Pszichogeográfia VI. Alapszavak: Flaneur

A FLANEUR

Ez nem flaneur. Bryan Talbot: Alice in Sunderland

Ő az, aki sétálgatván mindenért felelős. Az ő pszichéjén keresztül észleljük a várost. Hogy merre megy, mit néz meg, jegyez fel, fényképez le egyéni döntéseinek eredménye. Gyakran ösztönös. Nem racionális. A flaneur az a személy, aki átírja a már meglévő kapcsolatokat, és újakat hoz létre. Milyen kapcsolatokra gondolok? Például átgázol a térképen, nem racionálisan használja a teret: letér a főútvonalakról, többször végigmegy ugyanazon az utcán. Az utcaképet máshogy tagolja, nem egymás mellett nézi a házakat, ahogy szoktuk, hanem a házfalak mélységében, kulturális rétegzettségében. A graffitit összekapcsolva mondjuk a 19. századi épülettel meg mondjuk az 56-os golyónyomokkal a házfalon.

A fleneur az a személy, aki szembeszáll a mágnesvasutakkal és a lerobbant csömöri hévekkel, és gyalog veszi nyakába a várost. Visszaveszi az utcát a forgalomtól, ami, mondjuk egy pekingi flaneur esetében, nem kevés kockázattal járó feladat. De a pesti utcák is tudnak ám olyan szmogosak lenni, hogy ha lenne célja a flaneur sétájának, minden bizonnyal egy tüdőszűrőt ejtene útba. Csakhogy nincs neki célja. Erről majd később.

A flaneur régen férfi volt. Ezzel nem azt mondom, hogy most androgün, hanem hogy ma a nyugati kultúrában már nem ellenséges az utca a nők iránt. Már mehet egyedül a nő az utcán, nem ütközök társadalmi normákba, és a közbiztonság is javult. Azokhoz az időkhöz képest, amikor például olyan sűrű volt a szmogos köd a századforduló Londonjában, hogy egy gyilkos, például egy Hasfelmetsző Jack simán el tudott rejtőzni a ködben. Ma már az utca biztonságos terep ahhoz, hogy nők is sétáljanak kényükre kedvükre, és pszichogeográf megfigyeléseket tegyenek.

Iain Sinclair & Dave McKean: Slow Chocolate Autopsy

Illetve az utca nemekre való tekintet nélkül veszélyes: a gettó, vagy a "rossz környék", a hírhedt negyedek, például a Die Hard 3-ban megjelenített Harlem egyaránt végzetes lehet férfire és nőre. Aki nem látta a Die Hardot, annak elmondom, hogy a film egyik első jelenetében Bruce Willisnek ki kell állnia alsónadrágban a Harlem közepére egy "Gyűlölöm a niggereket" felirattal a nyakában. Ezt nyilván nem jószántából teszi, hanem zsarolják, és a helyzet el is indul a végzetesség útján, ámde akkor igen hamar vége lenne a filmnek. Szóval Bruce Willis túléli, és egyúttal szép ábrázolást kap a filmen a területalapú közösségi öntudat, ahol a bennfentesek számára ismert viselkedési kódok szabják meg a +/- odatartozást.  Aki pedig nem tartozik oda, az inkább tartsa magát távol.

Kérdés, hogy a flaneur mennyire teheti be magát ilyen területekre, mennyire sétálhat és gyűjtögethet és asszociálgathat szabadon. Mennyire tud semlegessé válni.  Nos, bevallom őszintén, nem tudom. Nincsenek statisztikák a megkéselt flaneurökről.

Gendering Hamlet. Hogyan lopjuk el a darabot a címszereplő elől?

A Nemzeti Színház Hamletjének második felvonásában (rendező: Alföldi Róbert) valami elképesztően érdekes és újszerű és provokatív és felháborító és konfortérzetből kizökkentő dolog történik.

Spoiler.
(Spoiler-mentes korábbi írásunk a tér újraértelmezéséről itt.)

