Comics vs Art

Áhááá, ebben a pillanatban hozta a postás Bart Beaty COMICS VERSUS ART című könyvét! Már alig várom, hogy olvassam! Csak ezt a Slow Chocolate Autopsy-s tanulmányt kéne már befejezni!

Kedvenc képregénybloggerem, Noah Berlatsky (The Hooded Utilitarian) egyébként nagyon utálja ezt a könyvet. Itt és itt és itt és itt is szidja, (ezek közül az utolsó a legjobb, valamint a bejegyzést követő ötvenvalahány komment,) mert csupa olyasmik vannak a könyvben, amire ő is rájött. Nem, nem plágiumról van szó, egyszerűen ha okos emberek ugyanazt olvassák, hasonló dolgokra fognak kilyukadni. Csak az egyik a tudományos élethez beszél, tudományos körítéssel és manierizmusokkal, a másik meg az internet nagy közösségének épít káromkodásból katedrálist.

Szóval muszáj volt ezt a könyvet megrendelni, ez könnyen belátható.
Fejezetcímek:
1) Kikerülvén a történelem szemeteskosarából - a képregény és a műfaji hierarchia
2) És ha a képregény mégis művészet?
3) Roy Lichtenstein könnyei
4) Művészeket keresünk a szórakoztatóipar birodalmában
5) A képregény mint mestermű
6) Magasművészeti képregény vagy ponyvaművészet?
7) A gyűjteményes képregény evolúciója
8) Morzsák az asztal alól: a képregény helye a múzeumban
9) Konklúzió gyanánt: Chris Ware képregényei a művészetről.

Megj. Chris Ware-ért odavagyok!!!! Legújabb könyvéről, ami egyben kártyák, poszterek és miegymások gyűjteménye is, meg egy társasjáték, mind azért, hogy az ember a történetépítés szerkezetével szórakozzék egy kicsit, itt írtak plédául a Brain Pickings-en.

Megj 2. Kedves könyvkiadók, szívesen lefordítom ám ezt a könyvet! :)

Nem szép dolgok (Zadie Smith: A szépségről)

a meglepően fiatal írónő

Egyszerűen befaltam Zadie Smith On Beauty / A szépségről című könyvét. Minden karaktere annyira érdekes, hihető, hiteles, a kitalált egyetemvárosban játszódó regény problémafelvetései pedig egyenesen lázba hozták bölcsészszívemet. Nem bölcsész szíveket is minden bizonnyal megdobogtatnak azonban az olyan kérdések, mint hogy milyen egy életen át együtt élni valakivel (erre két változatot is látunk), hogyan engedje el az ember a gyerekei kezét, hogyan élje túl szülei romokban heverő házasságát, hogyan ne engedje, hogy előítéletei vezessék.

A családi, személyes témákon túl a politikai témák intelligens, nem elvi, hanem gyakorlati boncolgatása is igen frissítően hathat a magyar olvasóra. A két rivális család feje, Howard Belsey és Monty Kipps, gyökeresen ellentétes politikai nézeteket képviselnek, és az élet minden más területén is képesek lennének egymásnak menni. Howard büszke liberális nézeteire, Sir Monty pedig mellét verő konzervatív. A világot mindketten csak elveik szemüvegén át tudják nézni. Ráadásul mindketten ugyanarról a témáról (Rembrandt) írnak (illetve Howard könyve sosem látszik megszületni, Monty látszólag szakmailag sikeresebb), és na ná, hogy úgy adódik, hogy egy tanéven át ugyanazon az egyetemen dolgoznak.

Rembrandt, tanulmányfejek

Az egyetemi politikát illetően ismét ellentétes oldalakra kerülnek, ám családjuk nem hajlandó barikádok mögül lövöldözni egymásra: a renitens feleségek közelednek egymáshoz, és a barátság szeszélyes kötelékei egyre fontosabb szerepet kapnak az életükben, az egyetemista korú gyerekek pedig azonos órákra járnak. Igaz, egymással szemben ülnek. Így lehetőségünk van belelátni a másik álláspont indoklásába is, a másik gondolkodásmódot is megismerhetjük. A két feleség, Kiki Belsey és Carlene tétova lépésekben megnyilvánuló barátsága szerintem a kedvenc szálam a rapper iskolakerülő Levi Belsey után. Levi 17 évesen rajong a rap zenéért, valamint azért az életstílusért, szabadságért, értékrendért, amit szerinte a rap képvisel. Ezt később átterjeszti minden Boston gettójában, Roxbury-ben, lakó fekete munkásra. Ő maga a középosztálybeli, értelmiségi hátterével mindent megtesz, hogy a többnyire menekültekből álló, szabadidejében rappelő, illegális kereskedő csoport befogadja, és ne jöjjön rá a turpisságra. A legjobb, ahogy Levi beszél, leépíti a nyelvét, és otthon is így kommunikál az apjával, akinek minden mondata unalmas, száraz, és többszörösen bővített.

Haiti festmény. A regényben fontos lesz :-)

Nem csak Levi rapperei, hanem több szereplő révén is átjárja a rap a könyvet. Persze a zene mindenkinek mást jelent. Levi számára maga a megváltás, az elnyomott feketék szava. Még Haiti kizsákmányolása elleni tüntetést is szervez. Nővére, Zora Belsey számára presztízs, hogy beverekedje magát az elismert költőnő órájára, s ezzel a csoporttal mennek slam poetry estre a Bus Stop nevű helyre. Itt rapperek és rappercsoportok adják egymásnak a mikrofont a színpadon, a közönség pedig a rendelkezésére álló hangkeltő eszközökkel afelől dönthet, ki a legjobb. /Slam poetry már Magyarországon is van, és kár, hogy nem mentem el rá, amikor hívtak... Na majd ezután, most már egészen mást fog jelenteni. Link azoknak, akik még nem tudnák./ Zorának aztán még szerelmi project is a rap, mivel nagyon megtetszik neki Carl Thomas, aki a slam poetry estet megnyeri, és akit egyébként Levi, és az eddig még meg sem említett legidősebb Belsey-gyerek, Jerome is ismer. A szintén Roxbury-ben élő Carl számára a rap önkifejezés, majd később munkalehetőség. Furamód a rap révén nyer bepillantást az egyetemi elit világába, és undorodik meg az egésztől. Hallgassatok egy kis 2Pac-ot. 

