Hamlet = színház

Már akkor elkezdődött az agyalás, amikor még a darab nem is. Sőt, igazából akkor, amikor végre elolvastuk, mi áll a jegyünkön: nem az, hogy 4. sor 9. szék, hanem hogy II. szektor. Mi a fene az, hogy szektor? A helyfoglalás az érkezés sorrendjébent tudtuk értelmezni, de a szektorral együtt, a nemzet színházában kevéssé.

Aztán amikor bekúsztunk a színházterembe, akkor nagyon elkezdett tetszeni a szektorosdi. Helyet foglaltunk a színpadon, és még volt kellemes tíz percünk arra, hogy agyaljunk. Volt min.

Nem találtam sajnos olyan színpadképet, amely az előadás előtti állapotokat mutatná. Ez a kép itten már az előadás utáni fakultatív közönségtalálkozót dokumentálja.

Tehát belépünk egy fekete szemeteszsákokkal borított térbe, amely valaha színház volt. A földön szemétdarabok vannak szétszórva, azokat kell kerülgetni ahogy átmegyünk az egész színen a kettes szektorba. A nézőtér lesz itt a játéktér, és a színpad a nézőtér. A fenti képpel ellentétben a széksorok is fekete nejlonnal vannak letakarva, csillog rajtuk a világítás. Kimagaslik az épületek felújításakor használt torony, vezeti a tekintetet a bebugyolált (emlékeim szerint nem túl szép) csillárhoz, a kék üvegkupolához.

Ezt nézegetjük 10 percig, én nagyon élvezem. Ezt a darabot már EZER ÉVE nem lehet harisnyában megrendezni, de ekkora felfordulásra nem számítottam. A darab első színeiben Hamletnak csak a hűlt helyét látjuk: elkésik a temetésről/esküvőről, az emberek hiányolják. Ebben az előadásban nagyon is jelen volt Hamlet: nem a színész, hanem maga a színház volt a Hamlet. A színészek hozzá beszéltek, felé gesztikuláltak, őt vádolták, hogy nincs itt. Az épületet. A falakat. A szemeteszsákokat. A nézőket. Itt kezdődött az az érzésem, hogy én most Hamlet agyában ülök. Kellemes borzongással töltött el, ahogy zseblámpával rohangáltak a hátam mögött a sötét magasban, és kiabáltak a színészek a kulisszákban, vagyis Hamlet agyának rejtett részében. Jól esett, amikor a hatalmas játékteret/nézőteret elválasztó fémfüggönyt elkezdték ránk ereszteni. Jól esett, ez elég perverzen hangzik.... tudtam, hogy mint néző jó kezekben vagyok.

Na, megtaláltam a képemet, Hamlet felállványozott agyát, amikor a barázdákról még nincs letépve a csomagolás. Számos gesztusa van még az előadásnak, amikor a színház, az épület maga válik Hamletté. Például amikor az ifjú herceg édesanyját győzködi, hogy a régi férje mennyivel nemesebb volt, mint az új. Ilyenkor Hamlet bőszen mutogat a színházra.

A nagymonológ kezdősora, óriási ötlet, angolul is elhangzik. Azt hiszem ez az a mondat, amivel a legtöbb tanítványom kettest szándékozott kikönyörögni magának, még anno. Hamlet fel is fújja spray-vel a színház falára. A műanyag zsákokra persze, de akadt ott egy kis rés, ami nem volt lefedve... az is kapott a festékből. Többen felszisszentek. Az épület szent. Az épületnél nem kérdés, hogy lenni vagy nem lenni, az épület van.

De aztán persze mégis kérdés. Főleg a darab végén, amikor ott marad a hullákkal borított alsó része a színpadnak, az emelvényen meg Fortinbras, a diadalmasan bevonult diktátor. Ez a Fortinbras szerintem a leggonoszabb és legfélelmetesebb ember, akit valaha láttam. A Hitler-videókon sem ráz ki annyira a hideg, mint ezen a Fortinbrason. A hangján. Az egészen. Ott áll ő, a színházon pedig a felirat: most mi lesz.

