Gendering Hamlet. Hogyan lopjuk el a darabot a címszereplő elől?

A Nemzeti Színház Hamletjének második felvonásában (rendező: Alföldi Róbert) valami elképesztően érdekes és újszerű és provokatív és felháborító és konfortérzetből kizökkentő dolog történik.

Spoiler.
(Spoiler-mentes korábbi írásunk a tér újraértelmezéséről itt.)

Opheliát megerőszakolják. Most itt nem mennék bele részletekbe, maradjon azért még izgalom azoknak, akiknek sikerül jegyet váltaniuk. Ez nincs benne az eredeti darabban - és erre mondta egyből a közönségtalálkozón Alföldi Róbert, hogy mi is az, hogy "eredeti"? Shakespeare minden ötletét lopta valahonnan. Azt már nem mondta, hogy az eredetiség meg a szerzőség fogalma a 19. században alakult ki, és a mai gondolkodásunkat egyik leginkább meghatározó tényező lett - holott a neten ismét visszatér az anonimitás és a tömeg. Szóval Alföldi szerint belefér, hogy belerakják ezt a jelenetet, én pedig, mivel a kezdeti sokk után sok jó sül ki belőle, elfogadom.

A kanonizált Hamlet-szöveg amúgy előadhatatlanul hosszú, valószínűleg már az "eredeti" reneszánsz előadások is hol egyik, hol másik cselekményszálra helyezték a hangsúlyt, a jelenetekkel való játék (kihagyás, felcserélés, beleírás) tehát nem idegen a reneszánsz szellemiségtől.

Na de ezzel a változattal valami hihetetlen dolog kezd el működni a színpadon: ebben az öltönyös férfiak uralta világban előlép a második női szereplő, Gertrúd, és mindenki őt kezdi el figyelni. De nem csak kicsit, nem csak amolyan szokványosan, ahogy a vizuális szerepek fel vannak osztva - a férfi néz, a nőt nézik. Ez a Gertrúd megköveteli, hogy rá fókuszáljunk. Komolyan, kizökkenti a remekül felépített színház- és térreflexiót, ellopja a hangsúlyokat Hamlettől vagy Claudiustól.

Ez a Gertrúd nem szól egy szót sem, csak elkezd figyelni, és szenved. Nézi az új férjét, vajon tényleg megölhette a régit, ahogy Hamlet állítja? Vajon köze van Ophelia őrületéhez, öngyilkosságához? És olyan köze? Gertrúd néma drámájává válik a második felvonás második fele.

VÉGRE! Úgy értem, végre egy karakteres női karakter a Hamletben. Az előadást követő közönségtalálkozón a Gertrúdot játszó Söptei Andrea, és Alföldi Róbert is elmondták, hogy a folyamatot, ahogy Gertrúd elbizonytalanodik és szenved, nem a rendező rendezte bele az előadásba, hanem a színész játszotta bele a karakterbe. Ezt most ne úgy képzeljük, hogy a két fél egymás ellen dolgozik. A beszélgetésen nagy hangsúlyt fektetett a moderátor (Kállay Katalin) arra, hogy elmagyarázzák nekünk, hogyan épül fel egy karakter, hol van a határ, ha egyáltalán meghúzható, aközött, amit a rendező kér, és aközött, ami a színész természetes gesztusa. (Válasz: nem tudni, mert a végére már minden a színész természetes gesztusa lesz.)

Még egy gondolat: Gertrúd egész végig némán szenved, nem beszél arról, amit sejt. Az egyik legmegrázóbb jelenet, amikor részegen dülöngél el fia párbajára. Gertrúd úgy hal meg, hogy senki, még Hamlet sem sejtette, mi történt Opheliával.

Ugyanekkora hallgatás övezi a színpadon kívüli nemi erőszakot is.

Hamlet = színház

Már akkor elkezdődött az agyalás, amikor még a darab nem is. Sőt, igazából akkor, amikor végre elolvastuk, mi áll a jegyünkön: nem az, hogy 4. sor 9. szék, hanem hogy II. szektor. Mi a fene az, hogy szektor? A helyfoglalás az érkezés sorrendjébent tudtuk értelmezni, de a szektorral együtt, a nemzet színházában kevéssé.

