Choose Life

A Lehel út - Hungária körút kereszteződésén megürült három óriásplakát kerete. Ahelyett, hogy a már jól bejáratott módon hagyták volna a reggelente a megállóban várakozók csipás szemei láttára elévülni és megpenészedni a plakátokat, leszedték őket. Hiányuk fehéren ásít a hajnali szürkületben. 

Egy ürességtől ihletett ismeretlen kéz újragondolta és frappánsan kihasználta a hirdetőfelületet: ezúttal nem kell azon frusztrálnunk magunkat, hogy bezzeg a másik élelmiszerláncnál olcsóbb lett volna a krumpli, hogy még mindig nincs érintőképernyős telefonunk, és hogy már megint Mága Zoltán koccint az új évre. Egy kis gondolkoznivalót kaptunk. 

Én úgy fellélegeztem.

Vihar eldugult homokórában.

Válaszd az életet.

 

 

Testvér, én ezt a halandó életet választom.

Tessék, úgyis mindenki erre gondol: Trainspotting.

"Choose Life. Choose a job. Choose a career. Choose a family. Choose a fucking big television, choose washing machines, cars, compact disc players and electrical tin openers. Choose good health, low cholesterol, and dental insurance. Choose fixed interest mortage repayments. Choose a starter home. Choose your friends. Choose leisurewear and matching luggage. Choose a three-piece suite on hire purchase in a range of fucking fabrics. Choose DIY and wondering who the fuck you are on a Sunday morning. Choose sitting on that couch watching mind-numbing, spirit-crushing game shows, stuffing fucking junk food into your mouth. Choose rotting away at the end of it all, pishing your last in a miserable home, nothing more than an embarrassment to the selfish, fucked up brats you spawned to replace yourself. Choose your future. Choose life."

"Válaszd az életet. Válassz szakmát. Válassz karriert. Válaszd a családot. Válaszd a kibaszott nagyképernyős tévét, válassz mosógépet, kocsit, cédéjátszót és elektromos konzervnyitót. Válaszd a jó egészséget, alacsony koleszterolt és a fogászati biztosítást. Válaszd a fix kamatozású jelzálogkötvényt. Válassz szabadidőruhát és hozzá illő táskát. Válaszd a barkácsolást és a vasárnap reggeli tűnődést arról, hogy ki vagy. Válaszd a fotelben ülve bámult, agysorvasztó, szellemromboló tévévetélkedőket, a kibaszott szemét-kaját, amit a pofádba tömsz. Válaszd az elrothadást a legvégén, a nyomorult otthonodban a végső hugyozást és a végső szégyent az önző, kibaszott szemét miatt, aki lett belőled. Válaszd a jövőt. Válaszd az életet."

Zegzugos

Még tüdőgondozós kalandjaimhoz kapcsolódik, hogy az elhanyagolt esztéká-épületben, illetve annak udvarán, muszáj voltam körülnézni egy kicsit.
Igazi urbexnek éreztem magam.
Ha valami omladozik, nem vízszintes, nem függőleges, lepereg, levezet, sötétbe veszik, és fű is nő benne, az már az én báránylelkemnek urbex felfedezés, sőt, nem mindennapi kaland. És mivel valaki kiszúrta, hogy settenkedek és fotózom, azaz illegálban cselekszem, hamarosan meg is jelent egy biztonsági ember, aki diszkréten szemmel tartott a háttérből, miközben sms-ezett. A tilosban járás is megvolt hát, wow, az urbexség szele egyre jobban megcsap engem is!
Csak a nagy huzatból tüdőbaj ne legyen...

Na, a képek.

 

  

Budapest 13

Eme bejegyzés témája: minimálisra kalibrált szöveggel áradozni a 13. kerületről. Mivelhogy a képek is tudnak beszélni.

 

A 13. kerületnek nem csupán kiváló a közlekedése, hanem a különböző járműveken utazni mindig élményszámba is megy. És ezt most komolyan gondolom. Összehozza az embereket, anyukákat, iskolásokat, munkásokat, komoly üzletembereket, amikor reggel hét után pár perccel a 32-es busz megállójában nézegetjük fél percenként az óránkat, főnökünk tajtékzó haragját vizionalizáljuk, újból ellenőrizzük az időt, és még mindig sehol semmi a láthatáron. (Vagy legalábbis nem busz. Van viszont lebontott ház hűlt helye, nem lebontott ház meredező fala, panelház beszürkült fala, új építésű ház modern nyílászáróval ellátott fala.)

Összehozza az embereket, anyukákat, iskolásokat, munkásokat, komoly üzletembereket, amikor a 105-ös buszon egy szószátyár kisgyerek minden látnivalót kommentál, és mindenhez még egy dalt is elénekel. 

 

Összehozza az embereket, cigányokat és magyarokat, amikor a Lehel téren a bevásárlószatyrok súlya alatt nincs már erőnk futni a villamoshoz, s csak káromkodva nézhetjük annak távolodó fenekét. Ilyenkor tudjuk, jó pár perc még, mire újra beáll egy szerelvény. Lesétáljunk vajon egy megállót? Megnézzük magunkat a nagy irodaházak üvegablakában? A fene cipeli azokat a rohadt szatyrokat!