Opheliát megerőszakolják. Most itt nem mennék bele részletekbe, maradjon azért még izgalom azoknak, akiknek sikerül jegyet váltaniuk. Ez nincs benne az eredeti darabban - és erre mondta egyből a közönségtalálkozón Alföldi Róbert, hogy mi is az, hogy "eredeti"? Shakespeare minden ötletét lopta valahonnan. Azt már nem mondta, hogy az eredetiség meg a szerzőség fogalma a 19. században alakult ki, és a mai gondolkodásunkat egyik leginkább meghatározó tényező lett - holott a neten ismét visszatér az anonimitás és a tömeg. Szóval Alföldi szerint belefér, hogy belerakják ezt a jelenetet, én pedig, mivel a kezdeti sokk után sok jó sül ki belőle, elfogadom.

A kanonizált Hamlet-szöveg amúgy előadhatatlanul hosszú, valószínűleg már az "eredeti" reneszánsz előadások is hol egyik, hol másik cselekményszálra helyezték a hangsúlyt, a jelenetekkel való játék (kihagyás, felcserélés, beleírás) tehát nem idegen a reneszánsz szellemiségtől.

Na de ezzel a változattal valami hihetetlen dolog kezd el működni a színpadon: ebben az öltönyös férfiak uralta világban előlép a második női szereplő, Gertrúd, és mindenki őt kezdi el figyelni. De nem csak kicsit, nem csak amolyan szokványosan, ahogy a vizuális szerepek fel vannak osztva - a férfi néz, a nőt nézik. Ez a Gertrúd megköveteli, hogy rá fókuszáljunk. Komolyan, kizökkenti a remekül felépített színház- és térreflexiót, ellopja a hangsúlyokat Hamlettől vagy Claudiustól.

Ez a Gertrúd nem szól egy szót sem, csak elkezd figyelni, és szenved. Nézi az új férjét, vajon tényleg megölhette a régit, ahogy Hamlet állítja? Vajon köze van Ophelia őrületéhez, öngyilkosságához? És olyan köze? Gertrúd néma drámájává válik a második felvonás második fele.

VÉGRE! Úgy értem, végre egy karakteres női karakter a Hamletben. Az előadást követő közönségtalálkozón a Gertrúdot játszó Söptei Andrea, és Alföldi Róbert is elmondták, hogy a folyamatot, ahogy Gertrúd elbizonytalanodik és szenved, nem a rendező rendezte bele az előadásba, hanem a színész játszotta bele a karakterbe. Ezt most ne úgy képzeljük, hogy a két fél egymás ellen dolgozik. A beszélgetésen nagy hangsúlyt fektetett a moderátor (Kállay Katalin) arra, hogy elmagyarázzák nekünk, hogyan épül fel egy karakter, hol van a határ, ha egyáltalán meghúzható, aközött, amit a rendező kér, és aközött, ami a színész természetes gesztusa. (Válasz: nem tudni, mert a végére már minden a színész természetes gesztusa lesz.)

Még egy gondolat: Gertrúd egész végig némán szenved, nem beszél arról, amit sejt. Az egyik legmegrázóbb jelenet, amikor részegen dülöngél el fia párbajára. Gertrúd úgy hal meg, hogy senki, még Hamlet sem sejtette, mi történt Opheliával.

Ugyanekkora hallgatás övezi a színpadon kívüli nemi erőszakot is.

Hamlet = színház

Már akkor elkezdődött az agyalás, amikor még a darab nem is. Sőt, igazából akkor, amikor végre elolvastuk, mi áll a jegyünkön: nem az, hogy 4. sor 9. szék, hanem hogy II. szektor. Mi a fene az, hogy szektor? A helyfoglalás az érkezés sorrendjébent tudtuk értelmezni, de a szektorral együtt, a nemzet színházában kevéssé.

Aztán amikor bekúsztunk a színházterembe, akkor nagyon elkezdett tetszeni a szektorosdi. Helyet foglaltunk a színpadon, és még volt kellemes tíz percünk arra, hogy agyaljunk. Volt min.

Nem találtam sajnos olyan színpadképet, amely az előadás előtti állapotokat mutatná. Ez a kép itten már az előadás utáni fakultatív közönségtalálkozót dokumentálja.

