Szobafogság (André Kertész és p közös sorsa)

Fejfájáson keresztül szemlélni a létet nem valami felemelő dolog. Ráadásul időnként berázkódik a kép, ilyenkor köhögök. Mára szobafogság jutott, de legalább nem kell dolgozni. A délelőtt jó, akkor besüt a nap. Vidám. (Ellenben mindenen látszik, hogy mennyire poros.)

Azt hiszem André Kertész volt az, aki élete végén, betegsége miatt, nem tudta elhagyni a szobáját, és valami hihetetlen absztraktokat és képzettársításos fotókat készített arról az unalomig ismert térről, amiben minden bizonnyal ugyanúgy ott volt a kanapé, az állólámpa, meg a szekrény, ahogy nálunk. De valahogy mégis túllátott rajtuk.

Igen, ő volt, New Yorkba volt bezárva, idegenül, magányosan. (Milyen jó, ha az ember csak lekap egy André Kertész albumot a polcról, és informálódik.) A felesége halála nagyon megviselte lelkileg, emellett pedig mindvégig kísérte az elégedetlenség, hogy a világ nem ismerte el munkásságát jelentőségének megfelelően.

  

 

1979 és 1981 között készítette ezeket a felvételeket egy Polaroid géppel, miközben fokozatosan gyengült az állapota. Látása is fokozatosan romlott, s azzal igyekezett észlelésének érzékenységét fenntartani, hogy üveg, fa, és bronz tárgyakból komponált összeállításokat helyezett az ablakba, és a rájuk vetődő fény legapróbb változását is rögzítette.

Nagyon izgalmas, hogy ugyanazok a tárgyak és motívumok kerülnek elő a képeken, mégis mindig máshogy. Ami nagy, az máskor kicsi, és fordítva. Ami éles és ami homályos. Ami egyenes és ami görbe. Jó nézegetni és rakosgatni. És az extrém lilákat és sárgákat is nagyon élvezem.

    

Nahát, kiadták a polaroidokat könyvben is... valaki megveheti nekem, nem tilos. :) Van már egy másik polaroidos könyvem is, Tarkovszkijtól - olyan, mintha egy tündérmesét lapozgatnék...