Képregény kontra művészet (Bart Beaty: Comics versus Art)

Bart Beaty: Comics versus Art c. könyve remek. Magyarul kábé Képregény kontra művészet lenne a címe, és egyből ki is találhatjuk, hogy a kötet eme két terület viszonyát és kölcsönhatásait vizsgálja. Akkora hisztériát váltott ki mindenféle amerikai képregényblogokon, hogy még ha minőségtelen lenne is a könyv (nem az), akkor is jó lenne.

Kiindulópontja ugyanis, hogy a képregényt nem a képregényvilágon belül vizsgálja, tehát nem a rajongók, fanatikusok és bennfentesek szempontjaiból, és nem is az irodalom felől (lásd képregényesített Toldi, vagy hogy Spiegelmantól a Maus kötelező olvasmány egyes helyeken, persze nem itthon). Hanem úgy tekint a képregényre, mint egy kulturális termékre, amely más kulturális termékek között keresi az életterét, és amely többnyire a rövidebbet húzza.

(Az egész kiindulópontja Charles Bourdieu elmélete a kulturális termelésről, de ezt inkább irodalomelméleti bennfenteseknek mondom.)

A könyv fejezetei a 20. század kulturális tereit veszik számba (viszont a net meg a blogszféra sajnos kimarad. Ennek oka az lehet, hogy bár 2012-ben jelent meg, korábban íródott, és akkor még nem volt ennyire befolyásos a net.) Meg az alábbi témákat:
- vajon irodalom-e a képregény - ki és hogyan dönti el. Spiegelmantól a Pulitzer-díjas Maus pl. mind az irodalom (fiction), mind a nem-irodalom (non-fiction) sikerlistáját is vezette.

- képregényre alapuló képzőművészet - Roy Lichtenstein és mások.

("Lehet, hogy rosszul lett, és nem tudott eljönni a műhelyből.")
 Roy Lichtenstein "Maybe' 1963

- fan culture, rajongás, fanklubbok, gyűjtés - hogy mikre nem képesek emberek...

- a zseni kultusza (vajon a képregény írója vagy rajzolója a zseni?) - és miért kell valakit zseninek kikiáltani ahhoz, hogy a képregényberkeken kívül a nagyvilág is megismerje és komolyan vegye a munkáját? Jack Kirby, Stan Lee és a Marvel.

- actionman figurák és egyéb képregényre alapuló kacatok, amelyeket drágán meg lehet venni
- a populáris kultúra és a giccs - na ez egy jó fejezet.

Gary Panter lemezborítója Frank Zappának.

- képregénygyűjtés, aukciósházak - hogy lehet az, hogy egy bizonyos John Snyder 1979-ben 13.000 dollárért vette meg a Marvel Comics első részének egy igen jó állapotban lévő példányát, majd 2001-ben 350.000 dollárért adta tovább?

Remélem, hogy így néz ki, a keresés eredménye nem volt egyértelmű.

- Robert Crumb kiállítások elemzése, szerkezete, és a háttérben megbúvó előítéletek. Például hogyan kell úgy képregénykiállítást szervezni egy rangos múzeumban úgy, hogy egyetlen képregény se legyen kiállítva. És egyáltalán, ki lehet-e állítani ezeket a kicsi kis vackokat, tele apró betűvel, egy hatalmas fehér múzeumi falon?

- és egy külön fejezet Chris Ware-nek, akit (szerinte) mind a művészvilág, mint a képregényvilág egyaránt zseninek ismer el.

Chris Ware - állítólag az Acme Novelty Library egy lapja, de a Building Storiesban is ugyanez a nő a főszereplő. Még kinyomozom.

