A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Julianne Moore. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Julianne Moore. Összes bejegyzés megjelenítése

szeptember 30, 2011

A férfi Pradát visel (Őrült, dilis, szerelem)

Csak én feszengek, ha bugyutaságokat kell néznem egy egész falas vásznon?
Nem az egész film volt ilyen, természetesen, ám mégis a rosszul időzített leggázabb utolsó (minden morális tanulságot levonó, összes szereplőt felvonultató) jelenet után hagytuk el a termet mindnyájan, így arra sokkal inkább emlékszünk...
Nem az egész film volt gagyi, sőt, nagy erényei is voltak (mindjárt kifejtem)... de azért kicsit igényesebb lehetett volna. Ilyen szereplőgárdával és ilyen ötletekkel még nagyobb pazarlás az igénytelenség. Kérdés persze, hogy mit vár az ember egy romkomtól - lehet, hogy én várok sokat? Elitista sznob vagyok?

Hm hm.
Hát, szórakoztatást várok, persze, de nem úgy, hogy az orrom alá nyomják. Egy jó helyzetet, amibe bele lehet merülni, és őrült, dilis megoldásokat, ha már ezt ígéri a cím. Ezzel szemben lassú felvezetés után egyenletlen ritmusban bontakozott ki az eléggé megjósolható cselekmény. Hannah szála például kimondottan rosszul volt adagolva. Sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, ha többször látjuk, ha mondjuk szivatja egy kicsit Jacobot, ha nem feltűnő hiányával domborít a film közepén.


A szórakoztatás igazán üdítő formája csak valahol a film fele után érkezett meg. Az eleje sem volt rossz, csak feleslegesen hosszú. A szegény (boldog múltú és nagyszerűbb jövőre érdemes) lúzer Cal jellemének bemutatása, Ryan Gosling menő csávójának klisécsajozásai - csak miért kell ennyire didaktikusan? Miért kell még tizedszerre is ugyanazzal az eszköztárral megmutatni, hogy a középkorú férfi bizony lúzer, unalmas, és öltözködni sem tud, a menő huszonéves meg a legnagyobb király? Elsőre is értettük, de másodikra biztos.
A tizedikre meg kínosan feszengünk.

Vagy a középkorú férfiak ennyire félnének attól, hogy nevetségessé válnak? Ennyire istenítik a csajozós huszasharmincas menő(nek kinéző) pasikat, akikből amúgy közel sincs annyi az utcán, mint hiszik? Hiszen a vígjátékon attól nevetünk, hogy a jelenünket, saját kisszerű életünket túlozza el - saját magunk karikatúráin nevetünk. A vígjáték arra való, hogy szelepeljen, hogy kieresszük a gőzt. Hogy magunkra ismerjünk és el is távolodjunk egyszerre. Hogy felülről nézhessük problémáinkat és kinevethessük azokat. (Ezt nem én találtam ki, hanem Arisztotelész.)
Ennyire kisebbségi komplexusosak lennének a férfiak? Valaki védje meg őket! De amikor már fél órája azt nézem, hogyan szed fel újabb és újabb nőket az istenített Jacob, hogyan osztja a jótanácsokat az etetéshez, és hogyan csinál Calból is plázakandúrt, elmegy az élettől is a kedvem. És látatlanban is tudom, hogy az amerikai morál értelmében a film végére a családi értékek helyreállítása fog bekövetkezni, mégis, mint néző, nem tudom lenyelni ezt az aránytalanságot a forgatókönyv hangsúlyaiban.

Nyilván nem én vagyok itt most a célközönség... Az ördög Pradát visel férfiaknak készült változatát nézem, amiben ők is kiélhetik glamour vágyaikat - ez amúgy önmagában már roppant komikus, görbe tükör a férfitársadalomnak :-) (igaz, a film nem reflektál erre) Végre a pasik is kedvükre élvezhetik, ahogy alteregójuk mindig megtalálja a megfelelő mondatot a nőknél, kézenállva fekvőtámaszozik, és minden cipőt csak egyszer vesz fel... A  férfishoppingoláshoz köthető a film (szerintem) egyetlen vizuális poénja, a plasztik-tökély Gosling megtalálta igazi követőit:


De azért én ezt már nem kicsit unom.  Férfiak.
Shoppingolnak, pletykálnak, szexelnek.
Őrült, dilis, szerelem.


De a forgatókönyvírók is tudják: az életnek azért más értelme is van, mint a Prada, és oktatófilmmé alakítva forgatókönyvüket erre is meg leszünk tanítva a film második felében... család, összetartás, gyerek. Jacob is megtalálja szíve hölgyét, Cal is rájön, visszahúz a szíve.
Hát, ez van...
Didaktikus, de azért ne írjuk le a filmet: a hosszúra sikerült "Gosling mindenkit felszed" felvezető után végre némi igazi humort és igazi emberi hülyeséget is láthatunk: Calt (Steve Carellt) nem teszi boldoggá, hogy Jacob-klón legyen, hiányzik neki a felesége (Julianne Moore), és időről időre kapcsolatba kerülnek. Hol véletlenül, hol direkt. Vergődnek. Ezek a legjobb részek. Drámaiak, máskor mélyen komikusak, időnként pedig a kettő egyszerre. Julianne Moore mint feleség kiváló választás volt. Zseniális. (Hogy aztán ezt a szálat is tönkretegyék, s megtanítsák nekünk, hogy a szerelem nehéz és bonyolult dolog, mert ezt eddig nem tudtuk.)