Tehát belépünk egy fekete szemeteszsákokkal borított térbe, amely valaha színház volt. A földön szemétdarabok vannak szétszórva, azokat kell kerülgetni ahogy átmegyünk az egész színen a kettes szektorba. A nézőtér lesz itt a játéktér, és a színpad a nézőtér. A fenti képpel ellentétben a széksorok is fekete nejlonnal vannak letakarva, csillog rajtuk a világítás. Kimagaslik az épületek felújításakor használt torony, vezeti a tekintetet a bebugyolált (emlékeim szerint nem túl szép) csillárhoz, a kék üvegkupolához.

Ezt nézegetjük 10 percig, én nagyon élvezem. Ezt a darabot már EZER ÉVE nem lehet harisnyában megrendezni, de ekkora felfordulásra nem számítottam. A darab első színeiben Hamletnak csak a hűlt helyét látjuk: elkésik a temetésről/esküvőről, az emberek hiányolják. Ebben az előadásban nagyon is jelen volt Hamlet: nem a színész, hanem maga a színház volt a Hamlet. A színészek hozzá beszéltek, felé gesztikuláltak, őt vádolták, hogy nincs itt. Az épületet. A falakat. A szemeteszsákokat. A nézőket. Itt kezdődött az az érzésem, hogy én most Hamlet agyában ülök. Kellemes borzongással töltött el, ahogy zseblámpával rohangáltak a hátam mögött a sötét magasban, és kiabáltak a színészek a kulisszákban, vagyis Hamlet agyának rejtett részében. Jól esett, amikor a hatalmas játékteret/nézőteret elválasztó fémfüggönyt elkezdték ránk ereszteni. Jól esett, ez elég perverzen hangzik.... tudtam, hogy mint néző jó kezekben vagyok.

Na, megtaláltam a képemet, Hamlet felállványozott agyát, amikor a barázdákról még nincs letépve a csomagolás. Számos gesztusa van még az előadásnak, amikor a színház, az épület maga válik Hamletté. Például amikor az ifjú herceg édesanyját győzködi, hogy a régi férje mennyivel nemesebb volt, mint az új. Ilyenkor Hamlet bőszen mutogat a színházra.

A nagymonológ kezdősora, óriási ötlet, angolul is elhangzik. Azt hiszem ez az a mondat, amivel a legtöbb tanítványom kettest szándékozott kikönyörögni magának, még anno. Hamlet fel is fújja spray-vel a színház falára. A műanyag zsákokra persze, de akadt ott egy kis rés, ami nem volt lefedve... az is kapott a festékből. Többen felszisszentek. Az épület szent. Az épületnél nem kérdés, hogy lenni vagy nem lenni, az épület van.

De aztán persze mégis kérdés. Főleg a darab végén, amikor ott marad a hullákkal borított alsó része a színpadnak, az emelvényen meg Fortinbras, a diadalmasan bevonult diktátor. Ez a Fortinbras szerintem a leggonoszabb és legfélelmetesebb ember, akit valaha láttam. A Hitler-videókon sem ráz ki annyira a hideg, mint ezen a Fortinbrason. A hangján. Az egészen. Ott áll ő, a színházon pedig a felirat: most mi lesz.

Ami a jelenlegi nemzetis helyzetben aktuális kérdés, de amikor a darabot színre vitték, egy éve, nem volt az. Vagy máshogy. Csak annyira, amennyire az ember szükséges, hogy folyamatosan reflektáljon magára. Amennyire egy színház meta-gesztusokkal élhet, élnie kell. Mennyire szent tér a színház? Melyik része a szent? Szerintem akkor is szent, ha kicseréljük a közönség és a játék terét. A nézőtér karfáin taposni mennyire illik? És mikor fog lecsúszni a szegény Hamlet lába? A színház nem életbiztosítás.

Rondább-e a fekete nejlonzsák a falakon, mint amilyenek a falak pucéran? Miből van egy színháznak a fala, hol vannak a határai? Van-e a színháznak missziója, mint Hamletnek? És elvérzik-e ő is közben?

Comics vs Art

Áhááá, ebben a pillanatban hozta a postás Bart Beaty COMICS VERSUS ART című könyvét! Már alig várom, hogy olvassam! Csak ezt a Slow Chocolate Autopsy-s tanulmányt kéne már befejezni!