Ami a jelenlegi nemzetis helyzetben aktuális kérdés, de amikor a darabot színre vitték, egy éve, nem volt az. Vagy máshogy. Csak annyira, amennyire az ember szükséges, hogy folyamatosan reflektáljon magára. Amennyire egy színház meta-gesztusokkal élhet, élnie kell. Mennyire szent tér a színház? Melyik része a szent? Szerintem akkor is szent, ha kicseréljük a közönség és a játék terét. A nézőtér karfáin taposni mennyire illik? És mikor fog lecsúszni a szegény Hamlet lába? A színház nem életbiztosítás.

Rondább-e a fekete nejlonzsák a falakon, mint amilyenek a falak pucéran? Miből van egy színháznak a fala, hol vannak a határai? Van-e a színháznak missziója, mint Hamletnek? És elvérzik-e ő is közben?

Nemzeti? Nyitva!

Szombaton nyílt nap volt a Nemzeti Színházban. Ezzel az infóval most így utólag nem sokra mentek, ámde hátha fel tudjátok használni jövőre. És hátha nekem is sikerül végre MEGírnom ezt a blogbejegyzést, és nem nyeli el ismét a blogmotor...


A Nemzeti amúgy is egy szokatlanul nyitott színház - a honlapján több információ  található, mint bármely másik színházén. Folyamatosan bővül a társulat tagjaival folytatott interjúsorozat, az előadások ismertetőihez hozzá lehet szólni. Műszaki érdeklődésűek bogarászhatják a színház különböző színpadainak alaprajzát, vájtfülűek letölthetik az itt alkalmazott hangrendszerek listáját. Magát az épületet (szinte) minden részletében megtekinthetjük: Csillag Pál és Hajdú József fotói  a geometrikusságot, az épület vonalainak szépségét hangsúlyozzák, szemben például az olyan kétes részletekkel, mint a nézőtér kék falán szemet megakasztó virágkelyhet és -csokrot formáló lámpatestek. Ezeken a fényképeken az épület elegáns és szép, valóban a nemzet színháza. (Én is közzéteszek párat. A többi kép meg a Nemzeti facebookjáról van.)

A nyílt napon például (régi) jelmezekben lehetett turkálni. Amilyen mázlim van, egy kedves idegent sikerült rávennem, hogy magára öltse Robin Hood vagy egy menő Bánk bőrzekéjét, és pózoljon nekem. Én pedig lefotóztam Exit-stílusban. Ugye, milyen mázlista vagyok? :P

De jelmezeken túl (amelyek csak úgy lógtak, és simán nem zavart volna, hogy régiek, szakadtak, csak az kiderült volna, hogy melyik előadásból származnak) nagyon sok REMEK programot kínáltak még: volt gyerekelőadás, amiről sajnos lemaradtam, pedig Parti Nagy,  lehetett színházbejárni a társulat művészeivel, de volt kiállításmegnyitó, és természetesen nyílt próba is.

A nyílt próba műfajával én mindig hadilábon álltam. Akkor ez most egy másfajta show, amikor próbát játszanak? Vagy tényleg egy próba? Vagy egy előadás hiányos díszletben?
Mindkét nyilvános próbára érdemes volt beülni, és teljesen más élményekkel gazdagodhattunk. Ami mindkettőben közös volt, az az, hogy jelnyelvi tolmácsok kísérték a színpadon látottakat. Először furcsa volt, hogy egy fekete alak áll a színpad szélén és mocorog, aztán megtanultuk elfogadni. Sőt, sokszor érdekesebb volt a jeleket nézni, mint a színészek újra meg újra megismételt mozdulatait. Nekem úgy tűnt, hogy a jelek a természetes testbeszédnek, hétköznapi gesztusainknak továbbfejlesztett, finomított változatai: a tolmács és a rendező mozdulatai sokszor kísértetiesen hasonlóak voltak.

Még sohasem voltam jelnyelvvel kísért előadáson. Most azt kellett tapasztalnom, hogy egy tolmács jelenléte még személyesebbé tette, még közelebb hozta hozzánk, nézőkhöz a színpadi eseményeket: hiszen így már nem csak a színészek fizikai jelenléte által vonódtunk be az előadásba, hanem valaki, méghozzá egy igen fontos színpadi ember, folyamatosan felénk fordult, ránk figyelt, velünk kommunikált. (A 90 decibel project honlapján a nemzetis színészek beszélnek arról, milyen volt a tolmácsokkal együtt dolgozni. Link itt.)