Aztán amikor bekúsztunk a színházterembe, akkor nagyon elkezdett tetszeni a szektorosdi. Helyet foglaltunk a színpadon, és még volt kellemes tíz percünk arra, hogy agyaljunk. Volt min.

Nem találtam sajnos olyan színpadképet, amely az előadás előtti állapotokat mutatná. Ez a kép itten már az előadás utáni fakultatív közönségtalálkozót dokumentálja.

Tehát belépünk egy fekete szemeteszsákokkal borított térbe, amely valaha színház volt. A földön szemétdarabok vannak szétszórva, azokat kell kerülgetni ahogy átmegyünk az egész színen a kettes szektorba. A nézőtér lesz itt a játéktér, és a színpad a nézőtér. A fenti képpel ellentétben a széksorok is fekete nejlonnal vannak letakarva, csillog rajtuk a világítás. Kimagaslik az épületek felújításakor használt torony, vezeti a tekintetet a bebugyolált (emlékeim szerint nem túl szép) csillárhoz, a kék üvegkupolához.

Ezt nézegetjük 10 percig, én nagyon élvezem. Ezt a darabot már EZER ÉVE nem lehet harisnyában megrendezni, de ekkora felfordulásra nem számítottam. A darab első színeiben Hamletnak csak a hűlt helyét látjuk: elkésik a temetésről/esküvőről, az emberek hiányolják. Ebben az előadásban nagyon is jelen volt Hamlet: nem a színész, hanem maga a színház volt a Hamlet. A színészek hozzá beszéltek, felé gesztikuláltak, őt vádolták, hogy nincs itt. Az épületet. A falakat. A szemeteszsákokat. A nézőket. Itt kezdődött az az érzésem, hogy én most Hamlet agyában ülök. Kellemes borzongással töltött el, ahogy zseblámpával rohangáltak a hátam mögött a sötét magasban, és kiabáltak a színészek a kulisszákban, vagyis Hamlet agyának rejtett részében. Jól esett, amikor a hatalmas játékteret/nézőteret elválasztó fémfüggönyt elkezdték ránk ereszteni. Jól esett, ez elég perverzen hangzik.... tudtam, hogy mint néző jó kezekben vagyok.

Na, megtaláltam a képemet, Hamlet felállványozott agyát, amikor a barázdákról még nincs letépve a csomagolás. Számos gesztusa van még az előadásnak, amikor a színház, az épület maga válik Hamletté. Például amikor az ifjú herceg édesanyját győzködi, hogy a régi férje mennyivel nemesebb volt, mint az új. Ilyenkor Hamlet bőszen mutogat a színházra.

A nagymonológ kezdősora, óriási ötlet, angolul is elhangzik. Azt hiszem ez az a mondat, amivel a legtöbb tanítványom kettest szándékozott kikönyörögni magának, még anno. Hamlet fel is fújja spray-vel a színház falára. A műanyag zsákokra persze, de akadt ott egy kis rés, ami nem volt lefedve... az is kapott a festékből. Többen felszisszentek. Az épület szent. Az épületnél nem kérdés, hogy lenni vagy nem lenni, az épület van.

De aztán persze mégis kérdés. Főleg a darab végén, amikor ott marad a hullákkal borított alsó része a színpadnak, az emelvényen meg Fortinbras, a diadalmasan bevonult diktátor. Ez a Fortinbras szerintem a leggonoszabb és legfélelmetesebb ember, akit valaha láttam. A Hitler-videókon sem ráz ki annyira a hideg, mint ezen a Fortinbrason. A hangján. Az egészen. Ott áll ő, a színházon pedig a felirat: most mi lesz.

Ami a jelenlegi nemzetis helyzetben aktuális kérdés, de amikor a darabot színre vitték, egy éve, nem volt az. Vagy máshogy. Csak annyira, amennyire az ember szükséges, hogy folyamatosan reflektáljon magára. Amennyire egy színház meta-gesztusokkal élhet, élnie kell. Mennyire szent tér a színház? Melyik része a szent? Szerintem akkor is szent, ha kicseréljük a közönség és a játék terét. A nézőtér karfáin taposni mennyire illik? És mikor fog lecsúszni a szegény Hamlet lába? A színház nem életbiztosítás.

