Kezelőorvosát vagy gyógyszerészét: Damien Hirst a Tate Modernben

Abszolúte személyes célzásnak veszem, hogy a Damien Hirst életműkiállítás a születésnapomon nyílt meg a Tate Modernben. Remélem szeptemberig valahogyan eljutok rá.

Damien Hirst a lehető legfurcsább ember, a lehető legfurcsább művész, aki óvodásbögrékre való pöttyös falfelületeket fest és biokémiai címet ad neki, félbevágott cápát/tehenet/birkát állít ki, lepkékkel tölt meg egy kiállítótermet, rothadó koponyát és legyeket zár össze, gyémántból emberi koponyát készít, és ott van az idei snooker világbajnokság döntőjén. Mindezek mellett a magyar művészideállal messze szembefordulva meglehetős vagyona van.

a művész a Minoxidil c. képe előtt, Indesirables feliratú pólóban.

Szeretnék több bejegyzést is írni a műveiről: most kezdjük rögtön egyik kedvencemmel, az 1999-es Utolsó vacsora elnevezésű projekttel, ennek kapcsán pedig a biokémia és a kortárs művészet kapcsolatával.
Tizenhárom nagyformátumú kép alkotja ezt a sorozatot (mi a screenprint magyarul?), melyben az orvosságosdoboz design minden eleme újrahasznosul az átlagember hagyományos étrendjéből vett címkék alatt: csirke, saláta tabletta, bab, gomba, kacsamáj, szendvics, omlett. A kedvencem, ahogy a gyógyszeradagolás instrukciói önmaguk paródiájává válnak:  pl. Csirke - Koncentrált szájüregi megoldás. Húsgombóc- Gyerekektől elzárva tartandó.
Megláttam az első képet, és felnevettem. Örkény István jutott eszembe, és az, hogy élelmiszereink bizonytalan összetételének, az adalékolásnak, génmódosításnak, ennél egyszerűbb és kifejezőbb megjelenítését el sem tudnám képzelni. Hirst ehhez még hozzáteszi: "Nem értem, az emberek miért hisznek kérdés nélkül a gyógyszerekben, és nem a művészetben." Ez a sorozat (most olvasom) azt is kifejezi, ahogy a gyógyszerek a mindennapi élet részévé válnak, ugyanolyan természetességgel vesszük őket magunkhoz, ahogy az ételt.
A gyógyszergyárak neve helyett Hirst mindig a saját nevének egy változatát illeszti - ezekkel a multinacionális gigaszörnyekkel rivalizálna a kortárs művészet? Átvenné (cinikus éllel) az ő eszközeiket? Vagy csak álmodozik erről? Jó, ha erről álmodozik? (Tate Modern hivatalos ismertető: gyógyszergyárlogó-kifigurázás a Csirkés dobozon.)

Olvastam egy cikket arról, vajon mi lehet a kortárs művészet feladata a mai világban. Eleve, ugye, mi az, hogy a művészet feladata, és mi az, hogy mai világ. Nos kérem, a mai világ az a hibrid képződmény, ahol a virtuális közelebb áll hozzánk, mint a valódi. Ahol minden az interneten történik, de az izmos popsi / lenyűgöző bicepsz minimum elvárás. Ahol robotok és technika segítségével simán meg lehet egy másik országból műteni egy beteget. Ahol az élet ellentéte nem mindig a halál, hanem például a mesterséges kóma, vagy az ifjúságszérum, vagy a lefagyasztás az örök élet reményében. Ahol bármit lehet klónozni, és valószínűleg már meg is tették. Ahol a (gyógyszer)(élelmiszer)gyárak levédetik az összebarkácsolt új termékek genetikai összetételét, SATÖBBI. A mai világ az, ahol beülünk a moziba rettegni a klónozott dínóktól, mert nagyon szeretjük őket nézni. Borzongunk a mi-lenne-hán, miközben tudjuk, hogy a lehetőség inkább reális, mint hipotetikus.
W J T Mitchell szerint, akinek egyik könyvéből most lényegi gondolatokat ollózok ki, a mai korban két alapvető félelmünk van:
a) hogy az élő a gépekhez lesz hasonlóvá - gondoljunk például az öngyilkos merénylők gépies parancsteljesítésére.
b) hogy a gép az élőkhöz lesz hasonlóvá - gondoljunk bármely sci-fire, amely a gépek lázadásáról / uralmáról mesél.
Ez tehát a mai kor, ez a katyvasz a biológiai és a kiber/virtuális között, az kéremszépen a neve, hogy biokibernetikus reprodukció kora. A kérdés pedig az volt, mi lenne a művészet feladata.

