október 29, 2010
október 17, 2010
szeptember 21, 2010
első áldozat
totál beteg vagyok :-(
ma meg holnap suli kihagyva, remélem csütörtökre már embernek érezhetem magam
ma meg holnap suli kihagyva, remélem csütörtökre már embernek érezhetem magam
szeptember 19, 2010
"Adrien Brody, én akcióhősöm!" és "Step up - na lépj le"
Voltunk moziban! Vá, jeah! Szétlövettük az agysejtjeinket.
Amúgy is kíváncsi voltam Antal (Kontroll) Nimród sokat dicsért új hollywoodi filmjére, aminek a producere Robert Rodriguez, meg amúgy is szeretem a lőjük szét az űrlények seggét típusú filmeket, szal a RAGADOZÓK pont nekem való volt. Nagyon tetszett! Semmit sem tudtam a cselekményről, mielőtt beültünk, én voltam az ideális ártatlan néző, akinek gyerekkora ugyan Arnold Schwarzanegger árnyékában telt, de ez az árnyék egy gyerekektől nyüzsgő óvoda falára vetült (Ovizsaru), nem egy dzsungel buja növényzetére. Ezért aztán minden fordulat meglepett. A trailerben nem árulnak el sokat (hátha vannak még rajtam kívül is ártatlanok), de azért mégis valamit, szóval aki nem akarja elveszteni az ártatlanságát, annak nem ajánlom... :-D
TRÉLER ITT.
Adrien Brody nagyon király! Egy csontos, magas, nagyorrú, GEBE akcióhős. Szerintem simán összeroppanna egy igazi fegyver súlya alatt. Először lekonyulna a válla a térdéhez, aztán összehajtogatódna, mint egy origamifigura. NEM MELLESLEG a film első másfél percében többet játszik, mint Stallone az összes Rambóban együtt.
A Ragadozók egyik igazi nagy előnye pont a színészi játék: pompásak. A másik az operatőr. Nagyon szép képekre lehetett borzongani. Igazán örülök, hogy Antal Nimród ezt ilyen jól összehozta. Olyan benyomásom van a film után, mintha nem kellett volna lépten-nyomon kompromisszumokat kötnie, vagy nem kötötték volna meg a kezét a nagy filmes guruk és istállók. Mindannyian hallottuk, mennyire korlátok közé szorítja Hollywood a kreativitást. Remélem, hogy most lehetett egy kicsit lélegezni. (Ne feledjük: naiv, ártatlan, és néző. Ez volnék én.)
Másik.
Megnéztük a STEP up 3D-t is. Igazából azért, mert 500 forint volt. Nem emlékszem mikor unatkoztam utoljára ennyit filmen. Pedig táncosként mondjuk még a célcsoport egy szegmensébe is tartoznék. De a 3D igen gyatra minőségű volt, nyújtotta az alakokat, mint kígyóbűvölő az idomított hüllőt. Hosszában is, meg amikor kinyúltak egy-egy mozdulattal a vászonból, hogy kiszúrják a közönség szemét, akkor is igazából csak röhögni lehetett rajtuk, mert furán megnyúlt és elvékonyodott a kezük, mint Jim Carrey-nek a Maszkban. Csak ezek itt komolyan gondolták.
Továbbá POCSÉK és minőségen aluli, ahogy a "szinészek" felmondták a szövegeiket.
Továbbá szerintem mindig az ellenfél táncosoknak volt jobb és ötletesebb a koreográfiájuk...
De amúgy, hogy jót is mondjak, a táncos részeket azért szerettem, mert táncolni jó. Csak ne lett volna köztük olyan sok semmi.
És ilyen közegben az ember még a szintetizátorok nyekergését is el tudja viselni. A fenti képen amúgy szerintem a film egyetlen valamirevaló aranyos jelenete látható.
Ja, ide is ideírom a fészbúkos forgatókönyvemet (egóból nincs hiány :-D):
"Már írom is a Step Up4 forgatókönyvét: Zac Efront partra mossa a nyáltenger, ám Converse cipőjének köszönhetően megússza szárazon. Beépül a rongylábak közé, akiket a gonosz másik táncosok fenyegetésén kívül belső megosztottság is gyengít: egyrészt levágták Moose haját, másrészt intelligenciapárbaj bontakozik ki: Nike vagy Converse? És elfogy a műkönny is!, így őstehetség táncoslányunk nem tudja hogy kifejezni érzelmeit! Ez ám a konfliktus, a feszültség pedig táncversenyről táncversenyre nőttön nő! A többit nem árulom el, csak ha már aláírtuk a szerződést a Touchstone-nal. MEG KELL NÉZNETEK!"