Mindeme vizsgálódás közben Beaty három fő kérdésre keresi a választ:
(1) Miért zárták ki a képregényt a huszadik század nagyobb részében a művészet területéről és miért nem illeszkedett be a művészettörténet partot mosó sodrásába?
(2) És akkor hogy lehet az, hogy hirtelen, az utóbbi mondjuk 20 évben, berobbant a képregény a köztudatba? (Lásd Hollywood, képregény-kiállítások külföldön, és immár pár (nem sok) képregény magyarra is le van fordítva.)
(3) Mit árul el ez az átalakulás az egyes pontból a kettes pontba a képregényekről, na meg persze mit a művészetről alkotott elképzeléseinkről?

Szóval, amint látszik, ez egy eléggé bölcsész könyv, de nagyon jó, szórakoztató, és elhatároztam, hogy törekszem arra, hogy megpróbáljak minden fejezetről írni pár sort.

Comics vs Art

Áhááá, ebben a pillanatban hozta a postás Bart Beaty COMICS VERSUS ART című könyvét! Már alig várom, hogy olvassam! Csak ezt a Slow Chocolate Autopsy-s tanulmányt kéne már befejezni!

Kedvenc képregénybloggerem, Noah Berlatsky (The Hooded Utilitarian) egyébként nagyon utálja ezt a könyvet. Itt és itt és itt és itt is szidja, (ezek közül az utolsó a legjobb, valamint a bejegyzést követő ötvenvalahány komment,) mert csupa olyasmik vannak a könyvben, amire ő is rájött. Nem, nem plágiumról van szó, egyszerűen ha okos emberek ugyanazt olvassák, hasonló dolgokra fognak kilyukadni. Csak az egyik a tudományos élethez beszél, tudományos körítéssel és manierizmusokkal, a másik meg az internet nagy közösségének épít káromkodásból katedrálist.

Szóval muszáj volt ezt a könyvet megrendelni, ez könnyen belátható.
Fejezetcímek:
1) Kikerülvén a történelem szemeteskosarából - a képregény és a műfaji hierarchia
2) És ha a képregény mégis művészet?
3) Roy Lichtenstein könnyei
4) Művészeket keresünk a szórakoztatóipar birodalmában
5) A képregény mint mestermű
6) Magasművészeti képregény vagy ponyvaművészet?
7) A gyűjteményes képregény evolúciója
8) Morzsák az asztal alól: a képregény helye a múzeumban
9) Konklúzió gyanánt: Chris Ware képregényei a művészetről.

Megj. Chris Ware-ért odavagyok!!!! Legújabb könyvéről, ami egyben kártyák, poszterek és miegymások gyűjteménye is, meg egy társasjáték, mind azért, hogy az ember a történetépítés szerkezetével szórakozzék egy kicsit, itt írtak plédául a Brain Pickings-en.

Megj 2. Kedves könyvkiadók, szívesen lefordítom ám ezt a könyvet! :)

Slow Chocolate Autopsy és a koherencia

A helyben az ember. Ez lesz majd az összes képen, amit ide posztolok. Az ember itt, ott, amint sétál és fényképez. Pénteken ilyesmikről kell majd előadnom, de most leginkább toporgok.
Mennyire menjek bele? Mennyi a szükséges minimum, ha az ember egy beteg ember beteg alkotásáról beszél? Talán most a világ legbetegebb képregényéről írok, illetve fogok beszélni, Iain Sinclair & Dave McKean: Slow Chocolate Autopsy. Lassú csokoládé boncolás.
Ha már boncolás, az legyen gyors, de amilyen összetettek ezek a kis szar képek, képtelenség mérettel arányosítani a ráfordított időt.
Plusz ott van még az is, hogy lapozás után azt találjuk, hogy minden eddigi tézisünk megdőlt, a történet egyáltalán nem arról szól, amiről hittük, sőt, az az ember, akiről tudjuk, hogy kicsoda, az lehet, hogy egy másik ember, de az is lehet, ami még ijesztőbb, hogy ugyanaz. Mert ha ugyanaz, akkor csak KELL lennie koherenciának, csak tisztelik legalább a legalapvetőbb képregényes szabályokat az alkotók. Tisztelik?
Nem tisztelik.
Van koherencia?
Nincs koherencia.
Keresek koherenciát?
Keresek koherenciát. Na ná, hogy keresek, mert így működik az emberi agy. Mintákat és szabályokat keresünk, érvényességet, rendet. Lásd Christopher Nolan Jokerének monológját, de Jokerrel műveltebb emberek is egyetértenek. Sőt, ők mondták ki hamarabb.
Amúgy, megnyugtatásképp írom, a három történetből egyet már tudok fejből, képileg és szövegileg, a másodikat teljesen átértelmeztem az egy évvel ezelőtti jegyzeteimhez képest, a harmadikba meg bele se néztem. De hogy képregényt jegyzetelni, hogy ez milyen abszurd! Inkább le se írtam volna.