Időben az első nyílt próba Molére A fösvény című darabjáé volt. (Szereposztás.) Itt két színész, meg egy rendezőt játszó harmadik mutatták be "Egy próba" című darabjukat a lelkes közönségnek. Mi pedig elfogadtuk, hogy ez most "Egy próba", sőt "Egy igazi próba", és nagyon jól szórakoztunk. Ha az ember ezt elfogadta, a pergő és vicces show mögött azt is megsejthette, milyen lehet egy igazi próba. Kreatív és kemény, szövegszétszedős, nagy kitartást igénylő, koncentrált.
Az általunk látott próba, amely alatt végig a darab első jelenetére ötleteltek, így nézett ki: először a két színész összemondta a szöveget, simán és unalmasan. Ez olyan volt, mint egy magyar óra a suliban, csak hála Istennek nem kellett olyan kérdésekre válaszolni, mint pl. "na, gyerekek, mit is olvastunk az imént?" (ja, a közönség kézbe kapta a szöveget), mert komolyan, nem igazán tudtam volna megmondani.

Ezután kezdődött a színház ráépítése a szövegre. Első lépésként "rendezői" utasításra különféle kontextusokban hangzott el az első pár mondat, mi nézők pedig kapisgálni kezdtük, hogy itt most rekeszizmunk komolyabb igénybevételére lesz szükség. A jelenetet a rendező végül egy pincébe helyezte, ahova egy házibuliból megszökve érkeznek meg a szerelmesek, hogy egy kicsit kettesben lehessenek. Erre a helyzetre következő lépésben a zene épült rá - a Cápára vonultak be, majd a játék a fényekkel.
A továbbiakban mondatról mondatra szétszedték a szöveget, ami MEGDÖBBENTŐ volt. Hogy Moliére ennyi mindent beleírt egy oldalba. Hogy ha egy icipicit más az intonáció, az egésznek teljesen más lesz a jelentése. Hogy ha ide állunk vagy oda, ha így mozgunk vagy úgy, a nézőkben mind más jelentések állnak össze. Na és persze közben egyként könnyesre röhögik magukat.
A másfél órás munka+ökörködés után persze megnézhettük a jelenetet úgy is, ahogy az igazi rendező, Rába Roland megálmodta.

A másik nyílt próba "főműsoridőben" G. B. Shaw Szent Johannája volt. (Szereposztás.) Ez egy remek szöveg. Shaw Jeanne d'Arc inkvizíciós perének végkifejletét vitte színre, pergő dialógusokkal, és annak ellenére is izgalmakkal, hogy a végkifejlet senki számára sem jelent meglepetést. Itt már az igazi rendező is jelen volt, Alföldi Róbert, aki egyszerre volt nagyon fesztelen, és nagyon szigorú. "Ne énekelj" "Hangosabban!" Ez a nyílt próba talán már közelebb volt a készülő előadáshoz.

Jó volt az első, ötletelést bemutató próba után most azt látni, hogyan finomítják a részleteket, hogyan pereg az előadás, és hogy amikor én, laikus már tökéletesen elégedett lennék a látottakkal, a rendező akkor is azt mondja, hogy csináljuk most ezt így vagy úgy, és VALÓBAN sokkal hatásosabb lesz az egész. Számomra a legmegdöbbentőbb ilyen instrukció az volt, hogy "gyorsabban": azáltal, hogy a szereplő elhadart valamit, mellékes erőfitogtató részleteket, listákat, körmondatokat, az, amit lassan mondott, sokkal hangsúlyosabb lett.

Ez a próba tehát egy nagyobb előadásrészbe engedett bepillantást, s közben pedig, mire másra is lenne jó egy ilyen nyílt próba, a rendező nekünk, nézőknek is elmagyarázta a gondolatait, koncepcióját, hogy mi hogyan működik a színpadon, különös tekintettel a nagyszámú statiszta jelenlétére és aktív figyelmére a tárgyalóterem és a T. bíróság hátterében. Nagyon jó lesz, na. Az áthallásokért már előre rajongok érte.
De hát pont így kell nézőt nevelni, nem?

Vakság, Kócsag

nincs kedvem blogot írni (se).
lefáraszt a munkám, de legalább azt jól csinálom.
többnyire.
bár tegnap küldtem el egy egész csoportot a francba, és konkrétan bármely másik iskolába, annyira nem csinálnak semmit. alapvető agyműködés se. nem hogy kooperáció.
de amúgy minden más szuper.
a régi ősellenségek megszelidültek, helyettük új ősellenségek vannak. ld. fent.

járok újból flamencora. VÉGRE. Végre táncolhatok.