Damien Hirst: Love Will Tear Us Apart
(A szerelem elválaszt bennünket. Kultikus Joy Division szám címe, énekes túladagolásban végezte.)

Ismét Mitchellt idézem, amikor 4 feladatról írok. Közben koncentráljunk Damien Hirstre.
1) Felfedni az evidenciák mögötti illúziókat, kódokat.
2) Úgy vizsgálni a jelent, azokkal a módszerekkel, mintha dinoszauruszokat vizsgálnánk.(Ez volt az a pont, amikor örök életre (sic!) beleszerettem Mitchellbe: örök hűséget esküdtem neki, amelynek jeleként egyből meg is rendeltem az Amazonról a dínókról írt könyvét.Óvodáskorom óta nem sikerült kinőnöm dinoszaurusz-fanatizmusomat. ) Elismerni, hogy a jelen ugyanolyan rejtélyes és ágbogas, mint a múlt. A dolgok mélyére ásni. Összerakosgatni a darabokat.
3) Újra megfogalmazni, hogy mi is az, hogy "ember".
4) /Ennek a résznek az előzményét kihagytam a fejtegetísből/: szabadjára engedni a képeket (amelyektől félünk), amelyeket Mitchell a vírusokhoz hasonlónak tekint. Ezt most fogadjuk el neki, ígérem, hogy írok a vírus + kép kapcsolatáról, amelyben nolám! ismét egy biológiai terminust kértünk kölcsön.

Damien Hirst: Pretty Vacant (Elég üres)

Damien Hirst: Where There's a Will, There's a Way (kábé: csak akarni kell)

André Kertész kiállítás

A szédületes viágraszóló felemelő utánozhatatlan megismételhetetlen André Kertész Retrospektív kiállítás már csak pár hétig látogatható a Nemzeti Múzeumban. Gondoltam szólok. A kiállítás kísérőfüzete.

Ez az a kiállítás, ahova nincs pedagógusjegy, ahova nem elég 3 óra, ahol az ember szinte az orrával érintheti a világ legnagyobb fotográfusának híres és nem híres munkáit, többnyire először előhívott változatban. Az első teremben (korai munkák) a teremőrök nem orrolnak meg ránk, ha alig pár milliméterre hajolunk a kiállított csodákhoz, ezek a képek ugyanis többnyire nincsenek tenyérnyiek. Szerencsések nagyítót is szerezhetnek maguknak. Lenyűgöző bogarászni azt a sok részletet, mélységet, jelentéktelenséget, amiket egy ilyen csöpp fotó rejt.

Eiffel torony, 1933.

A tárlat az egész életművet felöleli, a híres Párizsi és a kéményes New Yorki korszakot is. Persze nekem a kedvencem a kései polaroidok.... amikből szintén látható úgy egy tucat, lehet előtte ámuldozni, hiszen ezekből tényleg csak ez az egy van a világon!!!!

Homing Ship, NY, 1944

Lopott életrajz:
"A művész fotográfussá formálódásának első évei Magyarországhoz kötődnek. Első felvételét 1912-ben készítette, majd az első világháború alatt a megszokott heroikus ábrázolósától eltérő, művészi képekben örökítette meg a katonaélet mindennapjait.

1925-ben érkezett Párizsba, ahol azonnal a Montparnasse pezsgő művészvilágába került. Tehetsége hamar nyilvánvalóvá vált, s két év múlva  már kiállítása nyílt az Au Sacre du Pritemps galériában, 1933-ban elkészült híres Distortions (Torzulások) című sorozata, majd 1934-ben megjelent első, Szajna partján, parkokban, utcákon tett kóborlásai során keletkezett, párizsi mindennapokat megörökítő képekből összeállított albuma, a Paris vu par André Kertész (Párizs, André Kertész szemével). A kor legjelentősebb illusztrált magazinjaiban, köztük a VU-ben jelentek meg a fényképei.

Erzsébet és én, 1931.

1936-ban az egyik legnagyobb hírügynökséggel, a Keystone-nal kötött szerződése New Yorkba szólította, de az együttműködés rövidnek bizonyult, s helyette Kertész olyan tekintélyes folyóiratoknak kezdett dolgozni, mint a House and Garden, a Harper's Bazaar és a Vogue. 1944-ben kapta meg az amerikai állampolgárságot. 1949-tól belsőépítészeti fényképezéssel foglalkozott. A Museum of Modern Art 1964-ben rendezett kiállítást a két éve visszavonult Kertész műveiből, amit további tárlatok követtek Tokióban, Stockholmban, Budapesten, Londonban, Párizsban stb.

Az 1970-es évek közepétől a New York-i lakásának ablakából feltáruló látvány kötötte le művészi érdeklődését. Washington Square-i otthonában hunyt el 1985-ben."

Akinek van egy szabad délutánja szilveszterig, szánja erre a kiállításra.
Nem lesz a végén szánom-bánom, nem kell félni.

ja, engem is megihlettek a polaroidok! Link: André Kertész tribute project kutyával.

Latiatuc feleym zumtuchel (Féner Tamás)

Október 22-ig még látogatható Féner Tamás "Latiatuc feleym zumtuchel" című megrázó kiállítása az Országos Széchenyi Könyvtárban! Felkiáltójel! Nézzétek meg, töprengjetek rajta ti is! A tárlat után egészen másmilyen lesz majd a várbeli koratéli panoráma: karcosabb, törékenyebb.

Elég sok kiváló nagyítás van egy kicsiny légtérbe összegyűjtve, egy-egy kép pedig olyan nagy, hogy teljesen betöltik a szemlélő látóterét - ezek a fizikai jellemzők a kiállítás nem éppen könnyű témájával párosítva borongós, önszemlélődő, reményt kereső állapotba zárják a látogatót.
Minden képhez két szöveg is társul: egy felé nyomtatott (többnyire biblikus, ószövetségi) cím, valamint egy külön állványkán elhelyezett (többnyire magyar irodalomból származó) idézet is társul: a kép és a szövegek beszélgetnek az agyamban. A társítások időnként egyértelműek, máskor még sokáig visszhangoznak: aha, akkor ha ez így van, akkor az úgy van, de ha az úgy is lehet, akkor összeillik még emezzel is...
Ahogy belépünk a 73 éves, Kossuth-díjjal is kitüntetett alkotó kiállítására, két igen hangsúlyos helyen, a bejárat két oldalán a Féner-eszmeiség két tömör kifejezőjét láthatjuk. Bal oldalt egy hófehér, ágasbogas, fa, felülről fényképezve. Jobb oldalt felirat: Mestereim. És három név.

Ez az alázat és ez a távolságból történő szemlélés jellemzi az egész kiállítást. A tájképekben a világ anyagszerűsége látszik: a fű, a víz, a fák mind valahogy csoportokat alkotnak és nagy masszák lesznek. A nagy masszák pedig törékenyek, mert alaposabb megvizsgálás után kiviláglik, milyen apró részekből állnak össze.

És ember sehol. Olyan feltűnően hiányoznak az emberek, hogy fellélegzem egy szobrokat ábrázoló kép láttán: na végre. A kép döntött, a két szobor átlósan kettéosztja a teret, jobbra vannak részletek, balra csak sötétség. Ha jól emlékszem, a szobrok ellenkező irányba néznek, és nagyon hangsúlyos az elöl lévő alak háta.

Aztán megkapom a homo sapiensemet is: egy mumifikálódott időtlen arc, formalinban úszva, üvegedényben. Ahogy a fény törik, három szeme van, amelyekkel ijesztően mered rám.
Igen, van a szörny is, de ott a vadász, az ösvényeken járó, és a lángosos is...

A tárlat számvetés és összegző jellegét nem csak én éreztem: a vendégkönyvbe írt baráti, értő, és meleg reflexiókat nagyon érdemes átbogarászni. 

 

A képanyag egy jelentős része fennvan az OSZK honlapján, de élőben sokkal kontrasztosabbak, és ütősebbek a képek. Úgyhogy aki tervezi, hogy megnézi a kiállítást, az inkább ne klikkeljen.

Végezetül ezt írja a "hivatalos" ismertető a tárlatról:
"Az alkotót több éve foglalkoztatja a kép és a szöveg viszonya, egymást kiegészítő kapcsolata, összhangja. A most kiállított képek egy vizuális napló lapjait tárják elénk.. A kiállítótérben a nagyméretű felvételek, és a hozzájuk kapcsolt irodalmi idézetek - a művész szándéka szerint - körülményeinek változásait, gondolkodásának irányát érzékeltetik. Ez a fajta naplószerű összeállítás bizonyos értelemben a 2009-ben a Magyar Fotográfusok Házában megrendezett tárlat önéletrajzi ihletésű fejezetének továbbgondolása, kiterjesztése. E vonatkozásban nem az a fontos, hogy az alkotó a képhez találta meg a szöveget, vagy olvasmányait fogalmazta képpé - a képes napló látható és olvasható mondatai által válik kerek egésszé. Egy napló természeténél fogva nyitott - non finito - várjuk tehát újabb, folytatódó lapjait, fejezeteit." 

ui: azóta megtaláltam a múmiás képet, és a következő bejegyzésben posztoltam is!

Magyarness (fotópályázat)

Sajnos csak a múlt héten értesültem, és így szépen lemaradtam az egész Magyarness-dologról, mely egy tavasszal meghirdetett fotópályázat volt, majd egy valószínűleg érdekes kiállítás.

A pályázatban a magyarság megragadására invitáltak külföldi és belföldi fotósokat, lehetőleg giccstől mentesen. Akárhogy kerestem, csak nagyon kevés kép van fenn a neten. :( Pedig a téma izgalmas, az előző blogomban egy hasonló felvetés többek fantáziáját működésbe lendítette.

A pályázatot a spanyol Juan Manuel Sanchez nyerte, nagy térkockák és apró emberek (magyarok) ellentétére épülő sorozatának címe Lost in Time, azaz elveszve az időben. Nagyon találó ez a cím, megfontolhatnák mindazok, akik valamilyen szépiaszínű boldog időt sírnak á l l a n d ó a n vissza. Hogy a saját házam táján maradjak, például fontolják meg a pedagógusok! Remélem nem üt semmilyen jogi normát, ha iderakom J. M. Sanchez képeit.

Ez az első kép a sorozatban... Mintha a jobb oldali hegyes tömb, azon a vékony szürke oszlopon a szürke kabátos néni vállait is agyonnyomná. Vagy az a feje fölötti, a hegyes tömbre rímelő hegyes semmi nyomja annyira? (Teljesen odavagyok ezért a kompozícióért, na.)

A Tesco (vagy más) árnyékában igyekszünk valahogy lépést tartani a kínálattal...


De van, hogy egészen másfajta kínálat láncol minket magához.


Nem tudom, hogy J. M. S. tud-e magyarul, de ezek az alakok ezzel a felirattal zseniálisak... és nagyon emlékeztetnek a sulira, ahol dolgozom...

J. M. Sanchez szerint "amikor Budapestre érkeztem, és az országot felfedezendő fényképezni kezdtem, rejtélyes képek jelentek meg a fotóimon. Múlt és jövő nélküli emberek." Továbbá "ahogy a komédia és a tragédia Budapest utcáin együtt él, szerintem az egyik legmeghatározóbb érzés amit az idelátogató külföldi megtapasztal."

Mindenzt innen vettem.

Lucien Hervé

Voltunk Lucien Hervé kiállításon a Szépművészetiben. Nagyon szép és nagy hatású. Április 30-ig van nyitva, aki gondolja, annak hajrá!