Amúgy is kíváncsi voltam Antal (Kontroll) Nimród sokat dicsért új hollywoodi filmjére, aminek a producere Robert Rodriguez, meg amúgy is szeretem a lőjük szét az űrlények seggét típusú filmeket, szal a RAGADOZÓK pont nekem való volt. Nagyon tetszett! Semmit sem tudtam a cselekményről, mielőtt beültünk, én voltam az ideális ártatlan néző, akinek gyerekkora ugyan Arnold Schwarzanegger árnyékában telt, de ez az árnyék egy gyerekektől nyüzsgő óvoda falára vetült (Ovizsaru), nem egy dzsungel buja növényzetére. Ezért aztán minden fordulat meglepett. A trailerben nem árulnak el sokat (hátha vannak még rajtam kívül is ártatlanok), de azért mégis valamit, szóval aki nem akarja elveszteni az ártatlanságát, annak nem ajánlom... :-D
TRÉLER ITT.
Adrien Brody nagyon király! Egy csontos, magas, nagyorrú, GEBE akcióhős. Szerintem simán összeroppanna egy igazi fegyver súlya alatt. Először lekonyulna a válla a térdéhez, aztán összehajtogatódna, mint egy origamifigura. NEM MELLESLEG a film első másfél percében többet játszik, mint Stallone az összes Rambóban együtt.
A Ragadozók egyik igazi nagy előnye pont a színészi játék: pompásak. A másik az operatőr. Nagyon szép képekre lehetett borzongani. Igazán örülök, hogy Antal Nimród ezt ilyen jól összehozta. Olyan benyomásom van a film után, mintha nem kellett volna lépten-nyomon kompromisszumokat kötnie, vagy nem kötötték volna meg a kezét a nagy filmes guruk és istállók. Mindannyian hallottuk, mennyire korlátok közé szorítja Hollywood a kreativitást. Remélem, hogy most lehetett egy kicsit lélegezni. (Ne feledjük: naiv, ártatlan, és néző. Ez volnék én.)Másik.
Megnéztük a STEP up 3D-t is. Igazából azért, mert 500 forint volt. Nem emlékszem mikor unatkoztam utoljára ennyit filmen. Pedig táncosként mondjuk még a célcsoport egy szegmensébe is tartoznék. De a 3D igen gyatra minőségű volt, nyújtotta az alakokat, mint kígyóbűvölő az idomított hüllőt. Hosszában is, meg amikor kinyúltak egy-egy mozdulattal a vászonból, hogy kiszúrják a közönség szemét, akkor is igazából csak röhögni lehetett rajtuk, mert furán megnyúlt és elvékonyodott a kezük, mint Jim Carrey-nek a Maszkban. Csak ezek itt komolyan gondolták.
Továbbá POCSÉK és minőségen aluli, ahogy a "szinészek" felmondták a szövegeiket.
Továbbá szerintem mindig az ellenfél táncosoknak volt jobb és ötletesebb a koreográfiájuk...
De amúgy, hogy jót is mondjak, a táncos részeket azért szerettem, mert táncolni jó. Csak ne lett volna köztük olyan sok semmi.
És ilyen közegben az ember még a szintetizátorok nyekergését is el tudja viselni. A fenti képen amúgy szerintem a film egyetlen valamirevaló aranyos jelenete látható.
Ja, ide is ideírom a fészbúkos forgatókönyvemet (egóból nincs hiány :-D):
"Már írom is a Step Up4 forgatókönyvét: Zac Efront partra mossa a nyáltenger, ám Converse cipőjének köszönhetően megússza szárazon. Beépül a rongylábak közé, akiket a gonosz másik táncosok fenyegetésén kívül belső megosztottság is gyengít: egyrészt levágták Moose haját, másrészt intelligenciapárbaj bontakozik ki: Nike vagy Converse? És elfogy a műkönny is!, így őstehetség táncoslányunk nem tudja hogy kifejezni érzelmeit! Ez ám a konfliktus, a feszültség pedig táncversenyről táncversenyre nőttön nő! A többit nem árulom el, csak ha már aláírtuk a szerződést a Touchstone-nal. MEG KELL NÉZNETEK!"
szeptember 07, 2010
jóleső sikerecskékről
tegnap (is) úgy éreztem, összeesem a fáradtságtól. Igazából össze is estem. Nagyon nehéz az évkezdés, az elvárásaimnak a képességekhez igazítás, valamint a lustaságnak az elvárásokhoz igazítás egyenletlen, véres, és lassú folyamata. Napi átlag három karó... Nyáron lehet, elfeledtem, mi a szint? Neeeeeeeeeeeeeem, legyünk optimisták: ők felejtették el a nyáron, hogy mi a szint!!!!