Rembrandt: Hendrickje fürdik

Nagyon tetszik, hogy az írónő, akit én meglepően fiatalnak találok, és egyből a keserű féltékenység kezdte mardosni középosztálybeli szívem, milyen egyedi, háromdimenziós, hihető karaktereket tud teremteni, hogy mennyire érdekesek ezeknek a karaktereknek az ütközéseik. Hogy nincs sablonosan pozitív szereplő, nincs sablonosan negatív szereplő, hanem mindenki vegyes. Ugyanakkor a két családfővel szemben némi negatív elfogultságot véltem felfedezni: egyikük sem valami szimpatikus figura, ugyanakkor Howard, akinek szemszögéből igen sokszor magunk is szemlélhetjük a dolgokat, kétségtelenül árnyaltabb, mint a távolról szemlélt Monty. De a családfők kétségtelenül nem a legerkölcsösebb emberek. Fokozatosan ismerjük meg a Howard és Kiki közötti feszültség okát, hogy Howard megcsalta a feleségét. Miért, kivel. Majd aztán megismerjük ennek mélységeit, és mindig, igen, mindig lehet nagyobb a baj, mint ahogy eredetileg gondoltuk. Magyar fejemmel azt gondolnám, a két családfő azért ennyivel negatívabb figura, mint a többi, mert a politikai elveik, politikai arcaik sokkal fontosabbak számukra, mint a hús-vér emberek, a család. Monty különösen arrogánsra, fafejűre van megírva (így látják őt a Belsey-k), Howard nézeteiről és válságáról némileg árnyaltabban értesülünk. Valószínű, hogy a politikával szembeni három lépés távolság egy kortárs magyar dolog, vagy leginkább mégis az én dolgom / beidegződésem, és Zadie Smith nem akarta azt üzenni, hogy a politika rossz dolog. Az azonban mégis egy nagyon is kézenfekvő értelmezés, hogy a politikai arcmutatás a legritkább esetben esik egybe az ember tényleges arcával. Howard és Monty, valamint családjaik is felelősek azért, hogy a kimagaslóan tehetséges, rossz útra tévedt, nem iskolázott Carl elfordul a költészettől / raptől. És ott van az a rengeteg, rengeteg előítélet.

A regény, bár címe A szépségről, és ennek folyamán kiemelt szerepet kap benne a festészet, a zene, és a költészet, igazából nem valami szép dolgokkal foglalkozik: családok szétesésével, hazugsággal, saját életükbe belegabalyodott fiatalokkal. De azokkal meglepően őszintén. És szépen.

Winnie és én

Eléggé ilyenek a napok mostanában:

Például reggelente számomra is jelentős erőfeszítést jelent mindkét cipőt felhúzni, a nap végén meg csak fogom a fejem, hogy mennyi mindent kellett volna még csinálni.
Winnie-vel, a divatdiktátor boszorkánnyal ezen túl még számos más közös van bennünk, például mindketten megvetjük a fésűt mint olyat, utálunk porszívózni (ezért kerüljük a szőnyeget), kedveljük a zegzugokat, és minden reggel felszaladunk Budapest leghosszabb mozgólépcsőjén a Moszkván. (Néha persze jelentősebb Sartre-i kérdések is felmerülnek mindkettőnkben, úgymint mi értelme ennek az egésznek, mi ez az egész, és amúgy is, minden egész eltörött.)

Winnie the witch, vagyis Winnie, a boszi, a kedvenc angol mesehősöm. Igen, még Lolát is lekörözi a Charlie és Lolából. Winnie-t 1987-ben álmodta meg Valerie Thomas, Korky Paul, egy zimbabwei származású illusztrátor pedig lerajzolta. Kalandjaikat tizenegy köteten keresztül nézegethetjük: kereshetjük a pókokat vagy bogarászhatjuk a Winnie egyéniségét tükröző egyedi tárgyak részleteit. A sorozat színvonalát jelzi, hogy az Oxford University Press jelenteti meg a köteteket, amikből már kétmillió példányt eladtak.

És most már hála Istennek magyarul is elkezdik kiadni a sorozatot! Persze én még mindig angoltanításra használom... meg terápiás célzattal kedvjobbítónak.

Merthogy mit csinál ez a fekete kastélyban élő, takarítást megvető, nem éppen konyhatündér, könyvek fölött álmodozó, nem túl szociábilis boszi, amikor a fekete szőnyegen folyton hasra esik a lusta fekete macskájában, és a fekete széken folyton ráül? Hát átvarázsolja színesre. És mit csinál, amikor az egész világ a színes cicán nevet? Visszavarázsolja a macsekot, és helyette átfesti a fekete kastélyát színesre. 


Hatásszünet. 

És akkor most ezzel az új szemlélettel elkezdem sorolni, hogy mi a közös Winnie-ben és bennem: 

1) Mindketten szeretünk vezetni, de egyikünk sem tud.

2) Mindketten lelkesedünk a növényekért, csodáljuk édesanyánk télikertjét, de önmagunkban semmit se tudunk egy ilyen zöld izével kezdeni.

3) Mindketten szeretünk utazni: bármikor, bárhová, bárhogyan. Nem vetjük meg az alternatív közlekedési módokat, úgymint  stoppolás, egyfontos  távolsági jegy, bicikli, helikopter. 

4) Vonzódunk az abszurdhoz, szeretjük Örkény Istvánt.

Bizony, ez a könyv nem csak nyelvtanulásra alkalmas.

Thurn und Taxis

Ebben az alliteráló nyelvtörő megnevezésben van elrejtve a kulcs korunk nagy és megoldhatatlannak tűnő lételméleti kérdéseinek a megoldásához! Thurn und Taxis! Egyesíti a szétszórt poszt-posztmodern tapasztalatot, a ránk nehezedő leküzdhetetlen nyomást pedig játékosságával oldja fel. Napi ajánlott bevitel 3x1 adag.

Az elegyet a következő összetevők gondos válogatásával és arányaik titkos recept alapján történő kimérésével hoztuk létre, mindvégig a poszt-posztmodern befogadót - Önt - tartva szem előtt /Vigyázat, figyeljük!/:
1) játék 2) rejtély 3) kultúra 4) kommunikáció 5) kihívás.

Bár, mint azt nem győzzük hangsúlyozni, a receptúra hétpecsétes titkos láda mélyén rejtőzik, az összetevők rövid jellemzéséhez engedélyt kaptunk. Így most feltárjuk ön - Ön -  előtt, először a történelemben, a Thurn und Taxis-ság eddig átláthatatlan mibenlétét. Figyelmeztetnünk kell azonban, ha túl mélyre ás, esetleg az életével játszik.

3) Kultúra

A 12. században még olasz eredetű, ámde azóta német Thurn und Taxis család már a 16. században tudta, hogy a későbbi korok imádni fogják a tekervényes, ágasbogas, szana-, szerte-, és szétágazó konstrukciókat, történeteket, motívumokat, tereket, ezért Franz von Taxis jó szimattal létrehozta postaszolgálatát Észak-Olaszországban, melyet később az első nemzetközi futárszolgálattá fejlesztett. Innsbruck és Brüsszel között már 5 és fél nap alatt tudtak küldeményt kézbesíteni - azt hiszem ezt a sebességet a Magyar Posta is megirigyelné.
1615-ben a (német) uralkodó a birodalmi postamester generális örökletes címet adományozta a család férfi tagjainak /elnézést, ha rosszul fordítom ezt a címet, és igen nagy valószínűséggel rosszul fordítom./
Jól ment a szekér, 1695-ben I Leopoldtól, a Szent Római Birodalom császárától birodalmi hercegi címet kaptak. Ma pedig boldogan éldegélnek Regensburgban.

1) Játék 

A Hans im Gluck nevű német társasjáték-kiadó 2006-ban alkotta meg a Thurn und Taxis névre keresztelt játékát, amely szerint a MI feladatunk, hogy 1490-ben, az amerikai végtelen lehetőségek kiaknázása helyett, a hamarosan kialakuló aranyháromszögbeni kereskedelem 40000000%-os haszna helyett Közép-Európában építgessük postai- és futárhálózatunkat, útvonalakat agyaljunk ki, és postakocsi-állomásokkal lepjük el Bajorországot, valamint a mai Svájc, Ausztria, és Csehország egy részét.
Ha beletörődünk, hogy az indiánok kiirtásáról és a rabszolga-kereskedelemről lecsúsztunk, hercegek és hercegnők titkos szerelmi félsorainak minél gyorsabb továbbítása Kemptenből Pilsenbe igazi, a szőrös lelkű rabszolga-kereskedők számára soha fel nem fogható örömet fog jelenteni.
Vagy gondoljunk azokra a (most meg nem nevezendő) bankárcsaládok közti nagyobb értékű pénzküldeményekre, melyeket szintén a mi megfizethetetlen szolgálatainkra bíznak remegő kézzel. Ilyen kapcsolati tőke, ilyen potenciál mellett ki vágyna a nagy üres kontinens magányos harcosává lenni?

