Pszichogeográfia VII. A flaneur, ha nő

Virginia Woolf az utcán

Az előző bejegyzésben érintettem, hogy a flaneur, a kedve szerint sétáló és megfigyelő városidegen városi személy száz éve még szigorúan férfi volt. Nagyon érdekes szociális rendszere volt az utcának! Nőnek ott helye nincs, csak ha kísérik. Idemásolok egy részt Virgina Woolf: The Years (Az évek) c. könyvének első fejezetéből, ami lenyűgöző képet fest arról, milyen volt egy nőnek végigmenni az utcán kicsit több, mint száz éve.

Itt az történik, hogy a kislány Rose, kiszökik otthonról, és elmegy édességet venni, a család tudta nélkül. Az utca egy veszélyes hely, főleg egy kislánynak, ezért Rose a képzeletében háborús csatatérré változtatja, ahol ő, mint férfi (!) katonatiszt titkos üzenetet visz nagy veszélyek közepette. Lenyűgöző, ahogy Woolf a gyermeki képzeletet leírja. Aztán találkozik az utcán Rose egy férfivel, aki fenyegetően viselkedik, és egyből megszűnik katonatiszt lenni: ismét egy kislány lesz, aki egyedül van az utcán, ami ugyanolyan veszélyes, mint a háború, csak kevésbé izgalmas.

Angolul van, magyarul nem találtam meg a neten. Köszönöm Séllei Nórának, hogy egy konferencián felolvasta ezt a részt.

Now the adventure has begun, Rose said to herself as she stole on tiptoe to the night nursery. Now she must provide herself with ammunition and provisions; she must steal Nurse’s latchkey; but where was it? Every night it was hidden in a new place for fear of burglars. It would be either under the handkerchief-case or in the little box where she kept her mother’s gold watch-chain. There it was. Now she had her pistol and her shot, she thought, taking her own purse from her own drawer, and enough provisions, she thought, as she hung her hat and coat over her arm, to last a fortnight.
She stole past the nursery, down the stairs. She listened intently as she passed the schoolroom door. She must be careful not to tread on a dry branch, or to let any twig crack under her, she told herself, as she went on tiptoe. Again she stopped and listened as she passed her mother’s bedroom door. All was silent. Then she stood for a moment on the landing, looking down into the hall. The dog was asleep on the mat; the coast was clear; the hall was empty. She heard voices murmuring in the drawing-room.
She turned the latch of the front door with extreme gentleness, and closed it with scarcely a click behind her. Until she was round the corner she crouched close to the wall so that nobody could see her. When she reached the corner under the laburnum tree she stood erect.
“I am Pargiter of Pargiter’s Horse,” she said, flourishing her hand, “riding to the rescue!”
She was riding by night on a desperate mission to a besieged garrison, she told herself. She had a secret message — she clenched her fist on her purse — to deliver to the General in person. All their lives depended upon it. The British flag was still flying on the central tower — Lamley’s shop was the central tower; the General was standing on the roof of Lamley’s shop with his telescope to his eye. All their lives depended upon her riding to them through the enemy’s country. Here she was galloping across the desert. She began to trot. It was growing dark. The street lamps were being lit. The lamplighter was poking his stick up into the little trap- door; the trees in the front gardens made a wavering network of shadow on the pavement; the pavement stretched before her broad and dark. Then there was the crossing; and then there was Lamley’s shop on the little island of shops opposite. She had only to cross the desert, to ford the river, and she was safe. Flourishing the arm that held the pistol, she clapped spurs to her horse and galloped down Melrose Avenue. As she ran past the pillar-box the figure of a man suddenly emerged under the gas lamp.
“The enemy!” Rose cried to herself. “The enemy! Bang!” she cried, pulling the trigger of her pistol and looking him full in the face as she passed him. It was a horrid face: white, peeled, pock- marked; he leered at her. He put out his arm as if to stop her. He almost caught her. She dashed past him. The game was over.
She was herself again, a little girl who had disobeyed her sister, in her house shoes, flying for safety to Lamley’s shop.