Kedvenc képregénybloggerem, Noah Berlatsky (The Hooded Utilitarian) egyébként nagyon utálja ezt a könyvet. Itt és itt és itt és itt is szidja, (ezek közül az utolsó a legjobb, valamint a bejegyzést követő ötvenvalahány komment,) mert csupa olyasmik vannak a könyvben, amire ő is rájött. Nem, nem plágiumról van szó, egyszerűen ha okos emberek ugyanazt olvassák, hasonló dolgokra fognak kilyukadni. Csak az egyik a tudományos élethez beszél, tudományos körítéssel és manierizmusokkal, a másik meg az internet nagy közösségének épít káromkodásból katedrálist.

Szóval muszáj volt ezt a könyvet megrendelni, ez könnyen belátható.
Fejezetcímek:
1) Kikerülvén a történelem szemeteskosarából - a képregény és a műfaji hierarchia
2) És ha a képregény mégis művészet?
3) Roy Lichtenstein könnyei
4) Művészeket keresünk a szórakoztatóipar birodalmában
5) A képregény mint mestermű
6) Magasművészeti képregény vagy ponyvaművészet?
7) A gyűjteményes képregény evolúciója
8) Morzsák az asztal alól: a képregény helye a múzeumban
9) Konklúzió gyanánt: Chris Ware képregényei a művészetről.

Megj. Chris Ware-ért odavagyok!!!! Legújabb könyvéről, ami egyben kártyák, poszterek és miegymások gyűjteménye is, meg egy társasjáték, mind azért, hogy az ember a történetépítés szerkezetével szórakozzék egy kicsit, itt írtak plédául a Brain Pickings-en.

Megj 2. Kedves könyvkiadók, szívesen lefordítom ám ezt a könyvet! :)

Slow Chocolate Autopsy és a koherencia

A helyben az ember. Ez lesz majd az összes képen, amit ide posztolok. Az ember itt, ott, amint sétál és fényképez. Pénteken ilyesmikről kell majd előadnom, de most leginkább toporgok.
Mennyire menjek bele? Mennyi a szükséges minimum, ha az ember egy beteg ember beteg alkotásáról beszél? Talán most a világ legbetegebb képregényéről írok, illetve fogok beszélni, Iain Sinclair & Dave McKean: Slow Chocolate Autopsy. Lassú csokoládé boncolás.
Ha már boncolás, az legyen gyors, de amilyen összetettek ezek a kis szar képek, képtelenség mérettel arányosítani a ráfordított időt.
Plusz ott van még az is, hogy lapozás után azt találjuk, hogy minden eddigi tézisünk megdőlt, a történet egyáltalán nem arról szól, amiről hittük, sőt, az az ember, akiről tudjuk, hogy kicsoda, az lehet, hogy egy másik ember, de az is lehet, ami még ijesztőbb, hogy ugyanaz. Mert ha ugyanaz, akkor csak KELL lennie koherenciának, csak tisztelik legalább a legalapvetőbb képregényes szabályokat az alkotók. Tisztelik?
Nem tisztelik.
Van koherencia?
Nincs koherencia.
Keresek koherenciát?
Keresek koherenciát. Na ná, hogy keresek, mert így működik az emberi agy. Mintákat és szabályokat keresünk, érvényességet, rendet. Lásd Christopher Nolan Jokerének monológját, de Jokerrel műveltebb emberek is egyetértenek. Sőt, ők mondták ki hamarabb.
Amúgy, megnyugtatásképp írom, a három történetből egyet már tudok fejből, képileg és szövegileg, a másodikat teljesen átértelmeztem az egy évvel ezelőtti jegyzeteimhez képest, a harmadikba meg bele se néztem. De hogy képregényt jegyzetelni, hogy ez milyen abszurd! Inkább le se írtam volna.

Amúgy, megnyugtatásképp írom, hogy amúgy nagyon húzos kis koherenciát találtam a képanyagban, szóval a rend és én nyertünk, és szép lassan darabjaira boncoltuk a csokoládét. Olyan koherenciát fejtettem fel, amelyet most nem hoznék még nyilvánosságra, de erre mondják, hogy ütős.
Csak ne kellene évezredeket magyarázni a körülményeket, alapfeltevéseket, sejtéseket, és ellipto-spiralikus gondolatmeneteket, hogy majd pénteken más is megértse.