5) Kihívás

"Mikor a dolgok lecsillapodtak, Oedipa az ajtó közelében találta magát, kezében egy pohár azonosíthatatlan itallal, egy magas, hasítottbőr-zakós valakihez préselve. A zakó hajtókáján pedig, mint rögtön szemébe tűnt, valami halványan csillogó ötvözetből mívesen kidolgozva ott díszlett, nem, nem egy másik cseresznyeszínű kitűző, hanem egy jelvény, amely a Trystero postakürtjét formázta. Rendben, mondta magában Oedipa. Vesztettél. Kihívtad a szerencsét, bírtad egy óráig. Ekkor távoznia kellett volna, hazamennie Berkeleybe, a szállodába. De nem ment.
- Mit szólna hozzá - intézte kérdését a jelvény tulajdonosához -, ha én a Thurn und Taxis ügynöke volnék?"

4) Kommunikáció

A Taxisok és Thomas Pynchon szinte szükségszerű egymásratalálásából született A 49-es tétel kiáltása című regény 1965-ben, melyből a fenti bekezdést is idéztem. A fordító, Széky János, szerintem csak a csodával határos módon menekült meg az őrülettől, amikor 1990-ben Pynchon szövegének lapjai borították be az íróasztalát. Valószínűleg akkor még nem fogta fel, mennyire közel jár ahhoz, hogy őt is véglegesen beszippantsa a regény lapjain feltáruló (pontosabban fel nem táruló) titkos hálózat, a Trystero; valamint az emberekkel, de sokkal inkább egymással kommunikáló megfejthetetlen jelképrendszer, mely a történelmi postáscsalád élő, pulzáló, és kiismerhetetlen örökségeként még ma is él.
Ennek a könyvnek a tartalma emberi nyelv által össze nem foglalható, a 2007-es Magvető-kiadás pedig a borító neonzöld és neonrózsaszín kombójánn kívül még ezzel a Time Magazine-idézettel igyekszik kifejezni a kifejezhetetlent: "Thomas Pynchon regénye, A 49-es tétel kiáltása /.../ metafizikus thriller egy pornográf comic strip formájában."

2) Rejtély

A történelmi Thurn und Taxis család Regensburgi kastélya kulturális és múzeumkomplexumként működik, honlapjukon http://www.thurnundtaxis.de/ minden kérdést megválaszolnak, képekkel illusztrálnak - az ember csorgathatja a nyálát. És hullathatja a könnyeit, hogy ennyire egyszerű az egész.

A családról elnevezett társasjáték már némileg rejtélyesebb: építgetjük útvonalainkat, telepítjük állomásainkat, szállítgatjuk a képzeletbeli csomagokat, lelkünk Ámerika felé kacsintgat - mindeközben pedig rejtély, hogy hogyan fordulhat elő, hogyan lehetséges, mi annak a statisztikai valószínűsége, hogy minden egyes játékot a Karesz nyeri.

"Thurn und Taxist követted, végzetedre:
Szörnyű Torony oly Taksát rütt ki rád,
Hogy néma lőn rézhurku trombitád.
Szent csillagraj sem őriz, int e szó,
Ha átkos órán föllel Trystero."

Mi a művészet?

Gyerekrajz

Nem állítanám, hogy a címbeli kérdésre tudom a választ, azt viszont igen, hogy egy könyvben igen érdekes kritériumokat találtam, amelyek a művészeti alkotások természetes szelekciójában útmutatásul szolgálhatnak a kétségbeesett befogadók számára.
A befogadónak ugyanis nincs egyszerű dolga: merthogy nem minden, ami szép, művészet, és nem minden művészet szép. Persze attól még tetszhet és nem tetszhet, hogy mások mit mondanak rá. És amúgy is, ki dönti el, mi a művészet? És ha egyszer eldöntötte, azt elhiszik-e mások is, és ha igen, miért? És ha egyszer eldöntötte, az örökre érvényese döntés marad? Na és ha én is tudnék olyan krikszkrakszokat csinálni? Az óvodásokról nem is beszélve?
Na lássuk.

A szempontok Denis Dutton The Art Instinct című könyvéből valók, a képeket az önkény rakatta ide.

Mi a művészet? Mi a művészet? Mi a művészet? Mi a művészet? Mi a művészet?

1. Ami örömet okoz. Ilyen egyszerű. Ami tetszik. Valamiért, valakiknek.

2. Amelyet szemlélve a készítő ügyességére, jártasságára és virtuozitására is rácsodálkozunk. Gondoljunk például a csipkeverésre, vagy a névtelen mohamedán mesterek márványfaragásaira mondjuk az Alhambrán.

3. Aminek stílusa van, ami egyfajta stílusirányzatba/rendszerbe illeszkedik. A stílus biztosítja azt a normális hátteret, amelyhez a kreativitást és az egyediséget viszonyítjuk.

Rover Thomas - Bullock Hide Story, 1995

4. Ami új, újszerű, és kreatív. Ami képes meglepni a közönséget. Kreativitás mint figyelemfelkeltés és kreativitás mint a téma/technika továbbgondolása. Benne mutatkozik meg a művész zsenije.

Sven Dasgaald - Stolen

5. Amelyre a kritika /mármint a hivatalos nagyság/ reagál. Amelyet kritizáló szakszavakkal illetnek. Az agyonhallgatással szemben.

6. Ami valós vagy képzeletbeli tapasztalatot képez le vagy imitál. Ergo ami valami földközelit reprezentál, ezerféle módon persze, mi pedig vagy a reprezentáció módjában, vagy annak témájában gyönyörködünk.

Rochelle Feinstein - Marriage

7. Ami különleges, nem megszokott szempontból szemléli tárgyát. A művészet kiemeli, különlegessé teszi nem csupán az ábrázolt dolgoz, hanem a befogadókat is. Hiszen a színház is a kiöltözésnél kezdődik, nem csupán a jegyszedőknél.

8. Ami egyéniséget, egyediséget örökít meg.

William Blake: Menny és Pokol házassága, részlet. (1793.)

9. Ami érzelmeket vált ki.

10. Amely intellektuális kihívás elé állítja befogadóját. Amely egyszerre provokálja érzékszerveinket és intellektusunkat. Az igazán nagy művek mindkét területen feszegetik a határokat.

Konkoly Gyula: Najádok (2011)

11. Amit a művészeti intézmények befogadnak, ami a művészettörténet /konstruált/ menetébe illeszthető.

12. Ami mind a készítők, mind a befogadók képzeletét stimulálja. A szerző szerint ez a legfontosabb.

Taskovics Dorka: Cím nélkül (2006)

Eddig jutott a szerző. Nekem nagyon tetszik ez a sokszempontú lista, ami elég merev, hogy elemei kritériumokként szolgáljanak, de elég rugalmas, hogy a befogadó döntse el, milyen súlyozással számítja be az egyes pontokat. Ti mit gondoltok?

Zé

Legutóbbi bejegyzésem angolul íródott, mert még így pörgött az agyam. Mindenképp meg akartam osztani a lényeget magyarul is, hátha másoknak is rápörög az agyuk... A z-pörgés ugyanis ragályos!

Arról van szó, hogy egy fantasztikus könyvet olvastam: Tibor Fischer írta, a címe pedig The Thought Gang. Gógyigaleri címen egyelőre még nehezen érhető el anyanyelvünkön. Mondhatnám, hogy Fischerrell közös anyanyelvünkön, de ez nem lenne igaz: szülei 1956-ban hagyták el az országot, Tibor pedig csak 1959-ben született.

Nos, ebben a könyvben egy semmittevő, lusta, alkoholista, polgárpukkasztó és mihaszna Cambridge-i filozófiaprofesszor, Eddie Coffin,  egy félkezű, féllábú és félszemű kisstílű bűnözővel, Huberttel összeállva sorra rabolja Franciaország bankjait. De persze nem akárhogy, ezek filozofikus bankrablások, Szókrátész vagy Rousseau modorában. Coffint persze a bankrablás sem érdekli jobban, mint Cambridge-i karrierje, mégis, akárcsak a professzori székbe csöppenéskor, itt is mindig minden jól jön ki. És majdnem elfelejtettem megemlíteni a szerencsepatkányt, Thalest. Roppant szórakoztató tehát mind a cselekmény, mind a narráció, de azért örülök, hogy nincs a családomban vagy a barátaim között ilyen ember! :)

Coffin nem csak a nők iránt érez kontrollálhatatlan megszállotságot, hanem a Z betűvel kezdődő szavak iránt is. Mutatom:

zing, Zetland street, Zodiac, zooming off, zealous, zetetic, zero, Zédé, zestfully, zarfs, zetting, zig, Zennor, zenith, Zonian, Zanzibari, Zak, zone, zacaton, zombied, zedded, zephaniah, zan-zum-mim, Zambezi, zany, zaibatsu'd, Zeitgeist, zettist, Zambia, zalambodont, zoo, zoning, zephaniahing, zonitid-like, za-zaing, zapped, much-zegotted, zarzuela, zuider zee, Zonaras, zet, zeb, zenonism, zzzzzzzs, zonked zonkey, zestily, zeds, zendo, zinky, zonales, Zinn, Zenon, Zeno, zymurgic, zinfandel, Zürich, Zsigmondy, zegaberus, Zouk, zob, zealously, zest, zyzzogetons, zorapeta, Zaire, Zedoary, zettable, zip open, get zet, zarp car, Zalecusian, Ziphüd, zet out, a zeb zob, Zytel, zedding, zip, zoonosis, to zap banks, a zeb zet, Zeta, zoa, zekily, zoroaster, (z), zzeezz, zaapoor, Zephryinus, Zoismus, A Z of sorrow, zouarze, Zamoyski, Zud, Zeirian, Zutistes, zut, zutisms, z boson, what the zet is going on?, zubiri, zebras, zedily, zebra spider (salticus scenicus), zeal, Zirndorf, Zwanziger, zob at each other, zwtschenwasser, zary, zeb combination, Zozo Voltaire, Zagros, zeiformes, Zygate-like, get the zest out, Zoser, (zz), zigzag, Zilch, zirconium, Zoffanys, zori, Zomba, Zipette, zaqqum, zth, Zama, Z.34150701, zadrugas, Zwickau, Zelenogradian, zocle, ziraleet, zymometer, Zola, zap, zapote, Zarko, Zante, zoetrope, zapateados, zostered, zucchetto, Zangi, Zimara, Zabarella, zamboning, Zungaria, zootomatically, zephyrs, zykloned, zarp, zuclopenthixol, zho, zilladar, Zubrowka, zigzaggily, zapoteran, zerrana, zumbador, Zubenelgenubi, zakat, Zildjan, Zeami, Ziggurat, zidovudine, zabuton, zender, zensho, zodatrous, zander, zoititical, zozo, Zenobia, Zabbay, Zabda, Zanteseschia, Zachia, Zerlina, Zeissia, zoologist, Zaporogue, Zeus, Zarathustra, Zacapoaxtla, Ziusudra, Zira, zeebrugge, zing, zape, Z, zythum, Za Dengel, zodiacal, Zapodida, Zwaardemaker, Zamzam, Zefat, Z-bar, zibet, Zimbalom, Zurvan, zampegna, zax, Zener, zareeba, Zachary, Zaretop, Zephaniah, Zelophehad, zinging, zaptich, Zile, Zimmer, Zacryptocerns, Zohar, Z1, Zajc, Zagreb, Zingg, zucchini, zorilla, Z-bend, Zutphen, Zin, Zypaens, Zersörer, zoophagy, zululand, zakurski, znuzily, Zeiller, Ziegler, Zumbo, zygomatics, Zimbabwe, Zalamoxis, Zuluf, zebra-wood, Zoe, zippy, zemi, Zainer, Zanis, Zarotis, zebra'd, zapping away, ziff, zaag, zoog, zopilotes, Z-plasried, zuihitsu, zel, ziletus, Zwolle, Zemaituka, ziginette, Zabaglione, Zug, ziti, Zechstein, Zitatenschatz, Zander, Zeppelin, zechtour, Z-transformation, Zettelmeyer, Zam, Zemes, Zenonian,  zinnia, zinziberaceous, zymurgy, ziczac, Z-twist, Zao Jun, Zaufahl, Zeis, Zuckerkandl, zillion, Z-charts, zmudzin, zaruk, zayin, zaino, zag, Zach, Zachariah, Zacharie, Zachau, Zademach, Zagnani, Zahm, Zahne, Zahringer, Zanchi, Zanker, Zanlich, Zantner, Zantzig, Zappecj, Zaringer, Zaug, Zech, Zehng, Zeissler, Zeitelmeier, Zeitz, Zucker

Tibor Fischer

Ez összesen 310. Persze van, amit nem csak egyszer használ. Kedvencem a zet és a zam-zum-min.

Először azt hittem, a szerző kicsit rápörgött ezekre a zékre, majd azt, hogy mekkora vicc ez az egész. Amikor már minden oldalon 2 zés szó is volt, amiknek a jelentéséről persze fogalmam sem volt, nem tartottam annyira jó viccnek a dolgot. Kábé a 30. oldalon elhatároztam, kigyűjtöm a szavakat. Kíváncsi vagyok, hogy a magyar fordító hogyan adja ezeket vissza. (Megj. Bozai Ágota fordította, aki az ELTÉn is tanít(ott?) kreatív írást az anglisztikán.)

A könyv utolsó oldalán Eddie VÉGRE kiböki, mintegy mellékesen, hogy a z betűs szavak gyűjtése nem csak poén vagy megszállottság. A héber ábécé hetedik betűje, a zayin, valamint a szíriai zaino ugyanarról a tőről származnak: az eredeti szimbólum jelentése fegyver. Valószínűleg a jel a sumér balta jelből származik, amit meg zagnek hívnak. Amikor a rómaiak a görögöket leigázták, nem volt z betűjük, így azt kölcsön kellett venniük. A betű aztán szép kis karriert bejárt, a protonszámot jelölik így (egy kémikus javítson!), ezeket a kis izéket Z-kkel számolgatják. Z-kkel van tele a világegyetem! 

A youtube-on két, a könyvhöz kapcsolódó videó is megnézhető: valamilyen amerikai filmiskolások készítettek főcímet egy majdan leforgatandó gigantikus produkcióhoz. Az első sokkal jobb, de a szereposztás mindkét esetben erősen vitatható.

zayin

http://www.youtube.com/watch?v=TK_VKLjMVNk

http://www.youtube.com/watch?v=Sy7opqDLYeQ

Az én szereposztásom... 

Eddie Coffin - Hugh Laurie

Hubert - Vincent Cassel

Jocelyne - Marion Cotillard

rendezte - Guy Ritchie

Lola és a felnőttek

Kábé hetente előtör belőlem az, hogy nemakarokfelnőttlenni. Emellé köretként a teljes elkeseredés, a krokodilkönnyek, a durcás dac, a tanácstalanul felhúzott váll, a foglalt hinták utáni sóvárgás és az önfeledt röhögés palettájáról válogatok rántva, főzve, rakottan vagy pürében. De azért a lényeg ugyanaz.
Megj.: Tudom, hogy felnőtt vagyok.
A srácoknak is mindig mondom a suliban. :P

Nekünk felnőtteknek azonban elengedhetetlenül fontos, hogy állandóan szem előtt tartsuk, hogy minden percben a tudatfelettinkbe szivárogjon, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan.

Ma például reggel 9-től délután 3/4 4-ig ültem egy értekezleten (reggelire 2 szelet sütemény, kaját meg elfelejtettem vinni), amelynek a szünetei mindig a tervezett duplájára nyúltak, és amelynek lényegi tartalmát (legalábbis úgy sejtem) valamivel rövidebb idő alatt is... Na de ez van. És túléltem! És ilyen finom pizzaszeletet, mint amilyet 3/4 4-kor vettem a Moszkva téren, még életemben nem ettem! Biztos utastársaim a 4-6-oson is hasonlóan vélekedtek az illata alapján...

Nekünk felnőtteknek elengedhetetlenül fontos, hogy miközben nem vesszük magunkat komolyan, azért komoly dolgokkal foglalkozzunk.

Tegnap például egész este Lauren Child Charlie és Loláját néztünk. Ez egy hihetetlenül szórakoztató és kreatív angol mese, mely először képeskönyv alakban létezett, egyre több kötettel, majd megszületett belőle egy remekül megrendezett rajzfilmsorozat, és most már némely könyvesboltokban magyarul is hozzáférhető (Alexandra a Nyugatinál).
Az illusztrációk nem tekinthetők hagyományosnak (már amennyire én az illusztrációkhoz értek), ugyanis a profin adhocnak álcázott kollázsokban a gyerekekre jellemző naivitással keveredik bennük a rikító színek, a mindenféle minták, a termékfotók, és a két főszereplő elnagyoltan megrajzolt (és a filmekben nagyon szórakoztatóan animált) alakja. Kis ötödikes magántanítványomat ebből tanítom, és nagyon élvezi!
A youtube-on szinte az összes rész megtalálható, és még azoknak is érdemes megnézni, akik nem tudnak olyan jól angolul, mert a gyerekhangok olyan bájosak, és a látvány annyira magával ragadó, hogy attól egy felnőtt sem foszthatja meg magát. I will never not ever eat a tomato. Katt, ha megnéznéd!

Továbbá minden éjszakai bagolynak: I am not sleepy and I will not go to bed!

Illetve akit érdekel egy magyar koppintás: D. Tóth Krisztina: Lolamesék. Na jó, lehet, hogy csak véletlen.

Óda a Nagyon zöld könyvről

A családban fellelhető unokahúgok közül kettőnek is a héten van a szülinapja, így találtam végre ürügyet, hogy megvegyem, és ne csak sutyiban szagolgassam Gévai Csilla Nagyon zöld könyvét. Persze tovább kell adni holnap, de már megdumáltam az itteniekkel, hogy én is kapok.

Ez a könyv annyira vicces, hogy mosogatás közben nevetve olvastam (fel. Mert nem én mosogattam.) A gyerekeknek és az ő nyelvükön beszél, de nem félre. A felnőttekhez azon a nyelven szól, amit ritkán használnak, de nagyon is megértenek, és nagyon is élveznek. Lapozok, és kínlódom: a betűkre vagy a képecskékre vessem rá magam elsőnek? Amitől igazán falnivaló minden oldal, az a sok sok sok sok szeretet, ami a szövegből és az illusztrációkból árad. A személyes hangvétel által pedig nem csupán a (rajzokkal, Földdel, velünk való) törődést érezzük, hanem az elvállalt felelősséget és a hitelességet is.

Íme az első oldal: Rögtön a túlnépesedéssel kezdünk, tisztán, érthetően és nagyon szórakoztatóan. Ez az egyik kedvenc rajzom (mellesleg a neten is pont ez van fenn, micsoda mázli :P)


Megtudjuk, hogyan lehet egyszerre túlnépesedés és népességcsökkenés, hogy miért használ egy városlakó többet a Földből, mint egy nem városlakó, hogy hogy néz ki a metán-emberke, hogy van olyan, hogy sztratoszféra, hogy a vízre vigyázni kell, hogy milyen sokféle alternatív energia létezik. Mindhez van kép! Ez pedig az ökológiai lábnyom (én ezt a képet tanítani fogom):


Akit érdekel, ide kattintva elolvashat, végigszórakozhat, és átelmélkedhet egy teljes fejezetet.

Művész a lebegő világban (Ishiguro)

Adott egy könyvborító: kellemes álmosító hangulatba ringat, mielőtt kinyitnánk ezt az Ishigurot. (Úgy látszik Ishiguro kapcsán valahogy mindig valahogy a címlap alapján tájékozódom...) Művész a lebegő világban. Ilyesmi. Az elbeszélő nyugdíjas festő túlzottan udvarias körmondatai egyenletes hullámokban jönnek, jönnek, és jönnek, míg az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy itt a dagály, a nyakáig ér a tajtékzó víz. De ilyenkor sincs semmi ok, vagy inkább mód, a kapkodásra - mint a Ká által hipnotizált majmok maradunk a helyünkön és bámuljuk a felszínen kavargó sarat.
Az elbeszélés jelenében az idős férfi fiatalabbik lányát igyekszik férjhez adni. Az idősebb már révbe ért, az unokával látogatják a kiürült ház maradék lakóit, s mivel ezek a családi összejövetelek nem túl gyakoriak, konfrontálódnak is annak rendje és módja szerint. A második világháború utáni Japánban persze egészen más rendet és módot kell elképzelnünk, udvarias szemöldökbillentéseket, szájak összehúzását, kézfejek visszahúzását - atyai felügyelet alatt. Némi nézeteltérés éppen abból származik, hogy a fiatalok más nyelvet (is) beszélnek, melyet az apa nem igazán tud dekódolni.
A lapokat az apa (Ono) szemüvegén át olvasva csak elképzelni tudjuk a másik fél álláspontját. Egyelőre érthetetlen, miért nem sikerült tavaly férjhez adni ezt a megjelenésében és neveltetésében hibátlan leányzót, miért lépett vissza a fiú családja a házassági tárgyalások végső fázisában, és hogy miért duzzognak és pusmodnak még mindig az érintettek. Az esemény okozta kommunikációs törést azóta sem sikerült áthidalni, hiszen a csendbe fulladó közös teázásokért nem csupán az eltérő nyelvhasználat, hanem (ahogy az lenni szokott), a világ más szempontú befogadása és értékelése is felelős.

Domesztikus környezetben ringatózunk tehát, sodródunk az árral a mély vizek felé: minden ismerős, de egyre ismeretlenebb. Ismerősek a szereplők, akiket emlékeiben és fizikailag is sorra látogat az elbeszélő festő (mesterek, barátok, tanítványok), de egyre ismeretlenebbek: a második világháborút követő "japán rendszerváltás", amerikai megszállás, új irányelvek, új beruházások világában nem tudni, mennyire és hogyan változtak a régi barátok, régi ellenségek. Az új elvárások csak sejthetők, elbeszélőnk pedig igyekszik mindent egyszerre a régi és az új szempontból is értékelni, s kitalálni a helyes viszonyulási módokat, ha léteznek olyanok.


Egymás mellett tárul fel a régi nacionalista rendszer, és a teljesen ellentétes új világ - minden aktuális konfliktusnak megvan a múltbeli oka, mondta már Ibsen is. A Japán nagyságát skandáló jelszavak hangzavarában ismerhetjük meg elbeszélőnk sör fölött filozofáló tanítványait, körülrajongott festményeit, s azt az utat, mely visszatekintve egyenesen torkollik a vesztes háborúba, az előtte és közben elkövetett mészárlásokba, ám rajta járva sem rémekkel telinek, sem céltalannak nem látszott. Jószándékú, s valóban sodródó elbeszélőnk az előző rendszer művészeti politikájának egyik irányítójává küzdötte fel magát, alkotásai a mércét jelentették; kanonizálások, sőt életek felett döntött. Ám az idők változnak.


Anno Ono egy hatalmas, csodálatos villát vehetett meg nagyon kedvező áron, mert a társadalomban megbecsült és elismert volt. A háborúban a ház megsérült, s azóta sem volt ereje kijhavítani a beomlott részeket - a múlt romjai között él a túlméretes házban, miközben a társadalom egyre nagyobb nyomást gyakorol a múlt túlélőire: a nagyvállalatok suttogva tisztelt igazgatói sorra lesznek öngyilkosok, ezzel ismerve el felelősségüket. De mennyire konkrét, mennyire kézzelfogható egy festő felelőssége egy diktatórikus rendszer kiépítésében, fenntartásában? Mit vesz magára és bír el a lelkiismerete? Elbeszélőnktől mit vár a társadalom? És mit várnak a saját lányai?


Poszt-diktatórikus országok, vagy túlzott nacionalisták számára szerintem nagyon érdekes olvasmány lehet ez a könyv. Ha megfilmesítenék, nem kéne az angolokra hagyni. Egy kelet-európai nézőpontú angol-japán regényátirat kábé a legérdekesebb dolog lehet a világon.

Ereklye: Harry Potter és a halál

Hát íme, a mozijegygyűjtemény utolsó darabját is beilleszthetjük ereklyéink sorába. Hát íme, Harry Potter miatt már nem fognak tinilányok csövezni egy hétig a londoni mozik előtt. Hát íme, egy valóban haláltmegvető epizód: két óra leforgása alatt Voldemort énszeletkéi négy alkalommal (kupa, diadém, Nagini, Harry), maga Harry Potter egy alkalommal, és maga Voldemort szintén egy alkalommal hal meg. Komolyan mondom, már sajnálom szegény Voldemortot, hogy ennyi alkalommal éli át, hogy elsorvad egyéniségéből, részéből, lényegéből, integritásából valami.
Hogy él még, amikor 6/7-ed részben már halott.
Hogy a sok izgulás közepette, mert a film valóban látványos, mozgalmas, várakozásbeteljesítő, és ott van benne Emma Watson is, hogy a sok izgulás közepette Voldemort alig kap szerepet, nem hogy ezt az élő mumifikálódási folyamatot érzékelnénk. Na jó, néha elesik.
Zseniális az a jelenet, amikor Voldemort egy énrésze épp haldoklik, Bellatrix Lestrange pedig egy óvodás őszinteségével az arcán odaadóan veti magát a Nagyúr után, majd azzal a lendülettel vissza is szűköl.
Mert azért a Nagyúr így is épp elég félelmetes, sőt, akkor félelmetes igazán, ha fél.
Az egész filmben Helena Bonham Carter alakítása tetszett a legjobban. Kiderül, milyen feszengő és bizonytalan is lehet Hermione, ha ő játsza. A Gringotts előcsarnokában, a pattanásig feszült helyzetben (lebukunk és meghalunk / sikerül és nem tudjuk mi lesz) magánszámot csinál a bevonulásból: a halálfalóvá varázsolt Hermione a félelemtől szinte kővé dermed, csak hatalmas szemeit jártatja körbe-körbe, ráadásul nem tud járni a magassarkú cipőben, csetlik-botlik. Klasszikus. Csodás. A mozi kacag.

Inkább erre a jelenetre igyekezzék emlékezni a jószándékú mozinéző, akiből (többedmagával) a film egy másik, (mondhatni: a végső) pontján szakad majd ismét elő a nevetés, de ezúttal kínjában. Még soha korábban nem tapasztaltam, hogy ennyire egyként lélegeztem volna a többi mozilátogatóval: egyként feszengtünk, nem tudtuk, hova nézzünk, nem akartuk elviselni; és legfőképp azt nem akartuk, hogy a film utolsó jelenete lévén ez a képsor hagyjon rossz szájízt az egyébként kellemetesen eltöltött két óra után. Így aztán kínunkban nevettünk: kinevettük a sok giccset, hatásvadászatot, s kinevettük magunkból zavarunkat. A zárókép ugyanis annyira... megnevezhetetlenül rossz és félrerendezett!

Összes fontos hősünk összegyűlik 19 évvel az események után a King's Cross pályaudvaron, hogy első osztályba készülő palántáikat feltegyék a sulivonatra. Harry, Ginny, Ron, Hermione mind tisztességes angol középosztálybelihez illően, ha jól emlékszem elsősorban szürke, de mindenképp visszafogottságot árasztó árnyalatokban, a lányok térd alá érő szűk kosztümben, némileg karikás szeműre (de nem nagyon, mert azért szépnek kell lenni) sminkelve búcsúzkodnak. Harry Potternek borostával igyekeznek öreg kinézetet nyerni, de az egész annyira hiteltelen, hogy nem is értem, legalább egyetlen jószándékú segédszerkesztő, segédforgatókönyvíró vagy producer miért nem nyomta meg a stop gombot a szerteágazó munkafolyamatok bármely állomásán. Miért kell a nézőt hülyének nézni, kellemetlen helyzetbe hozni, hiteltelenségeket lenyomni a torkán? Miért nem lehet ezt a jelenetet JÓL megrendezni? Nagyonis elképzelhetőnek tartok egy olyan képsort, melyben a szereplők arcát sosem látjuk szemből, így az alapvető hitelválságot máris megúsztuk.
Egy dinamikusan mozgó kamerára gondolok, mely a nézők kíváncsisága által vezetve minduntalan arra törekszik, sőt komoly taktikai lépéseket tesz, hogy megpillantsa a szereplők arcát, ám erre sosincs lehetősége, mert a hősök elmozdulnak, elfordulnak, nem várt ingerek érik őket, vagy mert valamilyen objektum minduntalan a kamera látószögébe kerül. Egy vasútállomás bővelkedik olyan igencsak fotogén tárgyakban, melyek a lencse és a vén Harry Potter közé kerülhetnek, gondoljunk a szerelvény tükreire, fogantyúira, nyíló-csukódó ajtajaira, a járókelők tömegére, az állomás oszlopaira, pöckeire, a büdös galambokra, bármire. Mennyivel jobb lenne ez így. Mennyivel méltóbb befejezés.