Ma amúgy a boldogságtól ájultam majdnem el (hogy a lefelé hanyatló mozgások hasonlatainak sorát folytassam), és talán ez segített megmaradni embernek, és nem kifacsart sejtcsomóként végezni: tegnap a 10. a-val vettünk két darab fonetikai jelet, a hosszú és a rövid i-t, azokhoz gyűjtöttünk szavakat - bevezetésként az ellenük tervezett merénylethez, hogy lenyomom a torkukon az egész fonetikai ábécét... - no és mára az egyik srác kiírta a netről az összes jelet példákkal együtt!!!! Hát ettől egy hétre jó kedvem lesz, és lepereg a többiek minden bunkósága meg beszólása!
És még egy jó dolog volt! Még ilyet! Ennyit egy napra! Persze lehet, hogy ezeket azért értékelem ennyire és túl, mert nagyon kell valami, amibe kapaszkodni lehet... nos a Nagybubb győzködi a Kisbubbot, hogy járjon faktra, ami ugye nem kötelező, és jelentősen több, mint a szükséges minimum, és még be is kell járni és figyelni is kell és a tanár (én) is cseszeget. No hogy ezt is megértük! Persze ehhez tudnotok kéne ki az a Nagybubb,... így kénytelenek vagytok csupán elhinni a két szép szememért, amit szintén nem láttok (ha léteztek egyáltalán, kedves fiktív olvasók :-) ) hogy ez már aztán teljesítmény! Hogy ő a tanulás fontosságáról győzköd valakit :-D :-D Éljen éljen éljen, csak így tovább Miki!
Ma amúgy a boldogságtól ájultam majdnem el (hogy a lefelé hanyatló mozgások hasonlatainak sorát folytassam), és talán ez segített megmaradni embernek, és nem kifacsart sejtcsomóként végezni: tegnap a 10. a-val vettünk két darab fonetikai jelet, a hosszú és a rövid i-t, azokhoz gyűjtöttünk szavakat - bevezetésként az ellenük tervezett merénylethez, hogy lenyomom a torkukon az egész fonetikai ábécét... - no és mára az egyik srác kiírta a netről az összes jelet példákkal együtt!!!! Hát ettől egy hétre jó kedvem lesz, és lepereg a többiek minden bunkósága meg beszólása!
És még egy jó dolog volt! Még ilyet! Ennyit egy napra! Persze lehet, hogy ezeket azért értékelem ennyire és túl, mert nagyon kell valami, amibe kapaszkodni lehet... nos a Nagybubb győzködi a Kisbubbot, hogy járjon faktra, ami ugye nem kötelező, és jelentősen több, mint a szükséges minimum, és még be is kell járni és figyelni is kell és a tanár (én) is cseszeget. No hogy ezt is megértük! Persze ehhez tudnotok kéne ki az a Nagybubb,... így kénytelenek vagytok csupán elhinni a két szép szememért, amit szintén nem láttok (ha léteztek egyáltalán, kedves fiktív olvasók :-) ) hogy ez már aztán teljesítmény! Hogy ő a tanulás fontosságáról győzköd valakit :-D :-D Éljen éljen éljen, csak így tovább Miki!
szeptember 03, 2010
bejelentkezik
A sulis gólyatábor és a tanévkezdés (gyereksok(k)adalom, adminisztráció) túlélése után hulla fáradtan, de élek. Az esküvő szervezése meg áll.
augusztus 21, 2010
augusztus 20, 2010
nem felejtettem el
augusztus 19, 2010
nagy
vajh mindenki nyaral, vagy blogom egyszerűen ennyire érdektelen?
?Por qué nadie escribe a me? vagy valami ilyesmi (az a me a végén lehet, hogy olasz)
ja vettem ki a SZabó Ervinből egy másik spanyol könyvet, ismétlés gyanánt. A kedvenc minidialógomat ideírom, ha már úgyse olvassa senki, legalább ne is értse!
- ?Por qué no bailas conmigo?