Képszöveg (Imagetext)

Kép és szöveg között a különbség egyre kisebb. Ma már egyre kevésbé hiszünk abban a hagyományban, amelynek Lessing nevű élharcosa szerint a kép az legyen képszerű, azaz szép, szórakoztató, érzéki és nőies, a szöveg meg legyen szövegszerű, azaz logikusan felépített, (lehetőleg erkölcsös) történetet meséljen el, és legyen férfias. A festmény a testhez köthető, a szöveg pedig az agyhoz. A festmény csendes, ezzel szemben a szöveg árnyaltan fejezi ki magát. A festmény vizuális, természetes, és ezért érthető, a szöveg kódolt, és a kód megfejtése, azaz agymunka urán lesz érthető. (WJT Mitchell listája alapján.)

Olyannyira nem hiszek én ebben a dologban, hogy ironizálok is rajta, holott kulturális örökségünk egyik legmeghatározóbb állítása. Ezért van egy kisebb lelkifurdalásom, de most nem fogom a fenti bekezdést átfogalmazni.

Amit mondani akarok, hogy kép és szöveg között a különbség egyre kisebb. Egyrészt sosem volt annyira egyértelmű ez a különbség, mint ahogy a fenti ellentétek láttatni engedik. Ott van az a hagyomány, hogy egy történetet mondtak el, illetve nem mondtak, hanem jelenítettek meg festményben. Krisztus Pilátus előtt. Bármi.Máris áthágták a határt, pedig sem nem bonyolították túl a dolgot betűkkel, sem nem kezdtek kardoskodni azellen, hogy a vizualitást természetesnek, és ezért érthetőnek igyekeznek egyesek feltüntetni. Frászt egyszerű a vizualitás, kérem. Kód az is. 

Illetve dehogy - nézzük meg a budapesti óriásplakátok bármelyikét, mi lenne egyszerűbb egy képnél, a vizualitásnál. Mindenki megérti. Még a hülye is fogja. Mindent el lehet vele adni.

Ennek ellenére higgyük el nekem, hogy nem egyszerű, nem magától értetődő dolog egy képet befogadni.

Például itt van ez az alsó kép. Azért mondom, hogy kép, és nem szöveg, mert technikailag közelítettem meg a jelenséget, az az ez egy .jpg fájl. Hogy aztán ami rajta van az kép vagy szöveg, vagy mindkettő vagy egyik sem, az a jelenlegi fogós és ravasz kérdés. Mindenesetre a közepén tátong egy fekete lyuk, benne egy elgépelt szóval és egy nem elgépelttel. 

Az elgépelt szó a kézirat vagy szövegkönyv lenne, ha nem lenne elgépelve. A nem elgépelt szó a másolást végző szerzetest jelenti. Mindezt egy nyomtatványon. Nem, egy digitális kópián.

Ha hiszünk ezeknek a szavacskáknak, akkor ez egy szöveg. De ne higgyünk nekik. Mondjuk inkább azt, hogy ami a fekete lyukba van nyomtatva, az egy szöveg. A többi pedig, illetve az a nagy egész, amelynek ők is részei, egy kép, ami szövegből van. (Vagy egy szöveg, ami képből van.) Van neki ritmusa, dinamikája, tónusai, látszik, ahogy a közepe felé befénylik a vaku. Anyaga is van, olyan, mint egy nagyon fényes és csúszós lappal keresztezett szőttes, ami érdes és durva. És egyúttal nyomdai termék is, ami fekete maszatot hagy az ember ujjbegyén. És olyan is, mint egy ritmusalapú titkosírás vagy vonalkód, amihez elfelejtettek kulcsot mellékelni. Vagy valaki már annyira ismeri a kódot, hogy nem is kell azt átfordítani, mint az operátor a Mátrixban, aki úgy sasolta a bikinis lányokat, hogy nekünk csak ez jutott:

Fotók az új évre és csak úgy

A nagy fehér kiárusítás - klímaváltozás és művészet

Találtam néhány érdekes képet, amik a Cape Farewell projekt keretében készültek. Ez egy naaagy brit összművészeti összefogás, mely a klímaváltozásra hívja fel a figyelmet. Vannak mindenféle programok és megmozdulások, és ahogy én kivettem, a mellébeszélés mellett tények is.  Van, aki az eddigi legsikeresebb ilyen témájú programnak tartja.

