Művész a lebegő világban (Ishiguro)

Adott egy könyvborító: kellemes álmosító hangulatba ringat, mielőtt kinyitnánk ezt az Ishigurot. (Úgy látszik Ishiguro kapcsán valahogy mindig valahogy a címlap alapján tájékozódom...) Művész a lebegő világban. Ilyesmi. Az elbeszélő nyugdíjas festő túlzottan udvarias körmondatai egyenletes hullámokban jönnek, jönnek, és jönnek, míg az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy itt a dagály, a nyakáig ér a tajtékzó víz. De ilyenkor sincs semmi ok, vagy inkább mód, a kapkodásra - mint a Ká által hipnotizált majmok maradunk a helyünkön és bámuljuk a felszínen kavargó sarat.
Az elbeszélés jelenében az idős férfi fiatalabbik lányát igyekszik férjhez adni. Az idősebb már révbe ért, az unokával látogatják a kiürült ház maradék lakóit, s mivel ezek a családi összejövetelek nem túl gyakoriak, konfrontálódnak is annak rendje és módja szerint. A második világháború utáni Japánban persze egészen más rendet és módot kell elképzelnünk, udvarias szemöldökbillentéseket, szájak összehúzását, kézfejek visszahúzását - atyai felügyelet alatt. Némi nézeteltérés éppen abból származik, hogy a fiatalok más nyelvet (is) beszélnek, melyet az apa nem igazán tud dekódolni.
A lapokat az apa (Ono) szemüvegén át olvasva csak elképzelni tudjuk a másik fél álláspontját. Egyelőre érthetetlen, miért nem sikerült tavaly férjhez adni ezt a megjelenésében és neveltetésében hibátlan leányzót, miért lépett vissza a fiú családja a házassági tárgyalások végső fázisában, és hogy miért duzzognak és pusmodnak még mindig az érintettek. Az esemény okozta kommunikációs törést azóta sem sikerült áthidalni, hiszen a csendbe fulladó közös teázásokért nem csupán az eltérő nyelvhasználat, hanem (ahogy az lenni szokott), a világ más szempontú befogadása és értékelése is felelős.

Domesztikus környezetben ringatózunk tehát, sodródunk az árral a mély vizek felé: minden ismerős, de egyre ismeretlenebb. Ismerősek a szereplők, akiket emlékeiben és fizikailag is sorra látogat az elbeszélő festő (mesterek, barátok, tanítványok), de egyre ismeretlenebbek: a második világháborút követő "japán rendszerváltás", amerikai megszállás, új irányelvek, új beruházások világában nem tudni, mennyire és hogyan változtak a régi barátok, régi ellenségek. Az új elvárások csak sejthetők, elbeszélőnk pedig igyekszik mindent egyszerre a régi és az új szempontból is értékelni, s kitalálni a helyes viszonyulási módokat, ha léteznek olyanok.


Egymás mellett tárul fel a régi nacionalista rendszer, és a teljesen ellentétes új világ - minden aktuális konfliktusnak megvan a múltbeli oka, mondta már Ibsen is. A Japán nagyságát skandáló jelszavak hangzavarában ismerhetjük meg elbeszélőnk sör fölött filozofáló tanítványait, körülrajongott festményeit, s azt az utat, mely visszatekintve egyenesen torkollik a vesztes háborúba, az előtte és közben elkövetett mészárlásokba, ám rajta járva sem rémekkel telinek, sem céltalannak nem látszott. Jószándékú, s valóban sodródó elbeszélőnk az előző rendszer művészeti politikájának egyik irányítójává küzdötte fel magát, alkotásai a mércét jelentették; kanonizálások, sőt életek felett döntött. Ám az idők változnak.


Anno Ono egy hatalmas, csodálatos villát vehetett meg nagyon kedvező áron, mert a társadalomban megbecsült és elismert volt. A háborúban a ház megsérült, s azóta sem volt ereje kijhavítani a beomlott részeket - a múlt romjai között él a túlméretes házban, miközben a társadalom egyre nagyobb nyomást gyakorol a múlt túlélőire: a nagyvállalatok suttogva tisztelt igazgatói sorra lesznek öngyilkosok, ezzel ismerve el felelősségüket. De mennyire konkrét, mennyire kézzelfogható egy festő felelőssége egy diktatórikus rendszer kiépítésében, fenntartásában? Mit vesz magára és bír el a lelkiismerete? Elbeszélőnktől mit vár a társadalom? És mit várnak a saját lányai?


Poszt-diktatórikus országok, vagy túlzott nacionalisták számára szerintem nagyon érdekes olvasmány lehet ez a könyv. Ha megfilmesítenék, nem kéne az angolokra hagyni. Egy kelet-európai nézőpontú angol-japán regényátirat kábé a legérdekesebb dolog lehet a világon.