Forgatókönyvi megbízásokra abszolút rábeszélhető vagyok, mondom is a bankszámlaszámom.

És hogy tényleg ne kínos emlékekkel búcsúzzunk a varázslótársadalomtól, akinek van kedve, hallgassa meg, hogy hangzik az avada kedavra halálos átka 10 nyelven!

A sötétség mélyén. Felségárulás, irodalom.

Még mindenképpen akartam írni a kedvenc fejezetemről Sebald The Rings of Saturn c. könyvében.

Mielőtt nekikezdenék, megjegyzem, hogy a körülmények nem kedveznek az írásnak, ugyanis végre lehűlt a levegő az eső miatt, ezért nyitva az ablak (28 fok volt a lakásban), ellenben Mordor lehelletével felérő bűzös-szmogos légáramlatok jönnek be, amitől könnyen lesz az embernek hányingere. Éljen Budapest!

Nos, a kedvencem az V. fejezet. Nagyon érdekes, és hibátlanul van megszerkesztve.
Egy bizonyos Roger Casement másfélsoros bemutatásával kezdődik, 1916-ban felségárulásért végezték ki Londonban. Tegye fel a kezét, aki hallott már róla. Mivel az olvasó az előző pár oldalon már habituálódott ahhoz, hogy műveltsége csak illúzió, s hogy Sebald minden apróság minden részletéről tud érdekeset mondani, meg sem lepődünk azon, hogy ezúttal sem tudjuk, kiről van szó. (Szerintem az angolok se tudják.) Amin én egy kicsit meglepődtem, de valószínűleg csak fokozott naivitásom okán, az az, hogy hogyan kerül egy felségáruló a képbe. Ezúttal nem az elhomályosuló kulturális emlékezetet igyekszünk zseblámpánkkal bevilágítani, hanem egy rosszfiú nyomába eredünk?
A felségáruló nemes egyszerűséggel úgy kerül a képbe, mármint azon ürüggyel (mert később kiderül, hogy sokkal inkább másért), hogy a szerző, túrájának egy állomásán, egy lepukkant hotel lobbyjában átaludt róla egy tévéműsort :). Csak foszlányokra emlékszik az első 10 percből, s memóriamorzsák és vaskos könyvekből, újságokból előbányászott ún. "történelmi tények" utáni kutatása párhuzamosan zajlik. Illetve zajlana, ha nem ejtené a témát kábé azonnal, mondván, hogy milyen érdekes, hogy Casementet a híres angol író Joseph Conrad ismerte, sőt az egyetlen erkölcsös európainak (a man of integrity among Europeans) tartotta a Congo-vidék gyarmatosítói között.
Joseph Conradtól az egyetemen A sötétség mélyén című regényét kellett elolvasni, aminek fülledt és a címhez hú fekete légköre általánosságban a fiúkat hihetetlenül magával ragadta, a lányoknak meg szimplán tetszett. Nem nagyon emlékszem a részletekre, egy hajóskapitány a Congo folyón halad felfelé, talán a forrást keresik, talán mást, mindenesetre mocskos kereskedelmi lerakatok és rothadó dzsungel között hajózva a saját pszichéjük mélységeivel is kénytelenek szembenézni. Az emberélet nem számít, a fekete lakosság meg nem is ember, úgyhogy ők duplán nem számítanak. Kábé ennyire emlékszem. Ellenben Sebald fejezete a felskeccelt Casement-portré helyett azonnal átvált Joseph Conrad és családja életének bemutatására.
Édesapja, Apollo Korzeniowski, az orosz uralom megbuktatásáért küzdő lengyel értelmiségi volt, az illegális nemzeti tanács az ő lakásukban ülésezett - amíg le nem bukott, természetesen. Ekkor Szibériába száműzték őket, ahol a tüdőbaj édesanyját némileg gyorsabban emésztette el, mint édesapját. A sárról, fagyról és reményről Sebald némileg érzékletesebben ír, mint én... :P A gyermek. Jósef Teodor Konrad kalandregényeken felnőve a fejébe vette, hogy hajóskapitány lesz, és ezt semmilyen érvvel nem lehetett kiverni a fejéből. A szülei halála után, kamaszkorában, az értelmiségi örökségnek hátat fordítva egy Marseilles-i hajósakadémiára ment, és élete java részét különböző kereskedelmi hajók fedélzetén töltötte. Tényleg mindent bejárt, és beszélt számos avagy számtalan nyelven. Sebald egy operába illő szerelmi kalandjáról is tájékoztat, ezt én most kihagyom. Mindenesetre Conrad rajongott az operáért, és Sebald nem tartja kizártnak, hogy azért csűrte-csavarta bármilyen karmestert megszégyenítő íves mozdulatokkal a szerelmi életét, hogy egyszer majd belőle is tragikus operai hős válhasson.
Valamiért utazásai vége felé megtetszett neki Kelet-Anglia, az egyik olyan virágzó kikötőváros, melynek dicsőségét az emberek emlékezeténél jobban őrzik a megsárgult képes beszámolók, és angol állampolgárságot kért.
Egy alkalommal úgy hozta a vakszerencse, hogy egy belga kereskedelmi társasághoz szegődött, akiknek épp égető szükségük volt egy hajóskapitányra, lévén, hogy az előzőt tisztázatlan körülmények között megölték a Congón. Ebből a borzalmas utazásból született a fent említett regény, a tapasztalt kegyetlenség, kapzsiság, kizsákmányolás utálattal töltötte el, és azon volt, hogy minél hamarabb megszabaduljon onnan. Például leírja, hogy az agyondolgozatott fekete munkások, akik ugye nem rabszolgák voltak, mert a rabszolgaságot a haladó szellemű belgák is utálják, sőt megvetik, fujj, egy külön helyre vonultak a folyó mellé meghalni, ahol - elnézést a kifejezésért - gyakorlatilag a halál különböző stációin átesve elrohadtak. Sebald szerint 1890 és 1900 között 500.000 sanyarú sorsú munkás esett áldozatul a belga gyarmatosítási vágynak, míg a Congói gyarmatosítási társaság (vagy valami hasonló) részvényei 320 belga frankról 2850 frankra emelkedtek.

