Nemzeti? Nyitva!

Szombaton nyílt nap volt a Nemzeti Színházban. Ezzel az infóval most így utólag nem sokra mentek, ámde hátha fel tudjátok használni jövőre. És hátha nekem is sikerül végre MEGírnom ezt a blogbejegyzést, és nem nyeli el ismét a blogmotor...


A Nemzeti amúgy is egy szokatlanul nyitott színház - a honlapján több információ  található, mint bármely másik színházén. Folyamatosan bővül a társulat tagjaival folytatott interjúsorozat, az előadások ismertetőihez hozzá lehet szólni. Műszaki érdeklődésűek bogarászhatják a színház különböző színpadainak alaprajzát, vájtfülűek letölthetik az itt alkalmazott hangrendszerek listáját. Magát az épületet (szinte) minden részletében megtekinthetjük: Csillag Pál és Hajdú József fotói  a geometrikusságot, az épület vonalainak szépségét hangsúlyozzák, szemben például az olyan kétes részletekkel, mint a nézőtér kék falán szemet megakasztó virágkelyhet és -csokrot formáló lámpatestek. Ezeken a fényképeken az épület elegáns és szép, valóban a nemzet színháza. (Én is közzéteszek párat. A többi kép meg a Nemzeti facebookjáról van.)

A nyílt napon például (régi) jelmezekben lehetett turkálni. Amilyen mázlim van, egy kedves idegent sikerült rávennem, hogy magára öltse Robin Hood vagy egy menő Bánk bőrzekéjét, és pózoljon nekem. Én pedig lefotóztam Exit-stílusban. Ugye, milyen mázlista vagyok? :P

De jelmezeken túl (amelyek csak úgy lógtak, és simán nem zavart volna, hogy régiek, szakadtak, csak az kiderült volna, hogy melyik előadásból származnak) nagyon sok REMEK programot kínáltak még: volt gyerekelőadás, amiről sajnos lemaradtam, pedig Parti Nagy,  lehetett színházbejárni a társulat művészeivel, de volt kiállításmegnyitó, és természetesen nyílt próba is.

A nyílt próba műfajával én mindig hadilábon álltam. Akkor ez most egy másfajta show, amikor próbát játszanak? Vagy tényleg egy próba? Vagy egy előadás hiányos díszletben?
Mindkét nyilvános próbára érdemes volt beülni, és teljesen más élményekkel gazdagodhattunk. Ami mindkettőben közös volt, az az, hogy jelnyelvi tolmácsok kísérték a színpadon látottakat. Először furcsa volt, hogy egy fekete alak áll a színpad szélén és mocorog, aztán megtanultuk elfogadni. Sőt, sokszor érdekesebb volt a jeleket nézni, mint a színészek újra meg újra megismételt mozdulatait. Nekem úgy tűnt, hogy a jelek a természetes testbeszédnek, hétköznapi gesztusainknak továbbfejlesztett, finomított változatai: a tolmács és a rendező mozdulatai sokszor kísértetiesen hasonlóak voltak.

Még sohasem voltam jelnyelvvel kísért előadáson. Most azt kellett tapasztalnom, hogy egy tolmács jelenléte még személyesebbé tette, még közelebb hozta hozzánk, nézőkhöz a színpadi eseményeket: hiszen így már nem csak a színészek fizikai jelenléte által vonódtunk be az előadásba, hanem valaki, méghozzá egy igen fontos színpadi ember, folyamatosan felénk fordult, ránk figyelt, velünk kommunikált. (A 90 decibel project honlapján a nemzetis színészek beszélnek arról, milyen volt a tolmácsokkal együtt dolgozni. Link itt.)

Időben az első nyílt próba Molére A fösvény című darabjáé volt. (Szereposztás.) Itt két színész, meg egy rendezőt játszó harmadik mutatták be "Egy próba" című darabjukat a lelkes közönségnek. Mi pedig elfogadtuk, hogy ez most "Egy próba", sőt "Egy igazi próba", és nagyon jól szórakoztunk. Ha az ember ezt elfogadta, a pergő és vicces show mögött azt is megsejthette, milyen lehet egy igazi próba. Kreatív és kemény, szövegszétszedős, nagy kitartást igénylő, koncentrált.
Az általunk látott próba, amely alatt végig a darab első jelenetére ötleteltek, így nézett ki: először a két színész összemondta a szöveget, simán és unalmasan. Ez olyan volt, mint egy magyar óra a suliban, csak hála Istennek nem kellett olyan kérdésekre válaszolni, mint pl. "na, gyerekek, mit is olvastunk az imént?" (ja, a közönség kézbe kapta a szöveget), mert komolyan, nem igazán tudtam volna megmondani.

Ezután kezdődött a színház ráépítése a szövegre. Első lépésként "rendezői" utasításra különféle kontextusokban hangzott el az első pár mondat, mi nézők pedig kapisgálni kezdtük, hogy itt most rekeszizmunk komolyabb igénybevételére lesz szükség. A jelenetet a rendező végül egy pincébe helyezte, ahova egy házibuliból megszökve érkeznek meg a szerelmesek, hogy egy kicsit kettesben lehessenek. Erre a helyzetre következő lépésben a zene épült rá - a Cápára vonultak be, majd a játék a fényekkel.
A továbbiakban mondatról mondatra szétszedték a szöveget, ami MEGDÖBBENTŐ volt. Hogy Moliére ennyi mindent beleírt egy oldalba. Hogy ha egy icipicit más az intonáció, az egésznek teljesen más lesz a jelentése. Hogy ha ide állunk vagy oda, ha így mozgunk vagy úgy, a nézőkben mind más jelentések állnak össze. Na és persze közben egyként könnyesre röhögik magukat.
A másfél órás munka+ökörködés után persze megnézhettük a jelenetet úgy is, ahogy az igazi rendező, Rába Roland megálmodta.

A másik nyílt próba "főműsoridőben" G. B. Shaw Szent Johannája volt. (Szereposztás.) Ez egy remek szöveg. Shaw Jeanne d'Arc inkvizíciós perének végkifejletét vitte színre, pergő dialógusokkal, és annak ellenére is izgalmakkal, hogy a végkifejlet senki számára sem jelent meglepetést. Itt már az igazi rendező is jelen volt, Alföldi Róbert, aki egyszerre volt nagyon fesztelen, és nagyon szigorú. "Ne énekelj" "Hangosabban!" Ez a nyílt próba talán már közelebb volt a készülő előadáshoz.

Jó volt az első, ötletelést bemutató próba után most azt látni, hogyan finomítják a részleteket, hogyan pereg az előadás, és hogy amikor én, laikus már tökéletesen elégedett lennék a látottakkal, a rendező akkor is azt mondja, hogy csináljuk most ezt így vagy úgy, és VALÓBAN sokkal hatásosabb lesz az egész. Számomra a legmegdöbbentőbb ilyen instrukció az volt, hogy "gyorsabban": azáltal, hogy a szereplő elhadart valamit, mellékes erőfitogtató részleteket, listákat, körmondatokat, az, amit lassan mondott, sokkal hangsúlyosabb lett.

Ez a próba tehát egy nagyobb előadásrészbe engedett bepillantást, s közben pedig, mire másra is lenne jó egy ilyen nyílt próba, a rendező nekünk, nézőknek is elmagyarázta a gondolatait, koncepcióját, hogy mi hogyan működik a színpadon, különös tekintettel a nagyszámú statiszta jelenlétére és aktív figyelmére a tárgyalóterem és a T. bíróság hátterében. Nagyon jó lesz, na. Az áthallásokért már előre rajongok érte.
De hát pont így kell nézőt nevelni, nem?