Fresh-faced Mrs Lamley was standing behind the counter folding up the newspapers. She was pondering among her twopenny watches, cards of tools, toy boats and boxes of cheap stationery something pleasant, it seemed; for she was smiling. Then Rose burst in. She looked up enquiringly.
“Hullo, Rosie!” she exclaimed. “What d’you want, my dear?”
She kept her hand on the pile of newspapers. Rose stood there panting. She had forgotten what she had come for.
“I want the box of ducks in the window,” Rose at last remembered.
Mrs Lamley waddled round to fetch it.
“Isn’t it rather late for a little girl like you to be out alone?” she asked, looking at her as if she knew she had come out in her house shoes, disobeying her sister.
“Good-night, my dear, and run along home,” she said, giving her the parcel. The child seemed to hesitate on the doorstep: she stood there staring at the toys under the hanging oil lamp; then out she went reluctantly.

I gave my message to the General in person, she said to herself as she stood outside on the pavement again. And this is the trophy, she said, grasping the box under her arm. I am returning in triumph with the head of the chief rebel, she told herself, as she surveyed the stretch of Melrose Avenue before her. I must set spurs to my horse and gallop. But the story no longer worked. Melrose Avenue remained Melrose Avenue. She looked down it. There was the long stretch of bare street in front of her. The trees were trembling their shadows over the pavement. The lamps stood at great distances apart, and there were pools of darkness between. She began to trot. Suddenly, as she passed the lamp-post, she saw the man again. He was leaning with his back against the lamp-post, and the light from the gas lamp flickered over his face. As she passed he sucked his lips in and out. He made a mewing noise. But he did not stretch his hands out at her; they were unbuttoning his clothes.
She fled past him. She thought that she heard him coming after her. She heard his feet padding on the pavement. Everything shook as she ran; pink and black spots danced before her eyes as she ran up the door-steps, fitted her key in the latch and opened the hall door. She did not care whether she made a noise or not. She hoped somebody would come out and speak to her. But nobody heard her. The hall was empty. The dog was asleep on the mat. Voices still murmured in the drawing-room.

Pszichogeográfia VI. Alapszavak: Flaneur

A FLANEUR

Ez nem flaneur. Bryan Talbot: Alice in Sunderland

Ő az, aki sétálgatván mindenért felelős. Az ő pszichéjén keresztül észleljük a várost. Hogy merre megy, mit néz meg, jegyez fel, fényképez le egyéni döntéseinek eredménye. Gyakran ösztönös. Nem racionális. A flaneur az a személy, aki átírja a már meglévő kapcsolatokat, és újakat hoz létre. Milyen kapcsolatokra gondolok? Például átgázol a térképen, nem racionálisan használja a teret: letér a főútvonalakról, többször végigmegy ugyanazon az utcán. Az utcaképet máshogy tagolja, nem egymás mellett nézi a házakat, ahogy szoktuk, hanem a házfalak mélységében, kulturális rétegzettségében. A graffitit összekapcsolva mondjuk a 19. századi épülettel meg mondjuk az 56-os golyónyomokkal a házfalon.

A fleneur az a személy, aki szembeszáll a mágnesvasutakkal és a lerobbant csömöri hévekkel, és gyalog veszi nyakába a várost. Visszaveszi az utcát a forgalomtól, ami, mondjuk egy pekingi flaneur esetében, nem kevés kockázattal járó feladat. De a pesti utcák is tudnak ám olyan szmogosak lenni, hogy ha lenne célja a flaneur sétájának, minden bizonnyal egy tüdőszűrőt ejtene útba. Csakhogy nincs neki célja. Erről majd később.

A flaneur régen férfi volt. Ezzel nem azt mondom, hogy most androgün, hanem hogy ma a nyugati kultúrában már nem ellenséges az utca a nők iránt. Már mehet egyedül a nő az utcán, nem ütközök társadalmi normákba, és a közbiztonság is javult. Azokhoz az időkhöz képest, amikor például olyan sűrű volt a szmogos köd a századforduló Londonjában, hogy egy gyilkos, például egy Hasfelmetsző Jack simán el tudott rejtőzni a ködben. Ma már az utca biztonságos terep ahhoz, hogy nők is sétáljanak kényükre kedvükre, és pszichogeográf megfigyeléseket tegyenek.

Iain Sinclair & Dave McKean: Slow Chocolate Autopsy

Illetve az utca nemekre való tekintet nélkül veszélyes: a gettó, vagy a "rossz környék", a hírhedt negyedek, például a Die Hard 3-ban megjelenített Harlem egyaránt végzetes lehet férfire és nőre. Aki nem látta a Die Hardot, annak elmondom, hogy a film egyik első jelenetében Bruce Willisnek ki kell állnia alsónadrágban a Harlem közepére egy "Gyűlölöm a niggereket" felirattal a nyakában. Ezt nyilván nem jószántából teszi, hanem zsarolják, és a helyzet el is indul a végzetesség útján, ámde akkor igen hamar vége lenne a filmnek. Szóval Bruce Willis túléli, és egyúttal szép ábrázolást kap a filmen a területalapú közösségi öntudat, ahol a bennfentesek számára ismert viselkedési kódok szabják meg a +/- odatartozást.  Aki pedig nem tartozik oda, az inkább tartsa magát távol.