Láttam a hétvégén egy nagyon megrázó és többhelyt gyomorforgató filmet, a Vakságot. Julianne Moore mintha szinésznő lenne mégis, nem csak valamilyen kiöregedett Bondgirl. De a legjobb mégis az operatőr: ahogy filmes eszközökkel érzékelteti a látás korlátozottságát, azaz látsz, de mégsem. (Mátyás királynak biztos tetszene.) (Erről jut eszembe, pár hete láttam Jancsó új filmjét, az Oda az igazságot, főszerepben Mátyás királlyal. A cím meglehetősen frappánsan összefoglalja, miről szól életünk egyik leghosszabb 90 perce, igazán nem is értem, miért kell ehhez még életünk egyik leghosszabb 90 percét hozzáadni. Mindegy.)
Vissza a Vaksághoz. Az operatőr szó szerint szórakozik a nézővel, és én ezt nagyon élveztem. Rengeteg életlenség, csodálatosan rikító túlexponált jelenet. Lenyűgöző. Illetve a kamerabeállítások is egyediek: a jelenet lényege pont lemarad, vagy csak kis százalékban látszik - hiszen vakokról van szó, ők sem látnak, lehetünk hányavetiek. Na persze az egészben a tudatosság a legszebb. Ez a tudatos hányavetiség MEGLEHETŐSEN közel áll a szívemhez.
De maga a történet vérfagyasztó. És ahogy haladunk előre a sztoriban, a kegyetlenségben és az önismeretben, egyre fogyatkoznak az operatör gáláns játékai, ami azért jó. Nagyon nehéz film ez.
A történet az, hogy az emberek sorra vesztik el a látásukat, járványként söpör a vakság. Az okok nem ismertek, a többségi társadalom fél. Karanténba zárják a fertőzötteket, és magukra hagyják őket. Nekik kell megszervezniük az életüket, ami egyrészt egy hatalmas fizikai kihívás (hogyan takarítasz fel magad után, hogyan fürdesz, hol találsz helyet az egyedüllétre, ilyesmik), de mint később kiderül a morális kihívás messze a fizikai fölé magasodik. Ne többet erről, nehogy megint elkezdjek szorongani. Mostanában sokat szorongok, zárójel bezárva.
Azt hiszem a túlérzékenységem is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire megviselt a film, de mindenképpen azt kell mondanom, megérte megnézni.
A múlt héten a sulival voltunk színházban, az is megviselt. Az agresszió ellen küzdve minden osztálynak részt kell vennie valamilyen extra dolgon, mi a 11. d-vel (kicsi butus csillagocskák) nyertünk színházjegyeket. Ez a darab, Kócsag névre hallgató, direkt pofán vág az agresszivitásával, és (sajnos) a realitásával, aztán otthagy. A 11. a-val (exlajhárok, most aranyos kényszermunkások, akik végre (kényszer alatt) dolgoznak) nekem kellett megbeszélnem a darabot másnap, mert az ofőjük azt mondta, jobb, ha egy humán tanár csinálja (én erre büszke voltam, de azért mégis milyen dolog, hogy lepasszolja az ofő a munkát). Mostanában elég jóban vagyunk ezzel az osztállyal, igen sok háború után, és a megbeszélés szerintem nagyon jól sikerült. A darab lényege, hogy a Billy nevű srác egy gettóban lakik, nem tud és nem is akar beilleszkedni, a gengszterbanda rá van szállva (méghozzá igen durván), az apja alkoholista apja azt várja tőle, hogy kussoljon, hogy ne vigye el a gyámhatóság, az anyja lenyúlta a két kisebb tesóját és elég kétes személyiség, van még egy csaj is, meg egy másik csaj, akit tavaly ölt meg a gengszterbandavezér bátyja. Szóval igazi nagy szar, menekülhetetlen csapda, feszültség másfél órán át. Majdnem végigsírtam az egészet, és utána gyalog mentem haza levezetni kicsit a feszültséget. De azért jó volt megnézni, meg csúcsszuper dolgokat mondtak utána a srácok.
Most abbahagyom, nem találom többé értelmét az írásnak.
Legalábbis ma nem.

színház az egész

Miután kedden a 9.d-vel bevettük a Pesti Broadwayt, pénteken Kálmánnal adóztunk a lassú tempójú orosz létdrámáknak, majd pedig ma derültünk egy diákszínjátszós darabon, a Toldyban.