Rondább-e a fekete nejlonzsák a falakon, mint amilyenek a falak pucéran? Miből van egy színháznak a fala, hol vannak a határai? Van-e a színháznak missziója, mint Hamletnek? És elvérzik-e ő is közben?

Nemzeti? Nyitva!

Szombaton nyílt nap volt a Nemzeti Színházban. Ezzel az infóval most így utólag nem sokra mentek, ámde hátha fel tudjátok használni jövőre. És hátha nekem is sikerül végre MEGírnom ezt a blogbejegyzést, és nem nyeli el ismét a blogmotor...


A Nemzeti amúgy is egy szokatlanul nyitott színház - a honlapján több információ  található, mint bármely másik színházén. Folyamatosan bővül a társulat tagjaival folytatott interjúsorozat, az előadások ismertetőihez hozzá lehet szólni. Műszaki érdeklődésűek bogarászhatják a színház különböző színpadainak alaprajzát, vájtfülűek letölthetik az itt alkalmazott hangrendszerek listáját. Magát az épületet (szinte) minden részletében megtekinthetjük: Csillag Pál és Hajdú József fotói  a geometrikusságot, az épület vonalainak szépségét hangsúlyozzák, szemben például az olyan kétes részletekkel, mint a nézőtér kék falán szemet megakasztó virágkelyhet és -csokrot formáló lámpatestek. Ezeken a fényképeken az épület elegáns és szép, valóban a nemzet színháza. (Én is közzéteszek párat. A többi kép meg a Nemzeti facebookjáról van.)

A nyílt napon például (régi) jelmezekben lehetett turkálni. Amilyen mázlim van, egy kedves idegent sikerült rávennem, hogy magára öltse Robin Hood vagy egy menő Bánk bőrzekéjét, és pózoljon nekem. Én pedig lefotóztam Exit-stílusban. Ugye, milyen mázlista vagyok? :P

De jelmezeken túl (amelyek csak úgy lógtak, és simán nem zavart volna, hogy régiek, szakadtak, csak az kiderült volna, hogy melyik előadásból származnak) nagyon sok REMEK programot kínáltak még: volt gyerekelőadás, amiről sajnos lemaradtam, pedig Parti Nagy,  lehetett színházbejárni a társulat művészeivel, de volt kiállításmegnyitó, és természetesen nyílt próba is.

A nyílt próba műfajával én mindig hadilábon álltam. Akkor ez most egy másfajta show, amikor próbát játszanak? Vagy tényleg egy próba? Vagy egy előadás hiányos díszletben?
Mindkét nyilvános próbára érdemes volt beülni, és teljesen más élményekkel gazdagodhattunk. Ami mindkettőben közös volt, az az, hogy jelnyelvi tolmácsok kísérték a színpadon látottakat. Először furcsa volt, hogy egy fekete alak áll a színpad szélén és mocorog, aztán megtanultuk elfogadni. Sőt, sokszor érdekesebb volt a jeleket nézni, mint a színészek újra meg újra megismételt mozdulatait. Nekem úgy tűnt, hogy a jelek a természetes testbeszédnek, hétköznapi gesztusainknak továbbfejlesztett, finomított változatai: a tolmács és a rendező mozdulatai sokszor kísértetiesen hasonlóak voltak.

Még sohasem voltam jelnyelvvel kísért előadáson. Most azt kellett tapasztalnom, hogy egy tolmács jelenléte még személyesebbé tette, még közelebb hozta hozzánk, nézőkhöz a színpadi eseményeket: hiszen így már nem csak a színészek fizikai jelenléte által vonódtunk be az előadásba, hanem valaki, méghozzá egy igen fontos színpadi ember, folyamatosan felénk fordult, ránk figyelt, velünk kommunikált. (A 90 decibel project honlapján a nemzetis színészek beszélnek arról, milyen volt a tolmácsokkal együtt dolgozni. Link itt.)