Kérdés, hogy a flaneur mennyire teheti be magát ilyen területekre, mennyire sétálhat és gyűjtögethet és asszociálgathat szabadon. Mennyire tud semlegessé válni.  Nos, bevallom őszintén, nem tudom. Nincsenek statisztikák a megkéselt flaneurökről.

Slow Chocolate Autopsy és a koherencia

A helyben az ember. Ez lesz majd az összes képen, amit ide posztolok. Az ember itt, ott, amint sétál és fényképez. Pénteken ilyesmikről kell majd előadnom, de most leginkább toporgok.
Mennyire menjek bele? Mennyi a szükséges minimum, ha az ember egy beteg ember beteg alkotásáról beszél? Talán most a világ legbetegebb képregényéről írok, illetve fogok beszélni, Iain Sinclair & Dave McKean: Slow Chocolate Autopsy. Lassú csokoládé boncolás.
Ha már boncolás, az legyen gyors, de amilyen összetettek ezek a kis szar képek, képtelenség mérettel arányosítani a ráfordított időt.
Plusz ott van még az is, hogy lapozás után azt találjuk, hogy minden eddigi tézisünk megdőlt, a történet egyáltalán nem arról szól, amiről hittük, sőt, az az ember, akiről tudjuk, hogy kicsoda, az lehet, hogy egy másik ember, de az is lehet, ami még ijesztőbb, hogy ugyanaz. Mert ha ugyanaz, akkor csak KELL lennie koherenciának, csak tisztelik legalább a legalapvetőbb képregényes szabályokat az alkotók. Tisztelik?
Nem tisztelik.
Van koherencia?
Nincs koherencia.
Keresek koherenciát?
Keresek koherenciát. Na ná, hogy keresek, mert így működik az emberi agy. Mintákat és szabályokat keresünk, érvényességet, rendet. Lásd Christopher Nolan Jokerének monológját, de Jokerrel műveltebb emberek is egyetértenek. Sőt, ők mondták ki hamarabb.
Amúgy, megnyugtatásképp írom, a három történetből egyet már tudok fejből, képileg és szövegileg, a másodikat teljesen átértelmeztem az egy évvel ezelőtti jegyzeteimhez képest, a harmadikba meg bele se néztem. De hogy képregényt jegyzetelni, hogy ez milyen abszurd! Inkább le se írtam volna.

Amúgy, megnyugtatásképp írom, hogy amúgy nagyon húzos kis koherenciát találtam a képanyagban, szóval a rend és én nyertünk, és szép lassan darabjaira boncoltuk a csokoládét. Olyan koherenciát fejtettem fel, amelyet most nem hoznék még nyilvánosságra, de erre mondják, hogy ütős.
Csak ne kellene évezredeket magyarázni a körülményeket, alapfeltevéseket, sejtéseket, és ellipto-spiralikus gondolatmeneteket, hogy majd pénteken más is megértse.

Határtalan félelem - szörnyek a világvégén

Ez a bejegyzés arról szól, hogy a középkorban a világvégén szörnyek laktak - mára, (hála a tudománynak!) elköltöztek. De nem olyan messzire.

Szörnyek lakhelyét keressük

A fenti térképet 1435-ben készítette Andrea Bianco olasz tengerész és térképész. Ha elforgatjuk a képet egy negyedet balra, akkor egy kicsit felismerhetőbb lesz, hogy mit ábrázol:

Vajon mennyit változott a világnézet?

A térképeket régen nem észak-délnek, hanem kelet-nyugatnak tájolták, de erről azt hiszem már írtam. Ezen a mi szemünk számára könnyebben dekódolható megjelenítésen ott figyel középen Spanyolország, Franciaország, Olaszország, a Balkán, Skandinávia, aztán a Vörös-tenger jobbra, meg India. Afrikának csak az északi részét ismerték, a többit még fel kellett fedezni - szép szabályos félkörív feszegeti a tudás határait.
Az egész világ vízben lebeg, mint a magzat az anyaméhben, olvastam én a minap. Azt is olvastam, és ez sokkal jobban megfogott, hogy az ismert vizeket ismeretlen szörnyek és veszélyek határolják. A fenti térképen is meg van jelenítve közölük pár. Ott leselkednek fényesre csiszolt körmökkel és tátott szájjal, hogy felfalják az egyszerre óvatlan és túl bátor (hiszen túl messzire merészkedő) tengerészeket. A sellők egyáltalán nem olyan barátságos népség ám, mint amivé a Karib-tenger kalózaiban klónozódtak.

