ezt találtam a Vakságról a Filmvilágban
Vakság
Kolozsi László
Blindness – kanadai-brazil-japán, 2008. Rendezte: Fernando Meirelles. Írta: José Saramago regényéből Don McKellar. Kép: César Charlone. Zene: Marco Antônio Guimaraes. Szereplők: Julianne Moore, Mark Ruffalo, Alice Braga, Yusuke Iseya, Yoshino Kimura, Don McKellar, Danny Glover. Gyártó: Rhombus / O2 / Bee Vine / Alliance / Ancine / Asmik Ace / Corus / Fox Filmes do Brasi / IFF/CINV / Movie Central Network / Téléfilm Canada. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 121 perc.
José Saramagonak van egy bon mot-ja a világirodalomról: szerinte azt a fordítók írják. A bölcsességet akár ki is fordíthatnánk, a világirodalmat ma a filmesek írják. Vagyis az lesz igazán népszerű és ismert, akinek a könyveit adaptálják. Ezért is törekszik a szerzők egy jelentős része arra, hogy fordulatosan, a film dramaturgiáját megidézve írjon. A népszerű portugál szerző, aki nem csak Nobel-díja után lett több millió példányt eladó író, népszerűsége annak is köszönhető, hogy nem idegenkedik a filmet idéző struktúrától, karakterépítéstől (ez nem jelent egyszerűséget) – ő is nagy mesélő, akár a filmkészítőkre ható nagy szerzők többsége: mégis eddig csak kétszer került filmesek kezére. Legutóbb a Kőtutajt Bíró Yvett adaptálta.
Saramago egy nagy ötletre építi regényeit - a Vakságé természetesen az, hogy egy különös járvány folytán váratlanul rengetegen veszítik el a szemük világát – de alapvetően valamennyi erkölcsi parabola a civilizációról, az értékek, a morál relativitásáról. A lappangó gonosz tör felszínre mindegyik, politika pamfletnek is beillő regényében. Ahogy a mondanivaló, úgy csökevényesedik el a burjánzó, helyenként túlburjánzó, nyelv is a filmben: a karanténba szorult vakok élet-halál harcát a kiváló operatőr Cesar Charlone fémes képekben, sok közelivel mutatja meg. Nem egy képe éles fényekben exponált művészi fotó, szubjektív portré. Az ő munkája és a humánumot és az emberit egyedül képviselő kisebbség szerepében Julianne Moore (kell e mondani ez a karakter milyen közhelyes - igaz a „jól csak a szívével lát az ember”, mint mondandó is az), emeli fel a filmet más városromboló, koszos disztópiák fölé. Saramagonak nem volt túl nagy szerencséje eddig a filmesekkel: talán e történet második része, a Megvilágosodás, bizonyítja majd cáfolhatatlanul, hogy a portugálok legnagyobbjának műveiből érdemes filmeket készíteni. Bár ha lehet javasolni: legyen inkább a Halálszünet.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vakság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vakság. Összes bejegyzés megjelenítése
február 23, 2010
Vakság, Kócsag
nincs kedvem blogot írni (se).
lefáraszt a munkám, de legalább azt jól csinálom.
többnyire.
bár tegnap küldtem el egy egész csoportot a francba, és konkrétan bármely másik iskolába, annyira nem csinálnak semmit. alapvető agyműködés se. nem hogy kooperáció.
de amúgy minden más szuper.
a régi ősellenségek megszelidültek, helyettük új ősellenségek vannak. ld. fent.
járok újból flamencora. VÉGRE. Végre táncolhatok.
Láttam a hétvégén egy nagyon megrázó és többhelyt gyomorforgató filmet, a Vakságot. Julianne Moore mintha szinésznő lenne mégis, nem csak valamilyen kiöregedett Bondgirl. De a legjobb mégis az operatőr: ahogy filmes eszközökkel érzékelteti a látás korlátozottságát, azaz látsz, de mégsem. (Mátyás királynak biztos tetszene.) (Erről jut eszembe, pár hete láttam Jancsó új filmjét, az Oda az igazságot, főszerepben Mátyás királlyal. A cím meglehetősen frappánsan összefoglalja, miről szól életünk egyik leghosszabb 90 perce, igazán nem is értem, miért kell ehhez még életünk egyik leghosszabb 90 percét hozzáadni. Mindegy.)
Vissza a Vaksághoz. Az operatőr szó szerint szórakozik a nézővel, és én ezt nagyon élveztem. Rengeteg életlenség, csodálatosan rikító túlexponált jelenet. Lenyűgöző. Illetve a kamerabeállítások is egyediek: a jelenet lényege pont lemarad, vagy csak kis százalékban látszik - hiszen vakokról van szó, ők sem látnak, lehetünk hányavetiek. Na persze az egészben a tudatosság a legszebb. Ez a tudatos hányavetiség MEGLEHETŐSEN közel áll a szívemhez.
De maga a történet vérfagyasztó. És ahogy haladunk előre a sztoriban, a kegyetlenségben és az önismeretben, egyre fogyatkoznak az operatör gáláns játékai, ami azért jó. Nagyon nehéz film ez.
A történet az, hogy az emberek sorra vesztik el a látásukat, járványként söpör a vakság. Az okok nem ismertek, a többségi társadalom fél. Karanténba zárják a fertőzötteket, és magukra hagyják őket. Nekik kell megszervezniük az életüket, ami egyrészt egy hatalmas fizikai kihívás (hogyan takarítasz fel magad után, hogyan fürdesz, hol találsz helyet az egyedüllétre, ilyesmik), de mint később kiderül a morális kihívás messze a fizikai fölé magasodik. Ne többet erről, nehogy megint elkezdjek szorongani. Mostanában sokat szorongok, zárójel bezárva.
Azt hiszem a túlérzékenységem is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire megviselt a film, de mindenképpen azt kell mondanom, megérte megnézni.
A múlt héten a sulival voltunk színházban, az is megviselt. Az agresszió ellen küzdve minden osztálynak részt kell vennie valamilyen extra dolgon, mi a 11. d-vel (kicsi butus csillagocskák) nyertünk színházjegyeket. Ez a darab, Kócsag névre hallgató, direkt pofán vág az agresszivitásával, és (sajnos) a realitásával, aztán otthagy. A 11. a-val (exlajhárok, most aranyos kényszermunkások, akik végre (kényszer alatt) dolgoznak) nekem kellett megbeszélnem a darabot másnap, mert az ofőjük azt mondta, jobb, ha egy humán tanár csinálja (én erre büszke voltam, de azért mégis milyen dolog, hogy lepasszolja az ofő a munkát). Mostanában elég jóban vagyunk ezzel az osztállyal, igen sok háború után, és a megbeszélés szerintem nagyon jól sikerült. A darab lényege, hogy a Billy nevű srác egy gettóban lakik, nem tud és nem is akar beilleszkedni, a gengszterbanda rá van szállva (méghozzá igen durván), az apja alkoholista apja azt várja tőle, hogy kussoljon, hogy ne vigye el a gyámhatóság, az anyja lenyúlta a két kisebb tesóját és elég kétes személyiség, van még egy csaj is, meg egy másik csaj, akit tavaly ölt meg a gengszterbandavezér bátyja. Szóval igazi nagy szar, menekülhetetlen csapda, feszültség másfél órán át. Majdnem végigsírtam az egészet, és utána gyalog mentem haza levezetni kicsit a feszültséget. De azért jó volt megnézni, meg csúcsszuper dolgokat mondtak utána a srácok.
Most abbahagyom, nem találom többé értelmét az írásnak.
Legalábbis ma nem.
lefáraszt a munkám, de legalább azt jól csinálom.
többnyire.
bár tegnap küldtem el egy egész csoportot a francba, és konkrétan bármely másik iskolába, annyira nem csinálnak semmit. alapvető agyműködés se. nem hogy kooperáció.
de amúgy minden más szuper.
a régi ősellenségek megszelidültek, helyettük új ősellenségek vannak. ld. fent.
járok újból flamencora. VÉGRE. Végre táncolhatok.
