Október 22-ig még látogatható Féner Tamás "Latiatuc feleym zumtuchel" című megrázó kiállítása az Országos Széchenyi Könyvtárban! Felkiáltójel! Nézzétek meg, töprengjetek rajta ti is! A tárlat után egészen másmilyen lesz majd a várbeli koratéli panoráma: karcosabb, törékenyebb.Elég sok kiváló nagyítás van egy kicsiny légtérbe összegyűjtve, egy-egy kép pedig olyan nagy, hogy teljesen betöltik a szemlélő látóterét - ezek a fizikai jellemzők a kiállítás nem éppen könnyű témájával párosítva borongós, önszemlélődő, reményt kereső állapotba zárják a látogatót.
Minden képhez két szöveg is társul: egy felé nyomtatott (többnyire biblikus, ószövetségi) cím, valamint egy külön állványkán elhelyezett (többnyire magyar irodalomból származó) idézet is társul: a kép és a szövegek beszélgetnek az agyamban. A társítások időnként egyértelműek, máskor még sokáig visszhangoznak: aha, akkor ha ez így van, akkor az úgy van, de ha az úgy is lehet, akkor összeillik még emezzel is...
Ahogy belépünk a 73 éves, Kossuth-díjjal is kitüntetett alkotó kiállítására, két igen hangsúlyos helyen, a bejárat két oldalán a Féner-eszmeiség két tömör kifejezőjét láthatjuk. Bal oldalt egy hófehér, ágasbogas, fa, felülről fényképezve. Jobb oldalt felirat: Mestereim. És három név.
Ez az alázat és ez a távolságból történő szemlélés jellemzi az egész kiállítást. A tájképekben a világ anyagszerűsége látszik: a fű, a víz, a fák mind valahogy csoportokat alkotnak és nagy masszák lesznek. A nagy masszák pedig törékenyek, mert alaposabb megvizsgálás után kiviláglik, milyen apró részekből állnak össze.
És ember sehol. Olyan feltűnően hiányoznak az emberek, hogy fellélegzem egy szobrokat ábrázoló kép láttán: na végre. A kép döntött, a két szobor átlósan kettéosztja a teret, jobbra vannak részletek, balra csak sötétség. Ha jól emlékszem, a szobrok ellenkező irányba néznek, és nagyon hangsúlyos az elöl lévő alak háta.
Aztán megkapom a homo sapiensemet is: egy mumifikálódott időtlen arc, formalinban úszva, üvegedényben. Ahogy a fény törik, három szeme van, amelyekkel ijesztően mered rám.
Igen, van a szörny is, de ott a vadász, az ösvényeken járó, és a lángosos is...
A tárlat számvetés és összegző jellegét nem csak én éreztem: a vendégkönyvbe írt baráti, értő, és meleg reflexiókat nagyon érdemes átbogarászni.
A képanyag egy jelentős része fennvan az OSZK honlapján, de élőben sokkal kontrasztosabbak, és ütősebbek a képek. Úgyhogy aki tervezi, hogy megnézi a kiállítást, az inkább ne klikkeljen.
Végezetül ezt írja a "hivatalos" ismertető a tárlatról:
"Az alkotót több éve foglalkoztatja a kép és a szöveg viszonya, egymást kiegészítő kapcsolata, összhangja. A most kiállított képek egy vizuális napló lapjait tárják elénk.. A kiállítótérben a nagyméretű felvételek, és a hozzájuk kapcsolt irodalmi idézetek - a művész szándéka szerint - körülményeinek változásait, gondolkodásának irányát érzékeltetik. Ez a fajta naplószerű összeállítás bizonyos értelemben a 2009-ben a Magyar Fotográfusok Házában megrendezett tárlat önéletrajzi ihletésű fejezetének továbbgondolása, kiterjesztése. E vonatkozásban nem az a fontos, hogy az alkotó a képhez találta meg a szöveget, vagy olvasmányait fogalmazta képpé - a képes napló látható és olvasható mondatai által válik kerek egésszé. Egy napló természeténél fogva nyitott - non finito - várjuk tehát újabb, folytatódó lapjait, fejezeteit."
ui: azóta megtaláltam a múmiás képet, és a következő bejegyzésben posztoltam is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése