Még mindenképpen akartam írni a kedvenc fejezetemről Sebald
The Rings of Saturn c. könyvében.
Mielőtt nekikezdenék, megjegyzem, hogy a körülmények nem kedveznek az írásnak, ugyanis végre lehűlt a levegő az eső miatt, ezért nyitva az ablak (28 fok volt a lakásban), ellenben Mordor lehelletével felérő bűzös-szmogos légáramlatok jönnek be, amitől könnyen lesz az embernek hányingere. Éljen Budapest!
Nos, a kedvencem az
V. fejezet. Nagyon érdekes, és hibátlanul van megszerkesztve.
Egy bizonyos Roger Casement másfélsoros bemutatásával kezdődik, 1916-ban felségárulásért végezték ki Londonban. Tegye fel a kezét, aki hallott már róla. Mivel az olvasó az előző pár oldalon már habituálódott ahhoz, hogy műveltsége csak illúzió, s hogy Sebald minden apróság minden részletéről tud érdekeset mondani, meg sem lepődünk azon, hogy ezúttal sem tudjuk, kiről van szó. (Szerintem az angolok se tudják.) Amin én egy kicsit meglepődtem, de valószínűleg csak fokozott naivitásom okán, az az, hogy hogyan kerül egy felségáruló a képbe. Ezúttal nem az elhomályosuló kulturális emlékezetet igyekszünk zseblámpánkkal bevilágítani, hanem egy rosszfiú nyomába eredünk?
A felségáruló nemes egyszerűséggel úgy kerül a képbe, mármint azon ürüggyel (mert később kiderül, hogy sokkal inkább másért), hogy a szerző, túrájának egy állomásán, egy lepukkant hotel lobbyjában
átaludt róla egy tévéműsort :). Csak foszlányokra emlékszik az első 10 percből, s memóriamorzsák és vaskos könyvekből, újságokból előbányászott ún. "történelmi tények" utáni kutatása párhuzamosan zajlik. Illetve zajlana, ha nem ejtené a témát kábé azonnal, mondván, hogy milyen érdekes, hogy Casementet a híres angol író Joseph Conrad ismerte, sőt az egyetlen erkölcsös európainak (a man of integrity among Europeans) tartotta a Congo-vidék gyarmatosítói között.
Joseph Conradtól az egyetemen
A sötétség mélyén című regényét kellett elolvasni, aminek fülledt és a címhez hú fekete légköre általánosságban a fiúkat hihetetlenül magával ragadta, a lányoknak meg szimplán tetszett. Nem nagyon emlékszem a részletekre, egy hajóskapitány a Congo folyón halad felfelé, talán a forrást keresik, talán mást, mindenesetre mocskos kereskedelmi lerakatok és rothadó dzsungel között hajózva a saját pszichéjük mélységeivel is kénytelenek szembenézni. Az emberélet nem számít, a fekete lakosság meg nem is ember, úgyhogy ők duplán nem számítanak. Kábé ennyire emlékszem. Ellenben Sebald fejezete a felskeccelt Casement-portré helyett azonnal átvált Joseph Conrad és családja életének bemutatására.
Édesapja, Apollo Korzeniowski, az orosz uralom megbuktatásáért küzdő lengyel értelmiségi volt, az illegális nemzeti tanács az ő lakásukban ülésezett - amíg le nem bukott, természetesen. Ekkor Szibériába száműzték őket, ahol a tüdőbaj édesanyját némileg gyorsabban emésztette el, mint édesapját. A sárról, fagyról és reményről Sebald némileg érzékletesebben ír, mint én... :P A gyermek.
Jósef Teodor Konrad kalandregényeken felnőve a fejébe vette, hogy hajóskapitány lesz, és ezt semmilyen érvvel nem lehetett kiverni a fejéből. A szülei halála után, kamaszkorában, az értelmiségi örökségnek hátat fordítva egy Marseilles-i hajósakadémiára ment, és élete java részét különböző kereskedelmi hajók fedélzetén töltötte. Tényleg mindent bejárt, és beszélt számos avagy számtalan nyelven. Sebald egy operába illő szerelmi kalandjáról is tájékoztat, ezt én most kihagyom. Mindenesetre Conrad rajongott az operáért, és Sebald nem tartja kizártnak, hogy azért csűrte-csavarta bármilyen karmestert megszégyenítő
íves mozdulatokkal a szerelmi életét, hogy egyszer majd belőle is tragikus operai hős válhasson.