Amúgy, megnyugtatásképp írom, hogy amúgy nagyon húzos kis koherenciát találtam a képanyagban, szóval a rend és én nyertünk, és szép lassan darabjaira boncoltuk a csokoládét. Olyan koherenciát fejtettem fel, amelyet most nem hoznék még nyilvánosságra, de erre mondják, hogy ütős.
Csak ne kellene évezredeket magyarázni a körülményeket, alapfeltevéseket, sejtéseket, és ellipto-spiralikus gondolatmeneteket, hogy majd pénteken más is megértse.

Képszöveg (Imagetext)

Kép és szöveg között a különbség egyre kisebb. Ma már egyre kevésbé hiszünk abban a hagyományban, amelynek Lessing nevű élharcosa szerint a kép az legyen képszerű, azaz szép, szórakoztató, érzéki és nőies, a szöveg meg legyen szövegszerű, azaz logikusan felépített, (lehetőleg erkölcsös) történetet meséljen el, és legyen férfias. A festmény a testhez köthető, a szöveg pedig az agyhoz. A festmény csendes, ezzel szemben a szöveg árnyaltan fejezi ki magát. A festmény vizuális, természetes, és ezért érthető, a szöveg kódolt, és a kód megfejtése, azaz agymunka urán lesz érthető. (WJT Mitchell listája alapján.)

Olyannyira nem hiszek én ebben a dologban, hogy ironizálok is rajta, holott kulturális örökségünk egyik legmeghatározóbb állítása. Ezért van egy kisebb lelkifurdalásom, de most nem fogom a fenti bekezdést átfogalmazni.

Amit mondani akarok, hogy kép és szöveg között a különbség egyre kisebb. Egyrészt sosem volt annyira egyértelmű ez a különbség, mint ahogy a fenti ellentétek láttatni engedik. Ott van az a hagyomány, hogy egy történetet mondtak el, illetve nem mondtak, hanem jelenítettek meg festményben. Krisztus Pilátus előtt. Bármi.Máris áthágták a határt, pedig sem nem bonyolították túl a dolgot betűkkel, sem nem kezdtek kardoskodni azellen, hogy a vizualitást természetesnek, és ezért érthetőnek igyekeznek egyesek feltüntetni. Frászt egyszerű a vizualitás, kérem. Kód az is. 

Illetve dehogy - nézzük meg a budapesti óriásplakátok bármelyikét, mi lenne egyszerűbb egy képnél, a vizualitásnál. Mindenki megérti. Még a hülye is fogja. Mindent el lehet vele adni.

Ennek ellenére higgyük el nekem, hogy nem egyszerű, nem magától értetődő dolog egy képet befogadni.

Például itt van ez az alsó kép. Azért mondom, hogy kép, és nem szöveg, mert technikailag közelítettem meg a jelenséget, az az ez egy .jpg fájl. Hogy aztán ami rajta van az kép vagy szöveg, vagy mindkettő vagy egyik sem, az a jelenlegi fogós és ravasz kérdés. Mindenesetre a közepén tátong egy fekete lyuk, benne egy elgépelt szóval és egy nem elgépelttel. 