És itt jön a képbe Casement. Az ír származású Boma-i brit konzul 1903-ban leplezte le egy jelentésében a belgák undorító vasútépítését, ténykedéseit általában, s hívta fel a figyelmet a megszámlálhatatlan áldozatra. A feketék fizetés nélkül dolgoztak a belga kolónián, alig kaptak enni, gyakran láncra voltak verve, s egy rigorózus munkarend szerint napkeltétől napnyugtáig robotoltak, míg össze nem estek holtan. Erre Leopold belga király Brüsszelbe hívta a konzult egy kis szívélyes beszélgetésre, ahol kifejtette, hogy a munkáért cserébe a feketéknek egyáltalán nem kell adót fizetni a koronának, tehát a helyzet abszolúte legitim. Továbbá a felügyelők esetleges túlkapásai valóban sajnálatos és elkerülendő tények.
Hát ez a makacs Casement nem másította meg a jelentését, Londonban jól megdicsérték, sőt ki is tüntették tényfeltáró munkájáért, ám semmi nem történt, ami a belga érdekeket sértette volna.
Komprumisszumokat nem tűrve Casement később dél-amerikai (perui, kolumbiai) visszaélésekre hívta fel a köz figyelmét. Az angolok nem tudták, mit kezdjenek ezzel az emberbaráti lelkesedéssel, mely nem kedvezett éppen az aktuális külpolitikának. Gondolták, ha munkásságának elismeréseként lovaggá ütik, lehiggad. Tévedtek. Így történt, hogy végül Casement a távoli tájak helyett a szomszéd szigetre vetette tekintetét, és az ír kérdést kezdte kutatni. Dióhéjban: az íreket az angolok egyszerűen nem tekintették embernek, számos karikatúrán majomként ábrázolták őket, ezért amikor az éhínségekről, brutális bánásmódról érkeztek beszámolók a fővárosba, azt az újságolvasók egyszerűen nem hitték el, nem vették komolyan. De tény, hogy írek milliói haltak éhen, vagy kényszerültek otthonukat elhagyva ismeretlen amerikai nyomornegyedekbe hajózni (az is úgy történt, hogy a család összeguborgatott egy szerencsés tagjának egy harmadosztályú jegynyi pénzt, majd éhenhalt.)
Az írek ügyének feszegetése kiverte a biztosítékot Londonban, Casementet letartóztatták még mielőtt az 1916-os Easter Risingban (húsvéti felkelés) szerepet vállalhatott volna, s elkezdtek bizonyítékokat gyűjteni ellene. Elő is került az ún. Fekete napló, melyben Casement homoszexualitására találhatók bizonyítékok. A napló másolatait elküldték az USA elnökének és a pápának is, nehogy bárki felemelhesse a hangját Casement védelmében. A napló volt az egyik döntő érv, mely miatt felakasztották. A naplókat a tárgyalás után titkosították, s évtizedekig többen írtak valódiságuk ellen vagy mellett. 1994-ben nyílt először lehetőség megvizsgálni eredetiségüket, s ma a legtöbben úgy tartják, hogy nem hamisítványok voltak.
Sebald szerint éppen saját elfojtott identitása, homoszexuális és ír volta vitte rá arra, hogy minduntalan a világban szenvedő elnyomottak ügyéért emelje fel a hangját.

Koncentrikus körökben (Sebald: The Rings of Saturn)

Ha már elkezdtem, be is fejeztem, közben pedig sok ismeretben gazdagodtam az olvasás öröme mellett: a kortárs angol kritikai berkeket megmozgató, egyébként német származású és németül is író, rendkívül nagy tudású és alapos Winfried Georg Sebald kelet-angliai ürüggyel írott regényét, A Szaturnusz gyűrűit. Az írás, illetve inkább gondolkodás apropója egy kelet-angliai túra, amikoris a magányos szerző a suffolki tengerpart szellemvárosait járja, s kultúránk romjaira rácsodálkozó tekintetében az olvasó egyszerre irigyelheti a pillantás gyermeki tisztaságát és kiváncsiságát, valamint a mindent a maga helyére besorolni képes tudást és tapasztalatot.A gondolatmenetek a gyaloglás lassú ritmusára bontakoznak ki s csavarodnak egymásba ahogy a szem a távoli horizonton vándorol. A könyvet olvasva az ember maga mögött hagyhatja a nagyvárosok zakatolását és mesterséges világítását, hogy immár ne a határidők és mókuskerekek, hanem saját légzése adjon ritmust az életének: a sétáknak a senkiföldjén, a pislogásoknak a tenger szemlélése közben; s tagolja a gondolatait, amint egymásba siklanak. Nagyon megnyugtató a könyv atmoszférája: mindenre van idő - s ebben a bőséges időben nem csupán egy hatalmas gyalogtúrát teszünk az elbeszélővel együtt az angol tájszépségben, hanem gondolatmeneteit követve kultúránk szerteágazó tájain is jó tempóval haladunk. Idegenvezetőnk, térképpel a kezében, az ún. "történelem" vagy "civilizáció" kiemelkedő és elfeledett, vagy mindig is jelentéktelennek ítélt eseményeit és szereplőit egyaránt megmutatja, s ennek a mutogatásnak nem elhanyagolható része az a számos fotó és rajz, esetenként írásos dokumentum, melyeket a betűk közé illeszt.
Egyik személyes kedvencem például az a témáját közvetlenül a látványból merítő gondolatmenet, mely egy hajdan virágzó, ma már múltját is elfelejtő kisváros történetének feltárása és megismertetése útján jut el a könyvbe foglalt valamennyi esszének, leírásnak, beszámolónak közös konklúziójához: az ember törékeny, alkotásai mulandók.
Dunwich városa a középkori Európa legfontosabb kikötője volt. Az itt gyártott hajók nagy ütközetekben mérettettek meg, a kereskedelem busás hasznából pedig 50 templom is épült a forgalmas városban. Mindet, egymás után, a házakkal, emberekkel, a kereskedelemmel és az élettel együtt elmosta a tenger. A város utcáról utcára viharok és csendesebb hullámok áldozata lett. Az emberek eleinte a település túloldalán újraépítették otthonaikat, de mára már ezek a biztonságos távolságban épült házak sincsenek meg. A képen látható nagy túlélő, a Mindenszentek temploma 1922-ben omlott a tengerbe.
Dunwich volt egyik kedvenc menedékhelye a nagy viktoriánus költő, Algernon Charles Swinburne-nek, akinek gyerekkoráról, idegeiről, a külvilággal való kapcsolatáról Sebald nagy örömmel oszt meg részleteket. Például hogy szegénynek olyan nagy feje volt, rajta megfésülhetetlen vörös hajzuhatag (vesd össze Lolával a Lé meg a Lola c. filmből), hogy egyszer amikor hajóztak valamerre, és elfújta a szél a kalapját, csak a sokadik üzletben kaptak megfelelő méretűt, és azt is csak úgy, hogy kioperálták a bélését.
Idegenvezetőnk által felölelt témák pedig számosak: minden érdekes, mindenről eszébe jut egy újabb emlék, élmény vagy információ. Olvashatunk heringészetről, kegyetlen kínai uralkodónőről, ópiumháborúról, szerbiai népirtásról, Rembrandt Dr Nicoleas Tulp anatómiaórája c. festményéről, melyben a felboncolttal szimpatizál, egy ír család hanyatlásáról, egy francia nemes reménytelen szerelméről, egy bácsiról, aki kutatásai alapján megalkotja a bibliai jeruzsálemi nagytemplom minden részletre kiterjedően hű modelljét, a selyemhernyó-tenyésztés bukásáról Németországban, valamint hogy a belgáknak borzalmas ízlésük van.
De van itt még számos irodalmi és történelmi emlék, melyeket a tenger vagy a derékigérő fű hullámzása mos a gondolat partjaira. A gondolat pedig körüljárja, megvizsgálja és összerendezi őket, amíg Szaturnusz, az aratás ura, az aranykor saját gyermekeit felfaló királya egy újabb korszak istenei által meg nem fosztatik hatalmától.