Játékos tudósok

A tudós szóról most kivételesen ne a természettudományra asszociáljunk, hanem a humán tudományokra. Filozófia, művészettörténet, nyelvészet. És ha már ilyen jól kizökkentettük magunkat a megszokott kerékvágásból, vessünk egy (és aztán két) pillantást ezekre a játékos képekre.

Ludwig Wittgenstein, W. J. T. Mitchell bemutatja:
A kacsanyúl

Ernst Gombrich bemutatja:
Az indiáneszkimó

Oké, oké, az eszkimók is indiánok, de most ne kötekedjünk.

Umberto Eco bemutatja:
mexikói a biciklin.

Ehhez kapcsolódóan egy vicces képekkel ellátott oldal a Columbia University-ről:
http://www.columbia.edu/cu/cjas/agozzino2.html


Ez pedig egy könnyen fogyasztható mexikóis gyűjtemény, nekem csak az egyik tetszett, de az nagyon. Lehet találgatni. :)

megoldás: http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=xadIrfHOnxo

Képszöveg (Imagetext)

Kép és szöveg között a különbség egyre kisebb. Ma már egyre kevésbé hiszünk abban a hagyományban, amelynek Lessing nevű élharcosa szerint a kép az legyen képszerű, azaz szép, szórakoztató, érzéki és nőies, a szöveg meg legyen szövegszerű, azaz logikusan felépített, (lehetőleg erkölcsös) történetet meséljen el, és legyen férfias. A festmény a testhez köthető, a szöveg pedig az agyhoz. A festmény csendes, ezzel szemben a szöveg árnyaltan fejezi ki magát. A festmény vizuális, természetes, és ezért érthető, a szöveg kódolt, és a kód megfejtése, azaz agymunka urán lesz érthető. (WJT Mitchell listája alapján.)

Olyannyira nem hiszek én ebben a dologban, hogy ironizálok is rajta, holott kulturális örökségünk egyik legmeghatározóbb állítása. Ezért van egy kisebb lelkifurdalásom, de most nem fogom a fenti bekezdést átfogalmazni.

Amit mondani akarok, hogy kép és szöveg között a különbség egyre kisebb. Egyrészt sosem volt annyira egyértelmű ez a különbség, mint ahogy a fenti ellentétek láttatni engedik. Ott van az a hagyomány, hogy egy történetet mondtak el, illetve nem mondtak, hanem jelenítettek meg festményben. Krisztus Pilátus előtt. Bármi.Máris áthágták a határt, pedig sem nem bonyolították túl a dolgot betűkkel, sem nem kezdtek kardoskodni azellen, hogy a vizualitást természetesnek, és ezért érthetőnek igyekeznek egyesek feltüntetni. Frászt egyszerű a vizualitás, kérem. Kód az is. 

Illetve dehogy - nézzük meg a budapesti óriásplakátok bármelyikét, mi lenne egyszerűbb egy képnél, a vizualitásnál. Mindenki megérti. Még a hülye is fogja. Mindent el lehet vele adni.

Ennek ellenére higgyük el nekem, hogy nem egyszerű, nem magától értetődő dolog egy képet befogadni.

Például itt van ez az alsó kép. Azért mondom, hogy kép, és nem szöveg, mert technikailag közelítettem meg a jelenséget, az az ez egy .jpg fájl. Hogy aztán ami rajta van az kép vagy szöveg, vagy mindkettő vagy egyik sem, az a jelenlegi fogós és ravasz kérdés. Mindenesetre a közepén tátong egy fekete lyuk, benne egy elgépelt szóval és egy nem elgépelttel. 

Az elgépelt szó a kézirat vagy szövegkönyv lenne, ha nem lenne elgépelve. A nem elgépelt szó a másolást végző szerzetest jelenti. Mindezt egy nyomtatványon. Nem, egy digitális kópián.

Ha hiszünk ezeknek a szavacskáknak, akkor ez egy szöveg. De ne higgyünk nekik. Mondjuk inkább azt, hogy ami a fekete lyukba van nyomtatva, az egy szöveg. A többi pedig, illetve az a nagy egész, amelynek ők is részei, egy kép, ami szövegből van. (Vagy egy szöveg, ami képből van.) Van neki ritmusa, dinamikája, tónusai, látszik, ahogy a közepe felé befénylik a vaku. Anyaga is van, olyan, mint egy nagyon fényes és csúszós lappal keresztezett szőttes, ami érdes és durva. És egyúttal nyomdai termék is, ami fekete maszatot hagy az ember ujjbegyén. És olyan is, mint egy ritmusalapú titkosírás vagy vonalkód, amihez elfelejtettek kulcsot mellékelni. Vagy valaki már annyira ismeri a kódot, hogy nem is kell azt átfordítani, mint az operátor a Mátrixban, aki úgy sasolta a bikinis lányokat, hogy nekünk csak ez jutott:

Kezelőorvosát vagy gyógyszerészét: Damien Hirst a Tate Modernben

Abszolúte személyes célzásnak veszem, hogy a Damien Hirst életműkiállítás a születésnapomon nyílt meg a Tate Modernben. Remélem szeptemberig valahogyan eljutok rá.

Damien Hirst a lehető legfurcsább ember, a lehető legfurcsább művész, aki óvodásbögrékre való pöttyös falfelületeket fest és biokémiai címet ad neki, félbevágott cápát/tehenet/birkát állít ki, lepkékkel tölt meg egy kiállítótermet, rothadó koponyát és legyeket zár össze, gyémántból emberi koponyát készít, és ott van az idei snooker világbajnokság döntőjén. Mindezek mellett a magyar művészideállal messze szembefordulva meglehetős vagyona van.

a művész a Minoxidil c. képe előtt, Indesirables feliratú pólóban.

Szeretnék több bejegyzést is írni a műveiről: most kezdjük rögtön egyik kedvencemmel, az 1999-es Utolsó vacsora elnevezésű projekttel, ennek kapcsán pedig a biokémia és a kortárs művészet kapcsolatával.
Tizenhárom nagyformátumú kép alkotja ezt a sorozatot (mi a screenprint magyarul?), melyben az orvosságosdoboz design minden eleme újrahasznosul az átlagember hagyományos étrendjéből vett címkék alatt: csirke, saláta tabletta, bab, gomba, kacsamáj, szendvics, omlett. A kedvencem, ahogy a gyógyszeradagolás instrukciói önmaguk paródiájává válnak:  pl. Csirke - Koncentrált szájüregi megoldás. Húsgombóc- Gyerekektől elzárva tartandó.
Megláttam az első képet, és felnevettem. Örkény István jutott eszembe, és az, hogy élelmiszereink bizonytalan összetételének, az adalékolásnak, génmódosításnak, ennél egyszerűbb és kifejezőbb megjelenítését el sem tudnám képzelni. Hirst ehhez még hozzáteszi: "Nem értem, az emberek miért hisznek kérdés nélkül a gyógyszerekben, és nem a művészetben." Ez a sorozat (most olvasom) azt is kifejezi, ahogy a gyógyszerek a mindennapi élet részévé válnak, ugyanolyan természetességgel vesszük őket magunkhoz, ahogy az ételt.
A gyógyszergyárak neve helyett Hirst mindig a saját nevének egy változatát illeszti - ezekkel a multinacionális gigaszörnyekkel rivalizálna a kortárs művészet? Átvenné (cinikus éllel) az ő eszközeiket? Vagy csak álmodozik erről? Jó, ha erről álmodozik? (Tate Modern hivatalos ismertető: gyógyszergyárlogó-kifigurázás a Csirkés dobozon.)

Olvastam egy cikket arról, vajon mi lehet a kortárs művészet feladata a mai világban. Eleve, ugye, mi az, hogy a művészet feladata, és mi az, hogy mai világ. Nos kérem, a mai világ az a hibrid képződmény, ahol a virtuális közelebb áll hozzánk, mint a valódi. Ahol minden az interneten történik, de az izmos popsi / lenyűgöző bicepsz minimum elvárás. Ahol robotok és technika segítségével simán meg lehet egy másik országból műteni egy beteget. Ahol az élet ellentéte nem mindig a halál, hanem például a mesterséges kóma, vagy az ifjúságszérum, vagy a lefagyasztás az örök élet reményében. Ahol bármit lehet klónozni, és valószínűleg már meg is tették. Ahol a (gyógyszer)(élelmiszer)gyárak levédetik az összebarkácsolt új termékek genetikai összetételét, SATÖBBI. A mai világ az, ahol beülünk a moziba rettegni a klónozott dínóktól, mert nagyon szeretjük őket nézni. Borzongunk a mi-lenne-hán, miközben tudjuk, hogy a lehetőség inkább reális, mint hipotetikus.
W J T Mitchell szerint, akinek egyik könyvéből most lényegi gondolatokat ollózok ki, a mai korban két alapvető félelmünk van:
a) hogy az élő a gépekhez lesz hasonlóvá - gondoljunk például az öngyilkos merénylők gépies parancsteljesítésére.
b) hogy a gép az élőkhöz lesz hasonlóvá - gondoljunk bármely sci-fire, amely a gépek lázadásáról / uralmáról mesél.
Ez tehát a mai kor, ez a katyvasz a biológiai és a kiber/virtuális között, az kéremszépen a neve, hogy biokibernetikus reprodukció kora. A kérdés pedig az volt, mi lenne a művészet feladata.

Damien Hirst: Love Will Tear Us Apart
(A szerelem elválaszt bennünket. Kultikus Joy Division szám címe, énekes túladagolásban végezte.)

Ismét Mitchellt idézem, amikor 4 feladatról írok. Közben koncentráljunk Damien Hirstre.
1) Felfedni az evidenciák mögötti illúziókat, kódokat.
2) Úgy vizsgálni a jelent, azokkal a módszerekkel, mintha dinoszauruszokat vizsgálnánk.(Ez volt az a pont, amikor örök életre (sic!) beleszerettem Mitchellbe: örök hűséget esküdtem neki, amelynek jeleként egyből meg is rendeltem az Amazonról a dínókról írt könyvét.Óvodáskorom óta nem sikerült kinőnöm dinoszaurusz-fanatizmusomat. ) Elismerni, hogy a jelen ugyanolyan rejtélyes és ágbogas, mint a múlt. A dolgok mélyére ásni. Összerakosgatni a darabokat.
3) Újra megfogalmazni, hogy mi is az, hogy "ember".
4) /Ennek a résznek az előzményét kihagytam a fejtegetísből/: szabadjára engedni a képeket (amelyektől félünk), amelyeket Mitchell a vírusokhoz hasonlónak tekint. Ezt most fogadjuk el neki, ígérem, hogy írok a vírus + kép kapcsolatáról, amelyben nolám! ismét egy biológiai terminust kértünk kölcsön.

Damien Hirst: Pretty Vacant (Elég üres)

Damien Hirst: Where There's a Will, There's a Way (kábé: csak akarni kell)