Jövőleértékelés

Mivel most alapvetően tök mást kéne csinálnom (előadást írni, sőt, gondolkodni), nem mentem utána a dolognak nagy részletességgel. A szlogent mindenesetre megosztom, mert tetszik: Climate is Culture. A klíma kultúra. A honlapot szintén megosztom, mert tetszik a menüje. http://www.capefarewell.com/

Most az érdekes képek jönnek, David Buckland fotográfus alkotásai.

A nagy fehér kiárusítás

Ő mellesleg az egész Cape Farewell vezetője. Nem találtam meg, milyen technika, hogy egyszerűen csak jégtömbre vetít, vagy bonyolultabb, vagy photoshop. Szerintem minél egyszerűbb, annál jobb. Meg azon gondolkoztam, jó is-e ez a projekt, azon túl, hogy érdekes. Meg hogy mitől működik.

A szomorúság elolvad

Össze-vissza dicsérik a neten, meg nekem is tetszik, úgyhogy talán kijelenthetjük, hogy működik. Szép nyugati civilizációs alapmondataink közhelyekké olvadnak a jégtáblák falán.

Önmagunk megvetése, nagyravágyás, önszeretet.

Aztán a közhelyek visszafagynak az arcunkra. Ebbe az ironikus tükörbe akkor sem jó belenézni, ha cinikus közhelyekkel vértezzük magunkat. Leolvaszt minden védekező és önigazoló mechanizmust, Freud a kanapé mögött kucorog meztelenül a sötétben.

Bevásárlókocsin gurulunk a pokolba.

 

Aztán maga a szembesítő eszköz is cseppenként elfogy - megnyugodhatunk, megnyugodhatnánk, már nem kell önreflektálni. De hol lesz akkor már az ön...

A forró szél borzalmasabb, mint a sötétség.

Határtalan félelem - szörnyek a világvégén

Ez a bejegyzés arról szól, hogy a középkorban a világvégén szörnyek laktak - mára, (hála a tudománynak!) elköltöztek. De nem olyan messzire.

Szörnyek lakhelyét keressük

A fenti térképet 1435-ben készítette Andrea Bianco olasz tengerész és térképész. Ha elforgatjuk a képet egy negyedet balra, akkor egy kicsit felismerhetőbb lesz, hogy mit ábrázol:

Vajon mennyit változott a világnézet?

A térképeket régen nem észak-délnek, hanem kelet-nyugatnak tájolták, de erről azt hiszem már írtam. Ezen a mi szemünk számára könnyebben dekódolható megjelenítésen ott figyel középen Spanyolország, Franciaország, Olaszország, a Balkán, Skandinávia, aztán a Vörös-tenger jobbra, meg India. Afrikának csak az északi részét ismerték, a többit még fel kellett fedezni - szép szabályos félkörív feszegeti a tudás határait.
Az egész világ vízben lebeg, mint a magzat az anyaméhben, olvastam én a minap. Azt is olvastam, és ez sokkal jobban megfogott, hogy az ismert vizeket ismeretlen szörnyek és veszélyek határolják. A fenti térképen is meg van jelenítve közölük pár. Ott leselkednek fényesre csiszolt körmökkel és tátott szájjal, hogy felfalják az egyszerre óvatlan és túl bátor (hiszen túl messzire merészkedő) tengerészeket. A sellők egyáltalán nem olyan barátságos népség ám, mint amivé a Karib-tenger kalózaiban klónozódtak.

