Nagyvad (Where the Wild Things Are)

A napokban megnéztem a Where the Wild Things Are c. filmet, annak ellenére, hogy A nagyítás lenne a következő elem a listán. Helyette amerikai sokat- és leginkább nagyotmondó ifjúsági film. A magyar címe kábé az lehet, hogy Ahol a vad dolgok várnak.

A helymeghatározás tehát a cím egy kulcsfontosságú eleme. Hol vannak a vad dolgok? Fürkésszük ki együtt!

Nos, nem kell sokat várnunk, a film legeslegelső hangja, hogy a főszereplő kisfiú (Max) teli torokból üvölt, illetve a nyitó képsorban végighajszolja szerencsétlen (és halálra rémült) kutyáját a lakáson, kezében egy késsel. Csak olyan vajazóssal, no de azért mégis.  A vad dolgokért nem kell nagyon messzire menni, kéznél vannak, itt vannak belül, első jelenet, the end.

Nem sikerül a néző kíváncsiságát túl sokáig csigázni, ámde azt mégsem mondanám, hogy a film érdektelen. Meglehetősen érdekes kérdés például az, hogy vajon miről is szól? Mit akar mondani?

Van ez az agresszív kisfiú, Max, akit egyedül nevel éjjel-nappal dolgozó és agyonhajszolt mamája, és le se szar a kamaszlány nővére. Szegény, szegény frusztrált Max. Aztán Max elkerül egyik dührohama folytán egy furi szigetre, ahol óriási szőrös beszélő izék élnek, akik először meg akarják őt enni, majd Max kidumálja magát, sőt a királyuk is lesz. A helyzet azonban távol sem király (hö), mondhatnánk: cseberből vederbe.

Ezek az óriási szőrös állatok (furi macik, talán kecskefélék is, és egy visszahúzódó bika) ugyanúgy nem tudják feldolgozni az érzelmeiket, ahogy Max sem. Ők uralják a szigetet, amely mindenütt magán viseli hangulatváltozásaik nyomait: szétzúzott, kidöntött fák, vagy éppen nagy gonddal és türelemmel kivitelezett makettváros is található benne. Nagy test, nagy indulat. Ezek az izék a teljesen kiégett céltalan ember problémáit és magányát ötvözik egy gyerek világnézetével, felelőtlenségével és energiájával – emiatt, bárhogy ironizálok is, nem tagadhatom le: meglehetősen félelmetesek. Nagy ellentmondások feszülnek a bunda alatt, amelyet a lények úgy igyekeznek orvosolni, hogy Maxet megválasztják királyuknak, ami annyit jelent, hogy ezentúl Max felelős értük, és neki kell boldoggá tennie az őslakosokat. Mondjam, hogy nem sikerül, vagy ez teljesen felesleges? Max is egy nagyon félelmetes hős, nem igazán lehet azonosulni vele. A problémái annyira felnőttesek, mondjuk inkább, hogy koravének, a megoldásai pedig annyira gyerekesek és irreálisak. Szerintem én gyereknek sem voltam ilyen. Isten bizony azon is gondolkoztam, hogy vajon a gyerekszínészke megúszta-e ezt a filmet, a forgatási folyamatot és a díszbemutatót maradandó lelki károsodás nélkül.

Tehát: már az elejétől tudjuk, hogy a vad dolgok bennünk találhatók, ámde mégis elhajózunk egy szigetre, ahol kedvünkre vadulunk, majd amikor totál szétromboltuk a helyiek életét, ami nem volt fenékig tejfel, de megvolt a maga ritmusa; nem tudunk tovább hazudni és nem tudunk semmit sem helyrerakni, gyorsan rádöbbenünk, hogy mégis anyuval a legjobb, és gyorsan hazamegyünk.

Az izéket (őslakosokat) meg otthagyjuk a szarban.

Nem csoda, hogy amerikai film, csak nekik juthat ilyen az eszükbe: az indiánokkal is hasonló módon bántak el.

A producer Tom Hanks, kár hogy ezt csak a végefőcím után tudtam meg: nem igazán rajongok a pasiért.