Időben az első nyílt próba Molére A fösvény című darabjáé volt. (Szereposztás.) Itt két színész, meg egy rendezőt játszó harmadik mutatták be "Egy próba" című darabjukat a lelkes közönségnek. Mi pedig elfogadtuk, hogy ez most "Egy próba", sőt "Egy igazi próba", és nagyon jól szórakoztunk. Ha az ember ezt elfogadta, a pergő és vicces show mögött azt is megsejthette, milyen lehet egy igazi próba. Kreatív és kemény, szövegszétszedős, nagy kitartást igénylő, koncentrált.
Az általunk látott próba, amely alatt végig a darab első jelenetére ötleteltek, így nézett ki: először a két színész összemondta a szöveget, simán és unalmasan. Ez olyan volt, mint egy magyar óra a suliban, csak hála Istennek nem kellett olyan kérdésekre válaszolni, mint pl. "na, gyerekek, mit is olvastunk az imént?" (ja, a közönség kézbe kapta a szöveget), mert komolyan, nem igazán tudtam volna megmondani.

Ezután kezdődött a színház ráépítése a szövegre. Első lépésként "rendezői" utasításra különféle kontextusokban hangzott el az első pár mondat, mi nézők pedig kapisgálni kezdtük, hogy itt most rekeszizmunk komolyabb igénybevételére lesz szükség. A jelenetet a rendező végül egy pincébe helyezte, ahova egy házibuliból megszökve érkeznek meg a szerelmesek, hogy egy kicsit kettesben lehessenek. Erre a helyzetre következő lépésben a zene épült rá - a Cápára vonultak be, majd a játék a fényekkel.
A továbbiakban mondatról mondatra szétszedték a szöveget, ami MEGDÖBBENTŐ volt. Hogy Moliére ennyi mindent beleírt egy oldalba. Hogy ha egy icipicit más az intonáció, az egésznek teljesen más lesz a jelentése. Hogy ha ide állunk vagy oda, ha így mozgunk vagy úgy, a nézőkben mind más jelentések állnak össze. Na és persze közben egyként könnyesre röhögik magukat.
A másfél órás munka+ökörködés után persze megnézhettük a jelenetet úgy is, ahogy az igazi rendező, Rába Roland megálmodta.

A másik nyílt próba "főműsoridőben" G. B. Shaw Szent Johannája volt. (Szereposztás.) Ez egy remek szöveg. Shaw Jeanne d'Arc inkvizíciós perének végkifejletét vitte színre, pergő dialógusokkal, és annak ellenére is izgalmakkal, hogy a végkifejlet senki számára sem jelent meglepetést. Itt már az igazi rendező is jelen volt, Alföldi Róbert, aki egyszerre volt nagyon fesztelen, és nagyon szigorú. "Ne énekelj" "Hangosabban!" Ez a nyílt próba talán már közelebb volt a készülő előadáshoz.

Jó volt az első, ötletelést bemutató próba után most azt látni, hogyan finomítják a részleteket, hogyan pereg az előadás, és hogy amikor én, laikus már tökéletesen elégedett lennék a látottakkal, a rendező akkor is azt mondja, hogy csináljuk most ezt így vagy úgy, és VALÓBAN sokkal hatásosabb lesz az egész. Számomra a legmegdöbbentőbb ilyen instrukció az volt, hogy "gyorsabban": azáltal, hogy a szereplő elhadart valamit, mellékes erőfitogtató részleteket, listákat, körmondatokat, az, amit lassan mondott, sokkal hangsúlyosabb lett.

Ez a próba tehát egy nagyobb előadásrészbe engedett bepillantást, s közben pedig, mire másra is lenne jó egy ilyen nyílt próba, a rendező nekünk, nézőknek is elmagyarázta a gondolatait, koncepcióját, hogy mi hogyan működik a színpadon, különös tekintettel a nagyszámú statiszta jelenlétére és aktív figyelmére a tárgyalóterem és a T. bíróság hátterében. Nagyon jó lesz, na. Az áthallásokért már előre rajongok érte.
De hát pont így kell nézőt nevelni, nem?