Évszázadokon át szóltak tengerészlegendák és személyes beszámolók a messzi tengereket uraló áthatolhatatlan ködről, vagy a mérhetetlen sötétség tengeréről, vagy hogy a világ végén óriási zuhatagok pusztítják el az arra tévedőt. Odüsszeuszt is minden bizonnyal legyőzte volna egy ilyen világvégi veszély/szörny, ha nem lett volna állandó jelzője az, hogy "leleményes."

szirénáznak

A találomra nyugat felé hajózó hatodik századi ír szent Brendan is találkozott egy-két fura jelenséggel ahogy távolodott az ismert parttól.

A természet lágy ölén

Itt egy részlet az 1570-es Theatrum Orbis Terrarumból (ha jól értelmezem, A földgolyó színháza), írta és rajzolta Abraham Ortelius amely szintén azt illusztrálja, mennyire veszélyes hely a világ széle. Ne menjetek arra.

ha az egyiket túléled valahogy, lecsap a másik

Az Ebstorf Mappa Mundit, ami most következik, egy német bencés monostorban találták 1830-ban. A 13. század folyamán készült, és hatalmas volt: 3,4 x 3,5 méteres. Sajnos csak múlt időben beszélhetünk róla: elpusztult a második világháborúban. Ha a google-be beírjátok, hogy Ebstorf map, akkor csuda izgalmas képeket láthattok, de most ezeket a kígyókat, baziliszkuszokat és sárkányt nézzétek! (De csak biztos távolból.)

13. századi vadaspark

Ezen az 1265-ös térképrészleten pedig azt láthatjátok, hogy nem csak a tengerekben, hanem a föld szélén is veszélyes és torz szörnyek laknak. (Ezek amúgy afrikai bennszülött törzsek.)

na, az afrikaiak

A Harry Potterben honnan is származtak a sárkányok? Tudom, hogy volt egy Hungarian Horntail, de a többi? Mindenesetre a sárkányok az óriásrozmárok mellett laknak, az ismert világ végén, Finnországban, mutáns réMszarvasok társaságában:

Rémszarvasok

Az ismert világ határain laktak tehát a szörnyek, a rettenetes csúcsragadozók. Kívülről, a tudás határáról érkezett az embert összeroppantó erő. Na de most, hogy a geográfia eszközei felszámolták a fantázia és a földrajz metszéspontjában lakó lényeket, azoknak el kellett költözni.  


Hol laknak ma ezek a lények? 


Vagy kilakoltattuk volna őket, amikor felvilágosultunk?

 
Hol van a mai tudás határa, ahol egy érzékeny GPS-szel simán meghatározhatjuk a koordinátáikat?

intergalaktikus perspektíva

Nem a középkor naiv tévhite volt az óriás víziszörny: ma is hiszünk benne. A mai tudás naprendszereket ölel fel - hát azoknak a széléről érkezik a fenyegetés. Nagyobbat gondolunk, de az eredmény ugyanolyan lesz. Kicsit emberszabású, nagyon szörnyű. Nagyon intelligens. Nagyon sokan van. Nagyon messziről érkezik. Csak egy céllal.

Szörnyű anyai érzések (Aliens, 1986)

De van egy másik típus is. Nem csak a földrajzi határterületről érkeznek a szörnyek. Igen sokan vannak a tudomány határterületeiről érkezők is. Klónozott dinoszauruszok, genetikai mutánsok, félresikerült orvosi kísérletek.

Splice, 2009 (engem nagyon megviselt)

 A szörnyek korszaktól függetlenül a tudás határairól érkeztek - megalkotásukban az emberi fantázia határtalan.

Nem kapunk levegőt. Karl Markovics: Lélegzés (Atmen)

Azt, hogyan lehet egy történet során egy szárnyabontogató fiatal fejlődését a leginkább hátráltatni, majd csavaros mesebeli fordulatokkal mindent helyre tenni, valószínűleg Charles Dickens tudja a legjobban.

Viszont Karl Markovics osztrák filmrendező sokkal jobban csinálja.

Adva van egy hullaház, és a halál köré épülő kegyeleti szolgáltatások. Mint azt a vetítés után a rendező el is mondta (volt ingyen bor is), ez volt a kiindulási pontja. A halálról akart egy nem pátosszal teli filmet csinálni. De nem is olyat, ahol a halál elvárás. Hanem egy olyat, ahol a halál munka. És csak később léptették be a történetbe a 18 éves, emberölésért elítélt Roman Kogler alakját. Aki egyből főhős és fókuszpont is lett. Akit egyáltalán nem értünk.