Steve Carell és Julianne Moore remekül mutatnak együtt a vásznon, és külön külön is egymásra mutatnak. Az egyik legjobb ötlet, amit romkomban láttam, hogy Cal éjjelente beszökik volt kertjébe rendbetenni azt, mert tudja, hogy a felesége nem tudja megcsinálni. Carell és Moore olyanok, mint két mágnes: vonzzák és taszítják is egymást. Közelednek és távolodnak egyszerre, kiszámíthatatlanul. Miattuk marad a földön ez az "őrült, dilis" romkom.... de igazából ők a legőrült,legdilis,legszerelmesebbek. Emberek.

február 23, 2010

Vakság, Kócsag

nincs kedvem blogot írni (se).
lefáraszt a munkám, de legalább azt jól csinálom.
többnyire.
bár tegnap küldtem el egy egész csoportot a francba, és konkrétan bármely másik iskolába, annyira nem csinálnak semmit. alapvető agyműködés se. nem hogy kooperáció.
de amúgy minden más szuper.
a régi ősellenségek megszelidültek, helyettük új ősellenségek vannak. ld. fent.

járok újból flamencora. VÉGRE. Végre táncolhatok.

Láttam a hétvégén egy nagyon megrázó és többhelyt gyomorforgató filmet, a Vakságot. Julianne Moore mintha szinésznő lenne mégis, nem csak valamilyen kiöregedett Bondgirl. De a legjobb mégis az operatőr: ahogy filmes eszközökkel érzékelteti a látás korlátozottságát, azaz látsz, de mégsem. (Mátyás királynak biztos tetszene.) (Erről jut eszembe, pár hete láttam Jancsó új filmjét, az Oda az igazságot, főszerepben Mátyás királlyal. A cím meglehetősen frappánsan összefoglalja, miről szól életünk egyik leghosszabb 90 perce, igazán nem is értem, miért kell ehhez még életünk egyik leghosszabb 90 percét hozzáadni. Mindegy.)
Vissza a Vaksághoz. Az operatőr szó szerint szórakozik a nézővel, és én ezt nagyon élveztem. Rengeteg életlenség, csodálatosan rikító túlexponált jelenet. Lenyűgöző. Illetve a kamerabeállítások is egyediek: a jelenet lényege pont lemarad, vagy csak kis százalékban látszik - hiszen vakokról van szó, ők sem látnak, lehetünk hányavetiek. Na persze az egészben a tudatosság a legszebb. Ez a tudatos hányavetiség MEGLEHETŐSEN közel áll a szívemhez.
De maga a történet vérfagyasztó. És ahogy haladunk előre a sztoriban, a kegyetlenségben és az önismeretben, egyre fogyatkoznak az operatör gáláns játékai, ami azért jó. Nagyon nehéz film ez.
A történet az, hogy az emberek sorra vesztik el a látásukat, járványként söpör a vakság. Az okok nem ismertek, a többségi társadalom fél. Karanténba zárják a fertőzötteket, és magukra hagyják őket. Nekik kell megszervezniük az életüket, ami egyrészt egy hatalmas fizikai kihívás (hogyan takarítasz fel magad után, hogyan fürdesz, hol találsz helyet az egyedüllétre, ilyesmik), de mint később kiderül a morális kihívás messze a fizikai fölé magasodik. Ne többet erről, nehogy megint elkezdjek szorongani. Mostanában sokat szorongok, zárójel bezárva.
Azt hiszem a túlérzékenységem is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire megviselt a film, de mindenképpen azt kell mondanom, megérte megnézni.
A múlt héten a sulival voltunk színházban, az is megviselt. Az agresszió ellen küzdve minden osztálynak részt kell vennie valamilyen extra dolgon, mi a 11. d-vel (kicsi butus csillagocskák) nyertünk színházjegyeket. Ez a darab, Kócsag névre hallgató, direkt pofán vág az agresszivitásával, és (sajnos) a realitásával, aztán otthagy. A 11. a-val (exlajhárok, most aranyos kényszermunkások, akik végre (kényszer alatt) dolgoznak) nekem kellett megbeszélnem a darabot másnap, mert az ofőjük azt mondta, jobb, ha egy humán tanár csinálja (én erre büszke voltam, de azért mégis milyen dolog, hogy lepasszolja az ofő a munkát). Mostanában elég jóban vagyunk ezzel az osztállyal, igen sok háború után, és a megbeszélés szerintem nagyon jól sikerült. A darab lényege, hogy a Billy nevű srác egy gettóban lakik, nem tud és nem is akar beilleszkedni, a gengszterbanda rá van szállva (méghozzá igen durván), az apja alkoholista apja azt várja tőle, hogy kussoljon, hogy ne vigye el a gyámhatóság, az anyja lenyúlta a két kisebb tesóját és elég kétes személyiség, van még egy csaj is, meg egy másik csaj, akit tavaly ölt meg a gengszterbandavezér bátyja. Szóval igazi nagy szar, menekülhetetlen csapda, feszültség másfél órán át. Majdnem végigsírtam az egészet, és utána gyalog mentem haza levezetni kicsit a feszültséget. De azért jó volt megnézni, meg csúcsszuper dolgokat mondtak utána a srácok.
Most abbahagyom, nem találom többé értelmét az írásnak.
Legalábbis ma nem.