Az elgépelt szó a kézirat vagy szövegkönyv lenne, ha nem lenne elgépelve. A nem elgépelt szó a másolást végző szerzetest jelenti. Mindezt egy nyomtatványon. Nem, egy digitális kópián.

Ha hiszünk ezeknek a szavacskáknak, akkor ez egy szöveg. De ne higgyünk nekik. Mondjuk inkább azt, hogy ami a fekete lyukba van nyomtatva, az egy szöveg. A többi pedig, illetve az a nagy egész, amelynek ők is részei, egy kép, ami szövegből van. (Vagy egy szöveg, ami képből van.) Van neki ritmusa, dinamikája, tónusai, látszik, ahogy a közepe felé befénylik a vaku. Anyaga is van, olyan, mint egy nagyon fényes és csúszós lappal keresztezett szőttes, ami érdes és durva. És egyúttal nyomdai termék is, ami fekete maszatot hagy az ember ujjbegyén. És olyan is, mint egy ritmusalapú titkosírás vagy vonalkód, amihez elfelejtettek kulcsot mellékelni. Vagy valaki már annyira ismeri a kódot, hogy nem is kell azt átfordítani, mint az operátor a Mátrixban, aki úgy sasolta a bikinis lányokat, hogy nekünk csak ez jutott:

A gyerek és a háború: Miriam Katin képregényei

Miriam Katin magyar származású, Amerikában élő képregényszerző. 1942-ben született, 1957-ben emigrált Izraelbe, 1991-ben New Yorkba. Dolgozott illusztrátorként mindenfelé, például a Disney-nél, de saját maga által írt és rajzolt képregényei nem csak a könnyed témákat szorítják keretek közé. Sőt többnyire nem. Bár van az a Mórickába való skicc, amikor három öregedő zsidó pár elutazik Izraelbe nyaralni, ahol mindenki mindenkit meg akar csalni mindenkivel, de egy rejtélyes langaléta ötvenes kihallgatja a titkos beszélgetéseket, és a lusta, elkényelmesedett férfiak helyett ő megy a találkák helyszínére. Zárókép: ül a hat nyugdíjas, a nap felé fordítják a fejüket, a nők vigyorognak ezerrel, a férfiak mindennemű kommunikációt kerülnek.

Zászló le, zászló fel: cseberből vederbe.

Katin fő hangneme mégsem az irónia, a fő témája mégsem a társadalomkritika. Hanem a háború. Magyarországon. És a második világháború utáni évek. Szintén Magyarországon. Mivel felnőtt éveit gyakorlatilag nem itt élte/i le, és nem a mai magyar politikai diskurzuson szocializálódott, a témákat teljesen máshogy közelíti meg, mint ahogy egy magyar szerző tenné. Nehezen tudnám ezt empirikusan bebizonyítani, de valahogy feldolgozásában idegen a mű, bár tapasztalatilag magyar. Mondjuk Katin sem szándékozik a magyar irodalom hegyének csúcsaira törni. Eleve, ugye, egy képregényest valami szeles mélyföldre száműznének egyből.

Két Katin-könyvem is van, az egyik a második világháború utolsó éveiről szóló We Are On Our Own (Egyedül vagyunk), mely 2006-ban jelent meg az USA-ban. Ebben a nem túl hosszú, de engem eléggé megviselő könyvben a szerző édesanyja történetét meséli el. Édesanyját törékeny, szép, divatos zsidó nőnek rajzolja meg, magát icipici kislánynak, aki az egész fekete-fehéren megrajzolt bujkálásból semmit sem fog fel. A történet egy másik, színesebb síkján a már felnőtt lány saját kisgyereke mellett rakja össze az addig eltemetett, elfeledett történetelemeket. A könyv maga nem más, mint amit utólag megalkot, a feszültséget pedig (a család állandó féltése mellett) az adja, hogy az írónő mindvégig megőrzi azt a naiv gyermeki nézőpontot, amely az Istent keresi minden dologban, és a felnőttek iróniáját nem értve a borban találja őt meg, vagy az anyját megerőszakoló katonát kedves csokit osztogató bácsinak látja.