Otthon.

Adva van ez a 18 éves Roman Kogler, szőke és bamba. Róla a film elején csak azt tudjuk, hogy ifjúsági börtönben van, magánzárkája kevéssé komfortos, és hamarosan újratárgyalják az ügyét. Mivel érezhetően már sokat ült, lehetősége nyílt kimenni a világba és dolgozni. Így kerül temetkezési vállalathoz.

Lélegzet. Új megvilágítás.

Aztán ahogy ez a keményfiú a halálon keresztül szembesül az élettel, tátva marad a néző szája. Tátva marad, és a lélegzet visszafojtva. Mikor robban a Romanba rejtett bomba? Fokozatosan megérezzük Roman monoton életének a súlyát, az íratlan szabályokat, a szűk tereket, a még szűkebbre szabott gondolatokat. Megtudjuk, hogy gyilkosságért ül, és borzadunk a főhőstől. Legalábbis én úgy éreztem, ennyi visszafogott, elnyelt, elfojtott, még mindig fel nem törő indulat borzasztó. A Roman Koglert alakító színész, Tomas Schubert ZSENIÁLIS. Itt és most jegyezném meg, hogy az operatőr olyan szép, kiegyensúlyozott, visszafogott képeket komponált Bécsről, hogy azokban teljesen otthonosan mozog ez az emberformára összegyúrt hallgatag feszültség, akinek igazából nincs is otthona. És aki életének "élet" részét átugorva egyből a halállal kezd.

A halál esetleges. És érthetetlen. A temetkezési vállalatnál Roman a halál sok aspektusába belelát. És beleszagol. Olyan praktikus dolgoktól kezdve, mint az egyenruha helyes viselete, vagy az eszközök fertőtlenítése, az olyan nagyon összetett és érzékeny dolgokig, mint hogy hozzá szabad-e érni egy elhunythoz, aki valaki másnak a szerette. Vagy hogy hogyan viszonyuljon az ember az élőkhöz. A temetkezési vállalat munkatársai minden helyzetben kívülállók és határsértők: semmi keresnivalójuk sem lenne a gyász közegében, mégis kellenek, mégis ott vannak, mert a gyászoló nem képes nem gyászolni. Romannak pedig ezekkel az elhunytakkal több keresnivalója van, mint a saját életében.

Ha nem veszel levegőt, az is lélegzet.

Természetesen, mivel ez egy fejlődésfilm, elindul Romanban egy folyamat. Ezzel párhuzamosan mi nézők is egyre többet tudunk meg hátteréről. Remélem nem spoiler, ha leírom, hogy elhagyták a szülei (ez is egy nagyon drámai szál, és nagyon nehéz megállni, hogy most kihagyjam. Lényeg, hogy mindenki gondolkozzon el azon, hogyan reagálna az alábbi mondatra édesanyja szájából: "Életem legjobb döntése volt, hogy elhagytalalk.") Roman kicsi korától kezdve intézetekben nevelkedik. Ismeri a falakat, az embereket kevésbé. A "kintről" nem tud semmit, még akár azt is mondhatjuk, a kint félelmetes számára. A film kezdő kockáin egy utat látunk, amelynek a szélén Roman gyalogol. Vissza, a börtönbe, mert kirúgták. Egykedvűen gyalogol bele a semmibe, nem nézelődik, mi pedig csak a szürke sávot látjuk, betölti az egész vásznat. Ez a beszűkült világ tágul ki a mindennapos hajnali munkába vonatozással, az új, bár ellenséges emberek megismerésével.

Nők. Anyák.

Még lány is lesz benne - olyan fura kaland, nyilván. És olyan kaland, amely alatt végig azon szurkolunk, hogy csak el ne felejtsen leszállni a vonatról a börtönnél, mert akkor naaaagy baj lesz. Mert már neki szurkolunk. Miatta nem veszünk levegőt. Csak tanuljon már meg lélegezni!

Atmen - Lélegzés. Rendezte Karl Markovics.
26 nemzetközi filmdíj.

Angyali üdvözlet.