Évszázadokon át szóltak tengerészlegendák és személyes beszámolók a messzi tengereket uraló áthatolhatatlan ködről, vagy a mérhetetlen sötétség tengeréről, vagy hogy a világ végén óriási zuhatagok pusztítják el az arra tévedőt. Odüsszeuszt is minden bizonnyal legyőzte volna egy ilyen világvégi veszély/szörny, ha nem lett volna állandó jelzője az, hogy "leleményes."

szirénáznak

A találomra nyugat felé hajózó hatodik századi ír szent Brendan is találkozott egy-két fura jelenséggel ahogy távolodott az ismert parttól.

A természet lágy ölén

Itt egy részlet az 1570-es Theatrum Orbis Terrarumból (ha jól értelmezem, A földgolyó színháza), írta és rajzolta Abraham Ortelius amely szintén azt illusztrálja, mennyire veszélyes hely a világ széle. Ne menjetek arra.

ha az egyiket túléled valahogy, lecsap a másik

Az Ebstorf Mappa Mundit, ami most következik, egy német bencés monostorban találták 1830-ban. A 13. század folyamán készült, és hatalmas volt: 3,4 x 3,5 méteres. Sajnos csak múlt időben beszélhetünk róla: elpusztult a második világháborúban. Ha a google-be beírjátok, hogy Ebstorf map, akkor csuda izgalmas képeket láthattok, de most ezeket a kígyókat, baziliszkuszokat és sárkányt nézzétek! (De csak biztos távolból.)

13. századi vadaspark

Ezen az 1265-ös térképrészleten pedig azt láthatjátok, hogy nem csak a tengerekben, hanem a föld szélén is veszélyes és torz szörnyek laknak. (Ezek amúgy afrikai bennszülött törzsek.)

na, az afrikaiak

A Harry Potterben honnan is származtak a sárkányok? Tudom, hogy volt egy Hungarian Horntail, de a többi? Mindenesetre a sárkányok az óriásrozmárok mellett laknak, az ismert világ végén, Finnországban, mutáns réMszarvasok társaságában:

Rémszarvasok

Az ismert világ határain laktak tehát a szörnyek, a rettenetes csúcsragadozók. Kívülről, a tudás határáról érkezett az embert összeroppantó erő. Na de most, hogy a geográfia eszközei felszámolták a fantázia és a földrajz metszéspontjában lakó lényeket, azoknak el kellett költözni.  


Hol laknak ma ezek a lények? 


Vagy kilakoltattuk volna őket, amikor felvilágosultunk?

 
Hol van a mai tudás határa, ahol egy érzékeny GPS-szel simán meghatározhatjuk a koordinátáikat?

intergalaktikus perspektíva

Nem a középkor naiv tévhite volt az óriás víziszörny: ma is hiszünk benne. A mai tudás naprendszereket ölel fel - hát azoknak a széléről érkezik a fenyegetés. Nagyobbat gondolunk, de az eredmény ugyanolyan lesz. Kicsit emberszabású, nagyon szörnyű. Nagyon intelligens. Nagyon sokan van. Nagyon messziről érkezik. Csak egy céllal.

Szörnyű anyai érzések (Aliens, 1986)

De van egy másik típus is. Nem csak a földrajzi határterületről érkeznek a szörnyek. Igen sokan vannak a tudomány határterületeiről érkezők is. Klónozott dinoszauruszok, genetikai mutánsok, félresikerült orvosi kísérletek.

Splice, 2009 (engem nagyon megviselt)

 A szörnyek korszaktól függetlenül a tudás határairól érkeztek - megalkotásukban az emberi fantázia határtalan.

Rétegek - pszichogeográf fotók (V.)

Lakásfelújításunk minden lépését dokumentálni akartam, ehelyett az elkészült csekély számú kép lelkiállapotom hullámzásának dokumentációjává lett: az elején még lelkesen kattintgattam, majd kerültem a helyet, hanyagoltam a témát. Aztán el-ellátogattam a lakhatatlan lakásba, de nem vittem fényképezőgépet: utólag persze csapkodtam a homlokom, de aztán amikor újra mentem, ismét lebeszéltem magam a gépről. Most már itthon lakunk, bár még nincs kész a dolog - az én hozzáállásom is kiforratlan. 

Tegnap az egész előszoba tele volt vízvezetékszerelői szerszámokkal, kábé úgy, ahogy mi szórtuk tele legóval a padlót annak idején, de nem mertem elővenni a gépet. Azért valamiket fotóztam miután elmentek, de pl most jut eszembe, hogy az előzetes állapotot nem. Csap esztétikusan odakészítve, ahol a helye lenne. Konyha közepén gázlap, sütő halom, tetején számítógép, azon foci EB. Ezt képzeljétek el.

Ezt a kiváló minőségű képet André Kertésznek szeretném ajánlani, fejet hajtva a Mondrian műtermét ábrázoló képe előtt. Az a tökéletes harmónia - ez meg a tökéletes hiány a káoszban.

Arra gondoltam, ezt a képet is André Kertésznek ajánlom, de még nem döntöttem el. Ha lenne benne egy macska, akkor mindenképp. A macska, amit épp felemészt a geometria.

Megdöbbentő volt csupaszon látni a házunkat. Főleg a fürdőszobát - erről később több kép is lesz. Olyan volt, mintha lenyúzták volna a falakat, de azért szép is, főleg az előszoba, ahol indás nyomottminta és eredeti csempe került elő. Ezeket aztán úgy megszoktam, hogy amikor lefestették a falakat az általunk választott színre, hiányoztak.

A nappalink egy darabkája látható konyhai elemekkel és dobozokkal kiegészítve. Direkt úgy pakoltunk, hogy követhető és hozzáférhető legyen.
Egy hét múlva már fogalmam sem volt arról, hogy miben mi van.

Ez kéremszépen a fürdőszoba és a vízvételezési lehetőség.

Konyha.

Konyha. Felületek balról jobbra: vakolásra váró téglák, elektromosvezetékre váró csövek. Sárga plafon. Előző tulaj festette virágdíszítés utolsó hervadó példánya. Letakart mérőóra, körülötte eredeti indás virágdísz. Mi szakítunk a hagyománnyal, és nem tervezzük a falfelületek virágba borítását. Viszont vettem búzavirágot a piacon.

Előszobánk falán a föld vízáramlatainak egyszerűsített vázlata látható.

Fürdőszoba, bevakolva. Ijesztő és büdös.

Hoppáni, micsoda élek és szögek! A nyugalom szigete. Ezt a képet Mondriannak ajánlom.

Kilátás a konyhából.

Festőkellékek. Újra lesz festve amúgy, nem jó színt hoztak. Szeretem a festéskoszt.

Ez ismét egy sokkoló kép a fürdőszobánkról: a kád már behelyezve, ellenben letakarva. Előtérben szivacs. Vizet vételezni, mint ahogy a nyomok is mutatják, nem lehetetlen, ellenben kevéssé lehetséges.

Slow Chocolate Autopsy (pszichogeográfia IV)

Norton

Most egy olyan könyvvel foglalkozom, amelyet egy őrült írt és egy másik őrült illusztrált.
Iain Sinclair - Dave McKean: Slow Chocolate Autopsy
Mivel határidős a dolog, gyorsan idebiggyesztek pár képet a (sajnos kisebbségben lévő) képregényformában megírt fejezetekből.
Még nem teljesen értem, hogy ki kicsoda, de mindenesetre van egy Norton, maga is író, ám többnyire nem ír, és aki hol írók utáni kémkedésre bérel fel egy fotóst, aki tisztázatlan körülmények között (szerintem Norton hathatós közreműködésével), lezuhan egy felhőkarcolóról, hol pedig őt akarják elkapni, és el is kapják, és lefényképezik (amit tilos), és meghal. De aztán lehet, hogy nem is ő hal meg, hanem egy másvalaki, aki igazából kettő valaki, és aki(k)nek van valami köze Nortonhoz, de FOGALMAM SINCS, hogy mi van. Van tehát a fotós, Axel Turner, aki Norton megbízására a város egy bizonyos épületét fotózza, hogy leleplezzék a vélhetően nagyon gazdag írót, aki ott lakik. Talán a leleplezésnél fontosabb az az elem, hogy mindent le kell fényképezni, meg kell örökíteni, Norton megbízására. Norton egyértelműen az író, Iain Sinclair alvilági énje, aki a város mocskát katalogizálja és pszichogeografikus sétákat tesz London nem túl előkelő negyedeiben. Megfigyel, feljegyez, s nem veszi észre, hogy őt is megfigyelik.
Még soha nem dekoráltam ki könyvet ennyire ilyenolyan színű kis cetlikkel, azt segíetendő, hogy kibogozzam, mi mire utal előre vagy vissza ebben a novellagyűjteményben.

