Aki a magyar filmforgalmazás porszemekkel, sőt homokviharral küzdő gépezetének működése folytán még nem hallott a filmről, vagy nem eleget, az először is megnézheti a trailert itt. A beharangozó figyelemfelkeltést célzó feszes tempója ne tévesszen meg senkit: ez egy lassú és borzalmas film, afféle csendbe fagyott élveboncolás, gyönyörű hangulatfestő képekkel tálalva.
A hideg észak-amerikai semmiben az egész világ a 17 éves Ree Dolly nyakába szakad: apját keresi a rendőrség, s ha nem jelenik meg egy hét múlva a tárgyaláson, az óvadékként felajánlott házukat elárverezik. Anyjára nem számíthat: a sejtetett múltbéli botrányok és ügyek elől saját világába menekült. A két kistestvérét iskolába járás helyett nevelő Ree minden követ megmozgat, hogy előkerítse az apját.
És tényleg kövek azok, amiknek a megmozgatására kísérleteket tesz, megkövesedett lelkek, akik emberek voltak valamikor. Ree karakterében a kamaszi naiv lendület és a fagyos körülmények által edzett makacsság keveredik, miközben egyre feljebb megy a hegyen (egyre beljebb az erdőbe), egyre távolabbi szomszédok és rokonok ajtaján zörgetve válaszok reményében.
Ám többnyire még a kérdést sem hallgatják meg. Apját kábítószer-készítés miatt keresik, immár többedszerre. Nem bujkálása az újdonság, hanem annak a fenyegető eshetősége, hogy ezúttal olyan zűrbe keveredett, mely miatt nem tér(het) vissza, és hogy magát mentse, hagyja elveszni családját. Ree kokainfüggő és erőszakos nagybátyja, Teardrop, azaz Könnycsepp, az első adandó alkalommal Ree torkának esve igyekszik meggyőzni a lányt: hagyjon fel az értelmetlen kereséssel, mielőtt nagyobb (végzetesebb) bajba sodorná magát, vagy a családot. Ree már a film elején ehhez a családi örökségként kapott elkeseredett és az erőszaktól sem visszariadó túlélőösztönhöz nyúlik vissza, amikor kifejti a hírt hozó rendőrnek: meg fogja találni az apját még akkor is, ha az a testületnek nem sikerült.
Akárhova megy a csonttá fagyott erdőn keresztül, mindenütt több réteg koszos ruhába bugyolált ellenállásba ütközik: mindenki hallgat, de mindenki tud valamit. Ree-t nem lehet lerázni, egyre több embert zavar és ingerel izgága kérdezősködése. Ree-vel együtt sejtjük meg az embereket mozgató szétrobbanthatatlan szövetségeket, és az azt megpecsételő némaságot; érezzük, hogy az ismeretlen múlt jelenvalóbb, aktuálisabb, mint a tényleges jelen; s tudjuk: a jövő fagyos és sötét, vagy nincs is. Ree-nek mindenesetre nincs, ha letelik a határidő.És a határidő bizony letelik.
Most abba is hagyom a cselekmény cincálását, az igazi gyomorforgatás csak ezután jön: a jég olvad, valaki segít, s a fagyos-vizes mocskos olvadékban felszínre kerülő undormányok között úszkál a tisztaságát mindvégig megőrző Ree is.Olvastam olyan kritikát, mely ezt a naivságot, érintetlenséget hányja a Ree-t játszó Jennifer Lawrence szemére: miért nem látszik rajta, hogy jobban megviselik a történtek. Nekem azonban tetszik ez a faarc és a csini pofi, mert sejteni engedi, hogy az álarc mögött dúl a harc az emberségért. S ez a harc nem csak Ree-ben dúl, hanem kérdezősködése folytán a többiekben is feléled.
Mindenkiben persze csak annyira, amennyire hagyja, s a legtöbben pont emiatt látnák szívesen holtan a lányt, figyelemre méltó azonban ahogy Teardrop, akit John Hawkes alakít ZSENIÁLISAN, és a lány fokozatosan közelebb kerülnek egymáshoz. (Itt egy jó jelenet a kezdetekről.)Engem lenyűgözött, pontosabban lefagyasztott az a precizitás és hihetőség, amivel a film ezt a kegyetlen és kihűlt világot ábrázolta. A ráncba merevedett arcok, a helyszínek, a hangulatképek, a kék meg a barna, a beállítások, a film lassú tempója, a lassúság gerjesztette feszültség, mind próbára teszik a néző optimizmusát: vajon tényleg meg tudja-e találni Ree a megoldást?
Más tollával ékeskedve pedig idemásolok egy bekezdést egy nálam edzettebb kritikustól (Revizor):
"A gyanakvó, néma tekintetek filmje a Winter’s Bone, az alkalmatlankodót vizslató, kegyetlen arcoké, melyek szinte végig kísérik a tinédzser nyomozó áldozatos odisszeáját. S e brutális, baljóslatú natúrfejek nem csupán a feszültségkeltésben kapnak jelentős szerepet - éppen olyat egyébként, mint a vonatkozó műfajfilmekben -, de egyúttal az autentikus környezetrajzhoz is tevékenyen hozzájárulnak, amely Granik filmjének egyik leglátványosabb erényét jelenti. Barnás, szinte monokróm képeken tárul elénk ez a rút, koszlott Amerika, ahol nyeszlett korcsok ugatnak a nyekergő porta előtt, s az elfüggönyözött ablakok mögött keserű és kegyetlen férfiak bujkálnak. Granik épp annyi ideig kalandozik e lehangolóan életszerű kulisszák között, amíg kifundált karakterből valóságos figurává tudja mélyíteni bűntörténetének mindahány szereplőjét. Ezen mutatványban pedig jócskán aládolgozik a túlnyomórészt makulátlanul teljesítő színészgárda (kivált a nagybácsit elragadó ön- és világundorral testesítő John Hawkes tündököl), akik legalább annyira nyúzottnak mutatkoznak, mint a képbe terelt helyi amatőrök, ilyenformán is erősítve a film egységes stílusát."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése