk, hogy erre az alapkonfliktusra vezethető vissza kapcsolatuk egész kálváriája. Talán épp ez a legkönnyebben megragadható az egész szemétkupacból.

Mert az a kupac bizony elég nagy: a trailerbeli késő kamaszkori romantikázást is a kiúttalanság keserű szaga burkolja be. Nem akarok spoilereket írni, maradjunk annyiban, kapcsolatuk kezdetén a szabad akarat és a szükségszerűség kötélhúzóversenyét bármelyik fél nyerte is meg, a fiú meg a lány lettek a vesztesek.

Most egy kicsit a fölösleges párkapcsolati pszichologizálás felé tolódott el ez a bejegyzés, ezt kompenzálandó minenkit arra buzdítok, nézze meg a filmet, mert sem a kérdésfelvetése, sem azon kérdések feldolgozása egy percig sem fölösleges.

Mi is a kérdésfelvetése? A film közepén végigszenvedheti a néző a jelenetet, melyben a lány minden bátorságát összeszedve elmegy a nőgyógyászhoz, hogy elvetesse a gyerekét. A beállításban a lányt látjuk az asztalon feküdni, az arcán ömlenek a könnyek, a kép előterében pedig a nővér szorítja a kezét. (Külön jó, hogy (ha jól emlékszem), fekete kéz szorítja a fehéret, mert a kontraszt által még inkább kiemelődik a szorítás.) Számomra ez a jelenet, ez a mozzanat volt a film (egyik) kulcsa: miért csináljuk ezt az egészet, ha ennyire fáj? És miért fáj ennyire?

A filmjelenben a szereplők (már) túl fáradtak ahhoz, hogy lépéseket tegyenek azért, hogy ne fájjon. Bár ez sem igaz. Lavírozik a rendező, hol ad esélyt a békére, hol meg visszaveszi. Zseniális az a jelenet, amikor a nő kijelenti, hogy elválik, és a férfi dühében megpróbálja lehúzni a jeggyűrűjét, de nem jön le. Csak cibálja, cibálja... Ők összetartoznak. De aztán mégis lejön a gyűrű, a férfi földhöz vágja dühében. Ők sosem tartoztak igazán össze. Végül pár kockával később együtt keresik a gazban az elveszett gyűrűt.

Nézzétek meg. Szóljatok hozzá. Hallgassátok a film Tom Waits-énél vidámabb betétdalát, melynek klipje a film értékes kockáiból szemezget. Link itt.