 

Nagyon megrázó olvasmány / képanyag ez a mű, mégis bátran ajánlom mindenkinek: igényes és őszinte munka. Nincs benne semmilyen posztmodern irónia - sokakat ez riaszt vagy fáraszt - ugyanakkor nincs benne önsajnáltatás. Egy csendes kis hang ez a könyv, melyet a hóvihar és a háború zajában alig hallani.


Megvan nekem aztán még a Történetek képekben és szavakban.  Ez a kis füzetecske tavaly jelent meg, és nem túl sok kritikai visszhangot váltott ki - vagy csak hozzám nem jutott el, ugye. A Bookline-on most akciósan megrendelhető. Ugyan, támogassátok a hazai képregénykiadást pár száz forinttal :)

Ajánlom a művész honlapját, ahol további képregényrészletek is láthatók. Nagyon szép, gömbölyded, olykor színes, olykor fekete-fehér, karakteres vonalakból álló stílusa van. www.miriamkatin.com 

Ez egy kedves, két idősíkan (jelen, török kor) játszódó történet, kicsit egyenetlen szerkesztéssel.

Gyerekkor Libanonban

Tanácsot kértem egy képregényalkotótól, hogy szerinte mit olvassak. Ezt ajánlotta. Ezt is.

  
Kérdés: Hogyan vigye el Piroska a nagymamának a kosárkát, ha nem egy farkas, hanem egy mesterlövész várja az út közepén?

Zeina Abirached: A Game for Swallows. To Die, to Leave, to Return.

Fut, fut, fut, vár, vár, vár, ugrik, átmászik, fut, görnyed, sétál, fut, fut, szorosan a fal mellett, ugrik, átmászik, fut, sétál. Nagyi.

Zeina Abirached 1981-ben született Beirutban, Libanonban, és gyerekként fel sem fogta, hogy háború van körülötte. Azt hitte, az utcák csak a homokzsákokig tartanak, és nyaralni csomagolnak, amikor igazából menekültek. Micsoda család kell ehhez!
Le is rajzolta őket:

Több képregényt is írt a témáról, húúúúú de jó lenne egy erszénnyi Amazon-zsetont találni valahol, és rendelgetni.

Jelenleg Párizsban él.

A képek Zeina Abirached: A Game for Swallows. To Die, to Leave, to Return, c. művéből valók, mely 2012 szeptemberében jelenik majd csak meg angolul.

Képregényősök

Ráakadtam két nagyon érdekes könyv nyomára, persze a könyvekre sajnos nem. :-)
Ideírom a nevüket, hátha valaki kölcsönadná nekem valamelyiket, aztán jöjjön néhány igen régi és igen érdekes képregény.


David Kunzle: The Early Comic Strip - A korai képregény
David Kunzle: The History of the Comic Strip: The Nineteenth Century  - A képregény története. XIX. század

Ez a Nürnbergből származó 1470-es képsor azt illusztrálja, hogy mi minden szükséges a jó háztartáshoz. Engem kísértetiesen emlékeztet a postaládámat rendszeresen elárasztó Tesco/Lidl/Spar katalógusokra.

Gyorsan végiggondolom én is, minden megvan-e... most újítjuk fel a konyhát, egy-két darabért a héten le tudok szaladni az Obiba.
A felirat szerint: "a házasságra készülők háztartásukba próbáljanak beszerezni megfelelő mennyiségű háztartási eszközt. Az itt ábrázoltak a szükséges eszközöknek csupán a tizedét alkotják."

