Dobjunk zárt lyukakba szuverénitásukat féltő vagy múltjukat takargató ismerősöket, s máris szinte magától pattan ki a konfliktus, a dráma, amelyet megrendezve egy remek filmet vagy színházi előadást hozhatunk létre. Eszerint a recept szerint működött már a görög színház is, majd minden egyéb is, mely az ő hagyományaikat követi.
De csinálhatjuk másként is.
Vehetünk például egy végtelen nagy teret, mondjuk az északi sarkvidéket, beledobhatunk két idegent, megrázhatjuk, és megnézhetjük, mi történik.
A kísérlet eredménye hátborzongató.
Először is azt tapasztaljuk, hogy a bedobott két idegen nem lett ismerősebb, barátságosabb, kedvesebb, emberibb, sőt. A tér pedig továbbra is végtelen, csodálatos, kiszámíthatatlan, ám mindezek mellett egyre inkább fenyegető is.
Aleksei Popogrebsky rendező bezárja hőseit a végtelenbe, ahol a gondolat belevész a ködbe, s az elmét elvakítja a befagyott víztükör, s hagyja működni a rendszert. A két hős közül az egyiket, a szinte egész életét itt töltő Szergejt, már rendesen kikezdte és megkeményítette ez a világ. Az új jövevény, a gyerek(es) Pavel még kalandot lát a fagyba zárt meteorológiai állomásban. Vajon ezt a két embert felfalja a tér? Vajon felfalják egymást, s az emberség jégcsapra húzva végzi? Közben pedig szemünk a végtelen hideget pásztázza.
Az Így ért véget a nyaram igazi hátborzongató remekmű.
Szergej világában nincs lazulás, szünet, olvadás.
Pont ezért kezeli fenntartásokkal a nyári gyakorlatra ideérkező Pavelt, a "turistát". Pavel fülén mindig ott a fejhallgató, mindig üvölt valami, lövöldözős számítógépes játékokkal játszik, amelyeket valóságosabbnak érez, mint a végtelen tájat és a háromóránkénti méréseket. A meteorológiai megfigyelést is szórakozásnak igyekszik felfogni, hogy ne legyen olyan unalmas... Egy bizonyos izotóp mérésére például új technikát fejleszt ki... Pavel az én generációm gyermeke, Pavel én vagyok.
De Pavel tapasztalatlan és kicsit gyáva is.
Pavelt agyonnyomja Szergej jelenléte.
Pavel nem ad át egy nagyon fontos üzenetet Szergejnek, és ezzel elindul a macska-egér játék. Először még csak az állomás kék labirintusépületében játszunk, majd a környező emberalkotta kütyük (ilyenolyan műszerek, épületek) körül, végül nagy üres semmiben. És itt nem érvényes a Tom és Jerry-szabály, t.i. hogy összelapulsz egy kicsit, de aztán futsz tovább.
Hosszú idő óta ez az első film, amelynek elképzelni se tudtam, hogy mi lesz a vége. Ahogy az indulatok süvítettek, két ember egymásnak esik, elsősorban mentálisan, de aztán a fizikai túlélésért kell megküzdeni. Mindeközben pedig csak akkor nem nyel el a tér, ha visszatalálnak azokhoz az emberi alapelemekhez, amelyek még a halálos ellenségeket is összekötik.
És amikor a legnagyobb a feszültség, amikor a bizonytalanság a szereplőket és a nézőket is elemésztené, rendre akkor ajándékoz meg bennünket az operatőr egy-egy lélegzetelállító nagylátószögű felvétellel. Nézd a tájat. Gondolkodj. Fogadd be. Ilyen kicsi vagy.
Volt egy beállítás, amikor konkrétan keresni kellett Pavelt, a hangyát.
Pavel a legkevésbé emberibb formában tekereg, mászik, kúszik, szenved, vagy amikor egy kicsit több energiája van, ólálkodik és settenkedik, a néző fejébe pedig ezzel párhuzamosan fészkeli be magát a gondolat, amely még napokig nem fog távozni: valóban ennyire nehéz igazat mondani? önmagunkat képviselni? kommunikálni? szembenézni egy másik entitással?
Egyes elemzők nem véletlen értelmezik a filmet az orosz kulturális és politikai örökség terhével való szembenézés kísérletének.
A fizikai túlélésért egymásnak esést én nem éreztem annyira hangsúlyosnak a végén. Szerintem inkább a felelősséget vállalni nem akaró, a felelősség terhét elodázó Pavel esik saját csapdájába. Szergej nem is akar vele összemérkőzni, direkt, bosszantásból a levegőbe lő, hogy ráijesszen az ifjúra, hogy talán az ilyenformán érezze meg tettének súlyát. Teljesen simán visszamehetne a srác bármikor, de nem teszi meg, mert elkezd rettegni -- voltaképp a semmitől, illetve pontosan attól, hogy a tettéért vállalja a következményeket, és szembe tudjon nézni azzal, akinek kvázi rosszat tett. Generációs, őrült különbségek a két fickó között -- szerintem ebben is zseniális a film. Döbbenetes erejű alkotás, a megannyi kis csavarjával. Szerintem is zseniálisak a képek, a vágások, minden. Főként, ahogy a kiszolgáltatottságot bemutatja, a kis mákszem-létünket.
VálaszTörlésApropó, a filmet az Ulickaja könyvbemutató után láttam. Igazi "oroszos" este volt. :-)
Valóban, Pavel a saját csapdájába esik: a legrosszabbat feltételezi Szergejről, a) mert magából indul ki, és ő ezt tenné? b) mert tapasztalta már Szergej szigorát? vagy c) mert annyira szorong, hogy nem képes tiszta fejjel gondolkodni?
VálaszTörlésDe azért Szergej sem lohol utána, hogy hé, nem is rád lőttem te szerencsétlen, hogy segítsen a fiúnak...
Amin azóta is gondolkodom: ennyire sunyi és gyáva lenne Pavel? a generációm? Miért hiszi azt, hogy ki kell csesznie a másikkal, hogy életben maradjon?
A néző szerencsés, mert látja Szergej ijesztgető lövéseit, de Pavel nem. A cselekmény nagy része pedig Pavel hányattatásait mutatja, Pavel szemszögéből... Pavel pedig szorong és harcol. Nézőként én is vele szorongok (mondd már el neki, csinálj már valamit logikusan!) és harcolok. Harcolok én is a hideggel (ezerrel működött a légkondi...), az elképzelt vasember Szergejjel, és legfőképp, akárcsak Pavel, saját magammal.
Azért Pavel, lehetnél kicsit gerincesebb.