Őszi öntudat, Kosztolányi perezvon fényképeire

Mondhat bárki bármit, nekem akkor is a kedvenc évszakom az ősz. Ez az évszak nem csak a kabát, az eső, meg az óraátállítás.... számomra (és ezt a megnyilatkozást egészen bizonyosan mérhetetlen érdeklődés övezi), szóval számomra az őszhöz a színharmóniák, a sárgára festett napfény, sok lelkesedés és az  értékes idő köthetők.
Már amikor észreveszem, hogy ősz van.
Már amikor elgondolkozom, mit is jelentett számomra az ősz mondjuk tíz évvel ezelőtt.

Most, hogy Pesten élek, úgy suhannak el mellettem a természet változásai, hogy még egy röpke gondolat erejéig sem figyelek rájuk: egyként szürke mind, egyként észrevétlen. Az ablakon keresztül nyugtázom az összeset, s már el is feledem.
Kellett most egy hosszú hétvége, hogy újra magamhoz térjek: nem csak az egyenszürkülő belvárosi házfalak alkotják a környezetemet. Miközben az autóból (igaz, ismét ablakon át) a még sosem látott nyugatmagyar vidéket néztem, a hulló levelekkel együtt vetkőztem le magamról a munkába aszalódott, aggódó énemet. Jó, hogy ilyen hosszú volt az út - sok domb, fasor, szántóföld, mindegyikhez másmilyen szagú levegő, másmilyen színek. Volt időm magamhoz térni. Séta közben pedig remélem, erősödött kicsit a természetközeli énem. Amelyik nem az állását félti, és nem olyan dolgokon agyal, amelyekre nincs ráhatása. Amelyik lassú és erős, elmélázó és energikus.
Majd meglátjuk.
Mindenkinek szép sétákat kívánok.
(Most pedig következik egy kis képnézegetés Kosztolányival)

Itt most elég sok kép jön, ha rákattintasz mondjuk erre az elsőre, diavetítésként is megnézheted az összeset, bár akkor nem olvashatod a Kosztolányi-sorokat

Kis, furcsa lányok, édesek,
hová repült a régi kedvem?
Minden, mi szép volt, szétesett.
Jaj, jöjjetek és súgjatok még
nekem valami kéteset.

Emlékezet,
most azt hiszed, volt, most meg azt hiszed, hogy
nem létezett.

Mint árva rokkant, aki cigarettát
koldul a hídon, úgy esdünk hitet mi.
Európa költői, kik ma élünk,
s szeretnénk szebb sziget felé vitetni.

Sár és virág, kavargó semmiség,
de hirtelen, mint villám, hogyha lobban -
két sor között - kinyíl nekünk az Ég.

Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán,
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.

Hol vagy, apám,
hol vagy, te nagy.
Nem vagy sehol,
de vagy, de vagy.
Valami rejt,
valami zár.
Mi ez a csönd?
Mi ez a vár?

Emlékezet,
ledőlt tanyák, romok és régi sírok
mellé vezet.

Emlékezet,
rokkant barát, nyújtsd a világtalannak
szent félkezed.

Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt:
egy ködbe olvadt álom és való,
ha hullt a hó az égből, porcukor volt,
s a porcukor az abroszon a hó.

Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndben lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.

Zöld lepelben állsz, mint karcsú, könnyű,
lenge fűz.
Nézlek és átélem életed most,
gyenge szűz.
Szived a melled kis templomában
csengetyűz.

Mikor hajnalba hazamentem,
     találkoztam magammal.
Egy sápadt részeg, furcsa ködben
cigányzenére ment előttem,
     s zenélt neki a hajnal.
Én ágyba vágytam fáradottan,
     de ő előre szállott.
Reám mosolygott csúnya szája,
s cincogtak álmosan utána
     a gyűrtarcú cigányok.

Balgatag
álmaim
elzilált
lim-loma

Tipegve járkálunk körötted,
tűnik év évre, percre perc,
s te egyiptomi gráciával
csak integetsz.

Száll-száll a lelkem kergetőzve
a mustszagú, világos őszbe,
mint szélbe csörgő papiros,
fölötte a halál és élet
a sárga és piros.

Mint telefon az elhagyott lakásban,
mely éjidőn reménytelen csörömpöl,
úgy jajveszékel itt hiába lelkem,
oly messze az élettől és örömtől.