Láttam a hétvégén egy nagyon megrázó és többhelyt gyomorforgató filmet, a Vakságot. Julianne Moore mintha szinésznő lenne mégis, nem csak valamilyen kiöregedett Bondgirl. De a legjobb mégis az operatőr: ahogy filmes eszközökkel érzékelteti a látás korlátozottságát, azaz látsz, de mégsem. (Mátyás királynak biztos tetszene.) (Erről jut eszembe, pár hete láttam Jancsó új filmjét, az Oda az igazságot, főszerepben Mátyás királlyal. A cím meglehetősen frappánsan összefoglalja, miről szól életünk egyik leghosszabb 90 perce, igazán nem is értem, miért kell ehhez még életünk egyik leghosszabb 90 percét hozzáadni. Mindegy.)
Vissza a Vaksághoz. Az operatőr szó szerint szórakozik a nézővel, és én ezt nagyon élveztem. Rengeteg életlenség, csodálatosan rikító túlexponált jelenet. Lenyűgöző. Illetve a kamerabeállítások is egyediek: a jelenet lényege pont lemarad, vagy csak kis százalékban látszik - hiszen vakokról van szó, ők sem látnak, lehetünk hányavetiek. Na persze az egészben a tudatosság a legszebb. Ez a tudatos hányavetiség MEGLEHETŐSEN közel áll a szívemhez.
De maga a történet vérfagyasztó. És ahogy haladunk előre a sztoriban, a kegyetlenségben és az önismeretben, egyre fogyatkoznak az operatör gáláns játékai, ami azért jó. Nagyon nehéz film ez.
A történet az, hogy az emberek sorra vesztik el a látásukat, járványként söpör a vakság. Az okok nem ismertek, a többségi társadalom fél. Karanténba zárják a fertőzötteket, és magukra hagyják őket. Nekik kell megszervezniük az életüket, ami egyrészt egy hatalmas fizikai kihívás (hogyan takarítasz fel magad után, hogyan fürdesz, hol találsz helyet az egyedüllétre, ilyesmik), de mint később kiderül a morális kihívás messze a fizikai fölé magasodik. Ne többet erről, nehogy megint elkezdjek szorongani. Mostanában sokat szorongok, zárójel bezárva.
Azt hiszem a túlérzékenységem is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire megviselt a film, de mindenképpen azt kell mondanom, megérte megnézni.
A múlt héten a sulival voltunk színházban, az is megviselt. Az agresszió ellen küzdve minden osztálynak részt kell vennie valamilyen extra dolgon, mi a 11. d-vel (kicsi butus csillagocskák) nyertünk színházjegyeket. Ez a darab, Kócsag névre hallgató, direkt pofán vág az agresszivitásával, és (sajnos) a realitásával, aztán otthagy. A 11. a-val (exlajhárok, most aranyos kényszermunkások, akik végre (kényszer alatt) dolgoznak) nekem kellett megbeszélnem a darabot másnap, mert az ofőjük azt mondta, jobb, ha egy humán tanár csinálja (én erre büszke voltam, de azért mégis milyen dolog, hogy lepasszolja az ofő a munkát). Mostanában elég jóban vagyunk ezzel az osztállyal, igen sok háború után, és a megbeszélés szerintem nagyon jól sikerült. A darab lényege, hogy a Billy nevű srác egy gettóban lakik, nem tud és nem is akar beilleszkedni, a gengszterbanda rá van szállva (méghozzá igen durván), az apja alkoholista apja azt várja tőle, hogy kussoljon, hogy ne vigye el a gyámhatóság, az anyja lenyúlta a két kisebb tesóját és elég kétes személyiség, van még egy csaj is, meg egy másik csaj, akit tavaly ölt meg a gengszterbandavezér bátyja. Szóval igazi nagy szar, menekülhetetlen csapda, feszültség másfél órán át. Majdnem végigsírtam az egészet, és utána gyalog mentem haza levezetni kicsit a feszültséget. De azért jó volt megnézni, meg csúcsszuper dolgokat mondtak utána a srácok.
Most abbahagyom, nem találom többé értelmét az írásnak.
Legalábbis ma nem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)