- Porque no.
- ?Y por qué bailas siempre con Antonio?
- Porque si.
Ez annyira tuti, hogy még azt is megbocsátom, hogy nem olvassátok a blogom.
(Mondtam már, hogy szeretem a labirintusokat?)
(Meg persze ha nem olvassátok, az is egy kritika a szerző meg a marketing felé, amelyet épülésemre kell felhasználnom. Még kitalálom a módját, úgyhogy minden nem-olvasó reszkessen, mert előbb-utóbb beolvasok!)
?Por qué nadie escribe a me? vagy valami ilyesmi (az a me a végén lehet, hogy olasz)
ja vettem ki a SZabó Ervinből egy másik spanyol könyvet, ismétlés gyanánt. A kedvenc minidialógomat ideírom, ha már úgyse olvassa senki, legalább ne is értse!
- ?Por qué no bailas conmigo?
- Porque no.
- ?Y por qué bailas siempre con Antonio?
- Porque si.
Ez annyira tuti, hogy még azt is megbocsátom, hogy nem olvassátok a blogom.
(Mondtam már, hogy szeretem a labirintusokat?)
(Meg persze ha nem olvassátok, az is egy kritika a szerző meg a marketing felé, amelyet épülésemre kell felhasználnom. Még kitalálom a módját, úgyhogy minden nem-olvasó reszkessen, mert előbb-utóbb beolvasok!)
augusztus 17, 2010
Traffic
megnéztük a Traffic-ot. Le vagyok sújtva. Azért nem annyira, mint a Babelkor, de majdnem.
Kicsi vergődő állat az ember.
Idézet a filmvilágból, 2002-es cikk (filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2586)
Kicsi vergődő állat az ember.
Idézet a filmvilágból, 2002-es cikk (filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2586)
Traffic
Pápai Zsolt
Minden rossz érzés mellett is örömteli eseménynek számít, hogy a nálunk jó időre parkolópályára szorított, elérhetetlensége miatt a legendák világába besorolt Traffic most végre zöld jelzést kapott, és a film kizárólagos forgalmazói jogát Kelet-Európában másfél éve megszerző külhoni cég hazai képviselői elérkezettnek látták az időt a mű bemutatására.
Mert fontos moziról van szó (a Filmvilág tavaly júniusban hosszabb cikkben számolt be róla). Steven Soderbergh napjaink Hollywoodjának talán egyetlen értelmiségije, mindenesetre egyik legintelligensebb alkotója, akinek általában sikerül kiverekednie, hogy filmjeiben a történetet leginkább szolgáló képi világgal kísérletezhessen, és aki csak akkor dolgozik a maga vagy mások által leamortizált ötletekkel, ha megkötik a kezét. Bár érték már kudarcok (Pusztító szenvedélyek) és haknizott is (Erin Brockovich; Tripla vagy semmi), legjobb munkái – a Szex, hazugság, videó, a Mint a kámfor vagy az Amerikai vérbosszú – azt bizonyítják, hogy képes rendre megújulni, és többé-kevésbé sikerül megvalósítania elképzeléseit.
A Traffic Soderbergh eddig vizuális kísérleteinek csúcspontját jelenti. A film három szálon futó cselekménye az amerikai drogháborúba kalauzol. A meseszövés bravúrjai – melyek nyomán a lehető legtermészetesebb módon zárulnak egymásra a különböző történetrétegek – oly erőteljes kiállítású epizódokkal párosulnak, hogy a képi világ a dramaturgia egyik pillérévé lesz, és a helyszínek „főszereplőkké” lépnek elő. A tavalyi rendezői Oscar persze nem csupán a pazar képkezelés miatt tűnik megszolgáltnak, hiszen nem hiányzik a filmből egyfajta népnevelői póz, illetve a narráció néhány kevéssé motivált megoldása – különösen a happy endbe taszajtott zárlat – is azt jelzi, hogy Soderbergh főszerepre készült a díjkiosztón. Ahogy halad előre a történet, úgy válik mind nyilvánvalóbbá, hogy a direktor a vizualitás feletti teljes kontroll megszerzéséért cserébe a cselekményvezetés részbeni ellenőrzésének jogát átadta producereinek: a végig kézikamerával operáló és dokumentarista „ellesettséget” imitáló anyagmegmunkálás, valamint az elbeszélt eseményekkel szembeni hűvös távolságtartás attitűdje ekképpen sajátos feszültségbe kerül a film utolsó harmadában előretolakodó moralizáló gesztusokkal, és ez – a mű erényeinek elismerése mellett is – némi csalódást kelt.