Nos, a Radnóti Színházban Osztrovszkijtól a Farkasok és bárányokat néztük meg. Az első felvonás után nagyon ki voltam akadva, hogy ennek a darabnak semmi értelme, és még két felvonás hátravan. Gyakorlatilag nem történt semmi, és a konfliktust is csak félig vázolta fel a szerző.
és mindent elmondtak háromszor. Én a dramaturg helyében...
A szünetben Kálmán végighallgatta felindult fejtegetéseimet arról, hogy a McDonaldson és távirányítón emelkedett nemzedéknek háromnegyed órát hallgatni a semmit egy rendkívül fárasztó hét utolsó estéjén NEM a felhőtlen kikapcsolódás szinonímája. (A héten minden este volt vmi, ami miatt nem kerültem időben ágyba. Sajnos. Így majd hamarabb leszek öreg és ráncos. Hát ez van.)
Vissza a darabhoz. A második felvonás már jelentősen jobb volt. Az első felvonásban megismert kemény anyakarakternek is akadt ellenpárja, és a kezdetben felvázolt cérnavékony konfliktus is megizmosodott kicsit. 3 új jellem lépett a drámába, mind más szándékokkal és motivációkkal, amely jelentős színt adott a darabnak. Szerintem rettentő komoly dramaturgiai hiba ilyen sokáig várni a kibontással, meg azzal, hogy a nézőt lekösse a darab.
A szünetben Kálmán végighallgatta lelkes fejtegetéseimet arról, hogy na végre, hogy vannak karakterek, esemény, több szál, és hogy történik valami. És ropit is ettünk.
A harmadik felvonásban egyre egyértelműbbé vált, hogy ki fog nyerni, meg az is, hogy Szervét Tibort nem lehet nem szeretni.
Az előadás után gyorsan befogtam a számat, és rohantam haza, mert határidős fordítást kellett befejeznem.
Tök jó, hogy már negyed órája írok a darabról, de a cselekményét még mindig homályban tartottam :-D Nos valahol Oroszországban a tartomány igazgatásában érdekelt családokban a politika, a szerelem és az alkohol kibogozhatatlanul egybefonódik, és egyáltalán nem is cél kibogozni. Avagy miről beszélek, szerelemről egyáltalán egy szó sem esik, csak házasságról, meg pénzről. Az első felvonásban kimondhatatlanul idegesített, hogy még a színházban is ezt hallgassam, amikor ebben a szarban élek, de aztán egyrészt beleszoktam, másrészt izgalmasabb lett a darab. Azt még nem mondtam, hogy a rendező minden geget kihasznál, nagyon sokat lehet nevetni. Minden jellemet a végletekig feszít, a nevetségessé válás határáig, úgy, hogy közben az egész kimondottan tragikus. A nagy gáz alakot Csányi Sándor játsza, és amikor az ember már végleg leírná a Szombathy Gyula mindig elmond egy monológot, amitől felcsillan a helyzet tragikuma. Persze a tragikumhoz a csillogás nem illik, sokkal inkább valami fekete borongás, node ez van.

http://www.radnotiszinhaz.hu/index.php?id=404&cid=32566

Ma flam rendezését néztük meg a Toldy diákszínjátszó fesztiválján. Pirandellótól az Így van (ha így tetszik) című darabot, amit neki jól agyondicsértem és szétkritizáltam, a lényeg, hogy a művelet végére a dolognak már csak a romjai maradtak. Ez a darab arról szól, hogy mindenki mindent pletykál az új szomszéd családról, ahol a családtagok felettébb furcsák, és egymással sem állnak szóba - nagyon szeretnek azonban a szomszédokkal a jelen nem levőkről diskurálni. Így aztán csak dagad és dagad a kérdőjelfelhő. Erről az egyszerű helyzetkomikai alaphelyzetről (ha van ilyen) Pirandello rengeteg bőrt lehúz - a szereplők hol az egyik, hol a másik családtagnak hisznek, ide-oda teszik le a voksukat, akár csak a magyarok a szavazófülkében.
Az igazság a lehető legrelatívabb dolog, minden olyan, amilyennek értelmezzük. A világ olyan, amilyennek látni akarod, mondja a darab, amelyet ezennel ünnepélyesen posztmodern modernista darabnak nevezek ki. taps. http://en.wikipedia.org/wiki/Luigi_Pirandello