Összehozza az embereket, anyukákat, iskolásokat, munkásokat, komoly üzletembereket, amikor az emberekkel kitömött múzeumi darab hármas metró hirtelen fékez. Ilyenkor megszűnik a kasztrendszer, és egyetemesen hódolunk a gravitáció törvénye előtt.

 

Mondom, jó hely ez.

A gondozott tüdő

Új munkahelyem kapcsán papírt kellett szereznem arról, hogy a tüdőmmel minden oké.

Minden oké vele.
Bár nagymamám egészen bizonyosan máshogy ítélné meg a helyzetet, bűzös belvárosi levegő, stb.
Mondjuk nyáron volt, hogy inkább kánikula volt a lakásban, de nem nyitottam ki este az ablakot szellőztetni, oly kellemetes volt a szmog.
Dehát ez nem is lényeg.


A lényeg, hogy a tüdőgondozó az egy csodás hely. Agyonfényképeztem az agyam. Ők meg a tüdőm. Már ebből látszik, hogy ez egy szerencsés egymásra találás.

Már az oda vezető út lenyűgöző. A 14-es villamos az egyik kedvencem. (Most kivételesen nem ironizálok.) Irodaház. Lyukas telek. Még álló ház. A becsületből még magát tartó mellékutca. De meddig.
A feliratok a kapunál. Nemibeteg-gondozó. Tüdőgondozó az udvaron hátul.


Benyitok. A melegítőbe bújtatott pipaszár lábak. A krákogások. Hogy kb. 8 férfi között kell várni, az egyik ingben feszeng (némiképp túlöltözött az alkalomra), és hogy én vagyok az egyetlen nőnemű.


Hajléktalanoknak tisztálkodási és mosási lehetőség Dózsa György út.
Ez egy benti felirat részlete, a házszámot nem jegyeztem meg. Ezzel párhuzamosan feszengek: vajon le merjek ülni a padra, amíg várok?
Aztán megjön egy nyugdíjas néni, csíkos örökszatyorral a gyerekkoromból, és veszekszik az adatfelvevővel, hogy nincs nála lakcímkártya, mert ő csak patikába ment, onnan küldték át ide, és a patikába nem szokta vinni. És ezt megismétli még egyszer. Ő csak, onnan át, nem szokta. De az adatrögzítő kedves, felveszi. Mint később kiderül, ő szűr engem is.




Álljon ide, mellkast hozzá, állat fel, nagy levegő.
Vajon rendesen le lett ez takarítva?


Ezeken a kérdéseken egészen bizonyosan mindenki minden egyes alkalommal elmereng, amikor szembesül a magyar egészségüggyel. Hát, most sem mondtam semmi eredetit :) Ezzel vége is, megjegyezve, hogy a képeket (ajtókat és ablakokat, nolám) ma készítettem, egy nappal a fenti merengések után, amikoris vissza kellett mennem a leletért, és egy lélek sem volt a környéken. Nem szeretnek itt várakozni? Pedig ennél jobb péntek koraesti programom speciel tényleg nem volt az utóbbi hónapokban. Örülök, hogy fotózhatok.


Remélem a tüdőm is bírja még egy darabig.

Egyszer (gyerekjáték)

Anyám rám szólt, mert csak most vette észre. Már sárgult a fény. Még meleg volt. Az enyém volt az egész délután, és csak most vette észre. A hátam mögé rejtettem a kezemet, és gyorsan leültem a padkára. Ártatlan vagyok, és amúgy is véletlen volt, bármi volt. A kezemen ültem, hallgattam. Nem itt játszottam ma délután, nem álltam szóba senkivel, csak most tévedtem véletlen erre, és nem itt játszottam ma délután. Nem ástam botokkal a tiltott kerítés tövében. Nem szaladgáltam csukott szemmel, és nem néztem ahogy a napsugarak pislognak a betonlécek közein.

Anya nem szereti, ha a drótos kerítés közelében játszom. Pedig embert még nem láttam erre, a kutyákat pedig már mind ismerem. Ott van például a Bolhás, aki hentesbolt kukáit szokta feltúrni, meg a Szilva, akinek a szőrében bármit meg lehet találni. A kedvencem a Protkó, akit mi neveztünk el így, aki mindig addig feszíti a láncot, míg a fuldoklástól már nem tud se ugatni, se morogni, se hörögni. Feszíti a láncot, mi pedig a kerítés rácsain át hosszú botokkal verjük a port. Embert viszont még tényleg nem láttam erre, bár Ádám szerint Protkó gazdája a toronyban lakik és onnan figyel mindent.

Mindent. Minket is egyfolytában. De a betonlécek mögött lehet, hogy nem lát. Egyszer átmászom a kerítésen, és felmegyek a toronyba. Csinálok valamit a Protkóval, elintézem, hogy hallgasson, elnyisszantom a drótokat, átmászom, felmegyek, és én fogok nézni. Integetek anyának, aki lerakja majd a felmosót, megtörli a kezét, hunyorog, és visszainteget. És egymást fogjuk nézni. Én fentről, ő lentről, és ő félteni fog. De én nem fogok félni, és egymást fogjuk nézni. Sokáig.