1817, A Boney útja című képregény igazából Napóleon életének jelentős állomásait emeli ki. Rákattintva nagyobb lesz, és lehet bogarászni. Ilyen kisebb méretben pedig kiválóan tűnődhetünk azon, hogy a szinte minden mozzanatban megjelenő gomolygó füst/pára/köd vajon mennyire is kötődik a főhős alakjához: ködösíteni próbál talán a rajzoló? Az emlékezés nehézségeit érzékelteti? Napóleon hatalmának elillanó voltát? Az áldozatok sóhajait? A puskaporos hangulatot? Amilyen vékonykák a pálcikaemberkék, olyan testesek a felhők. yſa pur eſ chomuv uogmuc. (Por és hamu.)

 

Slow Chocolate Autopsy (pszichogeográfia IV)

Norton

Most egy olyan könyvvel foglalkozom, amelyet egy őrült írt és egy másik őrült illusztrált.
Iain Sinclair - Dave McKean: Slow Chocolate Autopsy
Mivel határidős a dolog, gyorsan idebiggyesztek pár képet a (sajnos kisebbségben lévő) képregényformában megírt fejezetekből.
Még nem teljesen értem, hogy ki kicsoda, de mindenesetre van egy Norton, maga is író, ám többnyire nem ír, és aki hol írók utáni kémkedésre bérel fel egy fotóst, aki tisztázatlan körülmények között (szerintem Norton hathatós közreműködésével), lezuhan egy felhőkarcolóról, hol pedig őt akarják elkapni, és el is kapják, és lefényképezik (amit tilos), és meghal. De aztán lehet, hogy nem is ő hal meg, hanem egy másvalaki, aki igazából kettő valaki, és aki(k)nek van valami köze Nortonhoz, de FOGALMAM SINCS, hogy mi van. Van tehát a fotós, Axel Turner, aki Norton megbízására a város egy bizonyos épületét fotózza, hogy leleplezzék a vélhetően nagyon gazdag írót, aki ott lakik. Talán a leleplezésnél fontosabb az az elem, hogy mindent le kell fényképezni, meg kell örökíteni, Norton megbízására. Norton egyértelműen az író, Iain Sinclair alvilági énje, aki a város mocskát katalogizálja és pszichogeografikus sétákat tesz London nem túl előkelő negyedeiben. Megfigyel, feljegyez, s nem veszi észre, hogy őt is megfigyelik.
Még soha nem dekoráltam ki könyvet ennyire ilyenolyan színű kis cetlikkel, azt segíetendő, hogy kibogozzam, mi mire utal előre vagy vissza ebben a novellagyűjteményben.

Azért vannak részek, amiket értek, vagy legalábbis azt hiszem róluk, hogy értem. Például itt fenn. Első kocka: vélhetően sírkő alapon egy saját farkába harapó kígyó, amint egy tojást ölel körül: mindkettő a tökéletesség és a végtelen szimbóluma, a tojás ráadásul több novellában megjelenik. Például a halott Axel Turnert tojásba zárják. Vannak még valamilyen vonalak, amik engem rózsára emlékeztetnek, de a jobb oldali sötét egyenes vonulat akár egy nyitott könyv gerince is lehet, amiből jobbra és balra kiomlanak a lapok. Jobb oldalt a másik kocka, városrészlet montázstechnikával és fával, két felirattal.
Fehér: "Válaszd az igazi képeket, és a szavak feleslegessé válnak." Mi az, hogy igazi kép?  Meg vicces, hogy a szavak feleslegességéről beszél, amikor majd minden képkockát elárasztanak a szavak, amelyek gyakran egyáltalán nem is olvashatók, csak ott vannak, mint valami szövet (szöveg helyett, vahahaha, ezt a szójátékot sem én találtam ki.)
Fekete: "Ragassz két tetszőleges képeslapot a falra és rögtön kapsz egy narratívát." Ez milyen igaz.
Alatta kapiláris: "Szerkesztetlen." De ha már kiválasztott az ember két képet, akkor már szerkeszt, nem?
Na, még egy kép, sok képrészlettel, amely valahogy nekem térkép, holott a szó szoros értelmében nem az (illetve a sok hagyományosan térképszerű illusztráció mellett nem annyira az), amelyben a város egyáltalán nem válik megérthetővé, megragadhatóvá - pedig nem arra lenne való a térkép, hogy mint a saját magába harapó kígyó csontváza, megértsük, átlássuk a szerkezetet?

Az elszórt mondatokat nyugodtan tekintsük a pszichogeográfiai gyakorlat alapvetéseinek.

Kép, regény, hagyomány

Iderakok egy képet a kedvenc képregényemből:

Grant Morrison - Dave Mckean: Arkham Asylum

Elismerem, ez elég véres, nem éppen szívderítő, de ha a képeket magukat tekintjük, kivitelezést, a fokozatos ráközelítést, a színezést, az elrendezést, akkor lélegzetelállító. Így a monitor előtt ülő néző (olvasó) egyúttal könnyedén azonosulhat Batmannel, akinek a fájdalomtól minden bizonnyal elakadt a lélegzete.

Ez az oldal szinte teljes egészében a vizualitásról szól. Két rövidke megszólalást olvashatunk, az egyik egy indulatszó (mondjuk), amely egy kerek buborékban lebeg, és nem tudni, ki mondja (Batman? a néző?), a másik pedig, a Batman állkapcsai közül kiszűrődő "Jesus!" Nem kell tehát a nyelvi korlátokkal bajlódnunk, elmerülhetünk a vércsepp súlyának tanlmányozásában, vagy az egész brutalitást belengő légiesség befogadásában. Hogy van ez. Hogy Batman belevágja a saját kezébe az üvegszilánkot, majd kiszedi.

Gyorsan pereg a fájdalom kékből vörösbe: azt olvastam régen valahol, a képkockák ilyen függőleges elrendezése gyorsítja az eseményeket. Az elrendezés tehát kedvezne az akciónak, a szem gyorsan átfogja a pár centis kockaszélességet, és a következő képre ugrik. Ámde az ábrázolás megakasztja. Részletek, lassítva csöpögés, üvegszilánk élén lefolyás - ne rohanj, olvasó (néző), éld ezt át.

A képregények nagy része nem reflektál ennyire nyíltan saját vizualitására, saját eszközeire. Egyszerűen használja a kép és a szöveg elhelyezésének konvencióját, amit mindenki ért. Persze egyszerű használat nincs, egy kis gubanc mindenhova becsúszhat.

Kázmér széttüsszenti hagyományos képregénykockájának kereteit. Másrészt nincsen egyáltalán buborékja.
Értjük, élvezzük.

Az agy állítólag ugyanolyan módon észleli és dolgozza fel a szöveget mint a képet. A kettő között tehát semmilyen különbség nincs, legfeljebb kulturális beidegződések méternyi porrétege rakódott rá/rakódik rá folyamatosan. De ez engem nem érdekel.

Ugrom. A képregény nem csak ma nagyon népszerű, a középkorban is az volt.

1506 Bernhard Strigel festménye

Érdekes módon náluk sokszor nem a beszélő szájából, hanem a kezéből ered a szöveg, mint ezen az alsó képen is. A megszólalás tehát az íráshoz, a (rajzoló) kézhez volt köthető, nem a beszédhez.

Krisztus feltámadása, 1188

A wikipedia szerint a buborék a 18. század politikai karikatúrái nyomán honosodott meg. Azóta alakulgatott, kristályosodott, hogy elnyerje mára mindenki által könnyen ráismerhető formáit.

A képregény azonban mindig is több volt, mint bugyuta rajzok ócska poénokkal. Sokkal okosabb dolog, ahogy azt azonnal látjuk, ha rájuk keresünk egy tetszőleges kulcsszóval a google-ban.
Ez is lesz akkor a mai házi feladat.

Transformers Real 3D

A júniusi Filmvilágban akadtam rá erre a képregényecskére, és muszáj megosztanom. Ráklikkelve nagyobb lesz.Rajzolta Fritz Zoltán, akinek a blogján számos izgi kép.zelődés található: zfritz.blogspot.com