nézőművészeti főiskola

Most épp nem olvasok semmilyen könyvet, hogy hagy gondolkozhassak egy kicsit az előzőn. Ez rám kevéssé jellemző tudatos (!) önmegtartóztatás (!).
Talán azért is érzem magam kicsit parttalannak, mert nincsen milyen világhoz kötődni. MEg mert fáradt vagyok. Bár ma jelentősen jobb napom volt, mint tegnap.
Tegnap hogy vigasztalódjak vettem egy cipőt :-) Az volt ma rajtam a színházban, ez amolyan női-tanári hiúság. A bolhák és a kismajmok alkotta osztályt vittük az ofővel színházba, ahol én vagyok a helyettes. Nagyon aranyos az az osztály, szeretnek engem, és én is nagyon szeretem őket. Most is odajöttek beszélgetni, meg csak úgy odacsoportosultak, és ez nekem nagyon jól esett. Az emós srácunkon fehér ing volt, ez volt a legsokkolóbb napi esemény is egyben. Amúgy nagyon jó fej az ofő is, a magyartanár, szerintem nagyon jól igazgatja az osztályt, és ott is nagy a szeretet.
Mostanában kezdem megfigyelni,hogy mennyire fontos, az osztályfőnök személye. Sok ofő nekem úgy tűnik, mintha hagyná elfolyni az osztályát. NEm tudom ezt most jól körülírni, de azon kívül, hogy megbeszélik,hogy igazolatlanul hiányozni rossz dolog, nem sok minden történik. Bár én zöldfülű vagyok, de úgy látom, hogy azon múlik sok minden, hogy milyen elvárásokat támaszt az ofő az osztály elé. Egyrészt mert abból látszik, hogy mire tartja őket képesnek, másrészt pedig mert ahhoz akar majd felnőni az osztály. Példa az egyrészre: az iskola összes tanára egyként magánál tartja a színházjegyeket, hogy a srácok ne veszítsék el. Ezzel aztán nem sok felelősség kerül a gyerek kezébe, plusz megmarad olyan óvodásnak, ahogy idejött. Nekem az tökre tetszett, hogy a Hajni ma odaadta a jegyeket a srácoknak, és nekik kellett felelősséget vállalniuk saját magukért. És két gyerek nem is hozta el a jegyet. És azok jól meg is ijedtek. De 25 meg elhozta! Aztán valahogy el lett intézve, hogy bejöhessenek, de kellett érte futni pár kört.
Sokszor hajlamos az ember azt hinni, hogy ha mindent előkészít,akkor tanulják majd meg jól a srácok az anyagot. Ha minden agyon van gyakorolva, a szájukba van rágva. Mint a pelikánok. Én is sokszor ezt hiszem, de ez nem így van, és le is szoktatom magam erről.
Az a röpke tapasztalatom, hogy a srácok azt szeretik, ha meg van bennük bízva. Ha van mondjuk egy nehézség, de azt mondja az ember, hogy tudom, hogy meg tudod csinálni. Vagy én sokszor szoktam megszavazni dolgokat, vagy sokszor választhatnak 2 dolog közül. Na jó, sokszor nem, talán nem is elégszer, de szokott ilyen lenni.
fényezés, polírozás abbahagyva
Igazából a Murakami-könyvről akartam írni :-))))
Na még mielőtt nyugovóra térek, ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg a Nézőművészeti főiskola című darabot a Centrál színházban.
Nagyon vicces, főleg irodalmi kezdőknek, mint mondjuk egy rakás kilencedikes :-
))
És nagyon jól viselkedtek! Emlékszem egyszer a Radnótiban voltam valamin, amit egy középiskolás osztály is nézett, és azok minősíthetetlenek voltak. Lehet, hogy mert ennek a darabnak minden perce lekötött, egyfolytában nevettél, azért voltak jók. Mindenesetre jó távol ültek egymástól a rendbontók, és nem volt semmi fennakadás.