Azért vannak részek, amiket értek, vagy legalábbis azt hiszem róluk, hogy értem. Például itt fenn. Első kocka: vélhetően sírkő alapon egy saját farkába harapó kígyó, amint egy tojást ölel körül: mindkettő a tökéletesség és a végtelen szimbóluma, a tojás ráadásul több novellában megjelenik. Például a halott Axel Turnert tojásba zárják. Vannak még valamilyen vonalak, amik engem rózsára emlékeztetnek, de a jobb oldali sötét egyenes vonulat akár egy nyitott könyv gerince is lehet, amiből jobbra és balra kiomlanak a lapok. Jobb oldalt a másik kocka, városrészlet montázstechnikával és fával, két felirattal.
Fehér: "Válaszd az igazi képeket, és a szavak feleslegessé válnak." Mi az, hogy igazi kép?  Meg vicces, hogy a szavak feleslegességéről beszél, amikor majd minden képkockát elárasztanak a szavak, amelyek gyakran egyáltalán nem is olvashatók, csak ott vannak, mint valami szövet (szöveg helyett, vahahaha, ezt a szójátékot sem én találtam ki.)
Fekete: "Ragassz két tetszőleges képeslapot a falra és rögtön kapsz egy narratívát." Ez milyen igaz.
Alatta kapiláris: "Szerkesztetlen." De ha már kiválasztott az ember két képet, akkor már szerkeszt, nem?
Na, még egy kép, sok képrészlettel, amely valahogy nekem térkép, holott a szó szoros értelmében nem az (illetve a sok hagyományosan térképszerű illusztráció mellett nem annyira az), amelyben a város egyáltalán nem válik megérthetővé, megragadhatóvá - pedig nem arra lenne való a térkép, hogy mint a saját magába harapó kígyó csontváza, megértsük, átlássuk a szerkezetet?

Az elszórt mondatokat nyugodtan tekintsük a pszichogeográfiai gyakorlat alapvetéseinek.

Gráfia. (Pszichogeográfia III.)

Elkészítettem a tegnapi Norwich-i képsorozat folytatását. Nem is számítottam Norwich-i bejegyzésdömpingre, de világossá vált számomra, hogy nem csak a céltudat (az útdokumentáció) fűzi össze ezeket a fotókat, hanem a bennük lappangó ALFABÉTIZMUS. Lelepleződtünk: teljesen uralják életünket a betűk! Ez eddig nekem fel se tűnt, csak most, amikor sorra klikkeltem a fotókra. Egyrészt, hogy mennyiszer választottam magát a betűt témának, másrészt, hogy amikor nem az a téma, akkor is rásomfordálnak a képre. 

Szóval nem igaz, amit sokan hisznek, hogy a képi fordulat beálltával (Zárójel: bizony, ez van MOST, képileg meg van fordulva a világ, soha nem látott mennyiségben okádja ránk a sok igénytelenül komponált képet a tévé, árnyékol be bennünket a sok fotosoppolt óriásplakát. Az újságok és magazinok képesek, a képtelenségek mellett pedig képeinket is egyre nagyobb számban posztoljuk Facebookon. Fényképezőgép mindenkinek zsebben, van valami érdekes, megörökítjük. Aztán rá se nézünk. SATÖBBI.) ... a képi fordulat beálltával a betűk nem szorítódtak ki, a nyelv nem lett száműzve, hanem a) mint grafikai elem is hangsúlyossá válik, hiszen a betűt, a betű képét látjuk, és azt gondoljuk, értjük; valamint b) a betűk kipusztíthatatlanul ott vannak.

Az emberiség állítólag akkor kezdett el butulni, mikor feltalálta az írást: azóta pluszmínusz tartós külső hardware-eken tároljuk, amit érdemesnek tartunk a feljegyzésre és a megőrzésre, s ezáltal mi magunk jól el is felejtjük azokat. 

Ezzel szemben, hogy a képek ilyen nagy özöne által majd az agyunk szuperül elkezd működni, azt azért nem állítanám.

Ennél többet nem is akartam mondani, jöjjenek a képek.