Valamiért utazásai vége felé megtetszett neki Kelet-Anglia, az egyik olyan virágzó kikötőváros, melynek dicsőségét az emberek emlékezeténél jobban őrzik a megsárgult képes beszámolók, és angol állampolgárságot kért.
Egy alkalommal úgy hozta a vakszerencse, hogy egy belga kereskedelmi társasághoz szegődött, akiknek épp égető szükségük volt egy hajóskapitányra, lévén, hogy az előzőt tisztázatlan körülmények között megölték a Congón. Ebből a borzalmas utazásból született a fent említett regény, a tapasztalt kegyetlenség, kapzsiság, kizsákmányolás utálattal töltötte el, és azon volt, hogy minél hamarabb megszabaduljon onnan. Például leírja, hogy az agyondolgozatott fekete munkások, akik ugye nem rabszolgák voltak, mert a rabszolgaságot a haladó szellemű belgák is utálják, sőt megvetik, fujj, egy külön helyre vonultak a folyó mellé meghalni, ahol - elnézést a kifejezésért - gyakorlatilag a halál különböző stációin átesve elrohadtak. Sebald szerint 1890 és 1900 között
500.000 sanyarú sorsú munkás esett áldozatul a belga gyarmatosítási vágynak, míg a Congói gyarmatosítási társaság (vagy valami hasonló) részvényei 320 belga frankról 2850 frankra emelkedtek.
És itt jön a képbe Casement. Az ír származású Boma-i brit konzul 1903-ban leplezte le egy jelentésében a belgák undorító vasútépítését, ténykedéseit általában, s hívta fel a figyelmet a megszámlálhatatlan áldozatra. A feketék fizetés nélkül dolgoztak a belga kolónián, alig kaptak enni, gyakran láncra voltak verve, s egy rigorózus munkarend szerint napkeltétől napnyugtáig robotoltak, míg össze nem estek holtan. Erre Leopold belga király Brüsszelbe hívta a konzult egy kis szívélyes beszélgetésre, ahol kifejtette, hogy a munkáért cserébe a feketéknek egyáltalán nem kell adót fizetni a koronának, tehát a helyzet abszolúte legitim. Továbbá a felügyelők esetleges túlkapásai valóban sajnálatos és elkerülendő tények.
Hát ez a makacs Casement nem másította meg a jelentését, Londonban jól megdicsérték, sőt ki is tüntették tényfeltáró munkájáért, ám semmi nem történt, ami a belga érdekeket sértette volna.
Komprumisszumokat nem tűrve Casement később dél-amerikai (perui, kolumbiai) visszaélésekre hívta fel a köz figyelmét. Az angolok nem tudták, mit kezdjenek ezzel az emberbaráti lelkesedéssel, mely nem kedvezett éppen az aktuális külpolitikának. Gondolták, ha munkásságának elismeréseként
lovaggá ütik, lehiggad. Tévedtek. Így történt, hogy végül Casement a távoli tájak helyett a szomszéd szigetre vetette tekintetét, és az ír kérdést kezdte kutatni. Dióhéjban: az íreket az angolok egyszerűen nem tekintették embernek, számos karikatúrán majomként ábrázolták őket, ezért amikor az éhínségekről, brutális bánásmódról érkeztek beszámolók a fővárosba, azt az újságolvasók egyszerűen nem hitték el, nem vették komolyan. De tény, hogy írek milliói haltak éhen, vagy kényszerültek otthonukat elhagyva ismeretlen amerikai nyomornegyedekbe hajózni (az is úgy történt, hogy a család összeguborgatott egy szerencsés tagjának egy harmadosztályú jegynyi pénzt, majd éhenhalt.)
Az írek ügyének feszegetése kiverte a biztosítékot Londonban, Casementet letartóztatták még mielőtt az 1916-os Easter Risingban (húsvéti felkelés) szerepet vállalhatott volna, s elkezdtek bizonyítékokat
gyűjteni ellene. Elő is került az ún. Fekete napló, melyben Casement homoszexualitására találhatók bizonyítékok. A napló másolatait elküldték az USA elnökének és a pápának is, nehogy bárki felemelhesse a hangját Casement védelmében. A napló volt az egyik döntő érv, mely miatt felakasztották. A naplókat a tárgyalás után titkosították, s évtizedekig többen írtak valódiságuk ellen vagy mellett. 1994-ben nyílt először lehetőség megvizsgálni eredetiségüket, s ma a legtöbben úgy tartják, hogy nem hamisítványok voltak.
Sebald szerint éppen saját elfojtott identitása, homoszexuális és ír volta vitte rá arra, hogy minduntalan a világban szenvedő elnyomottak ügyéért emelje fel a hangját.