hajlékony
úgy néz ki menthetetlenül megszűnik hajléktalan és meztelencsiga létmódom, és ezentúl hajlékony és házas csiga leszek. Miután lejártuk a lábunkat, felőröltük az idegeinket, pépessé köpködtük a telefon mikrofonjátát és dinnyelés kezünket a telefon gombjaiban töröktük szárazra, nem beszélve a csodás negyvenfokos villamosok igénybevételéről (minden négyzetméterre két ápolatlan ember) minden délután meg este, feladtuk. Mármint volt egy lakás, amit szívesen megvettünk volna,... de az ember ha már eladósodik, akkor hathatósan akarja meggyőzni magát arról, hogy a legjobbat választja,ezért ahelyett,hogy egyből megvettük volna, megnéztünk még százat, és rájöttünk, hogy nincs jobb. Szóval ma felhívtam az ingatlanügynököt, és holnap ártárgyaljuk azt a lakást, amit már háromszor megtekintettünk, a megtekintések folyamán pedig egyaránt győzködtük magunkat arról, hogy miért jó ez a lakás, meg arról, hogy miért nem. De mivel tényleg nincs jobb, meg kellett állapítanunk, hogy ez a legjobb. Mi tesz egy lakást jóvá? számunkra az, hogy normális méretű konyhája legyen, beférjen a mosógép a fürdőszobába, két szobája legyen, és A SZOBÁK NE EGYMÁSBÓL NYÍLJANAK. Ez utóbbi egy irreális kritériumnak tűnik az aktuális 13. kerületi kínálatot elnézve.
Szóval lehet, hogy holnaptól nem csak a Diákhitel központnak és a meglévő családi lakásunkat finanszírozó banknak leszek eladósodva, hanem a Kálmánnal közös lakásunkat finanszírozó banknak is. Te jó ég, lehet, hogy fenn vagyok a BAR-listán?!?!
Már nagyon várom, hogy legyen egy lakásunk, hogy felújítgassuk meg kifessük, aztán hogy vegyünk bele bútorokat a vaterán :-D . Jó lett volna ezt az egészet még a nyáron elintézni, amikor ráérünk meg az idő is jobb, meg én nem dolgozom, de ez így alakult.
Ja azt nem tudom, írtam-e, hogy rögtön az első komolyabb lakásnéző napunkon megtaláltuk az ideális lakást, de akkor még nem volt rálátásunk és nem kezeltük értékén azt a csudajó lakást, és nem vettük meg idejében, értsd eladták másnak. Akkor az rossz volt, de a mostani vétel mellett szolgál például, hogy a jelenlegi tulaj asztalán láttunk egy Élet gyöngyei füzetet, ami egy zarándoklat füzetecskéje, és a jelenlegi hittantanárunk írta (Kató Csaba). És nem megy busz az utcában. Bár nem annyira zöld, mint a Tahi utca környéke. Viszont nagyobb. Mármint a hajlék.
Még akartam valamit írni, de a rádió ezerrel nyomja a Széchenyi-tervet, és ez kikalapált az agyamból minden gondolatot. Ja, a címbeli hajléktalan - hajlékony poén kopirájt a nagybátyámnak, Dezsőnek! Tőle loptam ugyanis. :-DA köz figyelmébe ajánlanám egy picivel lejjebb amit Lady Gagáról írtam egy kommentben Prérikutyának válaszolva, és megkérnék mindenkit, hogy ragadjon billentyűzetet, és szóljon hozzá. Ha nem ragad eléggé, ajánlom a dinnyét.
Szóval lehet, hogy holnaptól nem csak a Diákhitel központnak és a meglévő családi lakásunkat finanszírozó banknak leszek eladósodva, hanem a Kálmánnal közös lakásunkat finanszírozó banknak is. Te jó ég, lehet, hogy fenn vagyok a BAR-listán?!?!
Már nagyon várom, hogy legyen egy lakásunk, hogy felújítgassuk meg kifessük, aztán hogy vegyünk bele bútorokat a vaterán :-D . Jó lett volna ezt az egészet még a nyáron elintézni, amikor ráérünk meg az idő is jobb, meg én nem dolgozom, de ez így alakult.
Ja azt nem tudom, írtam-e, hogy rögtön az első komolyabb lakásnéző napunkon megtaláltuk az ideális lakást, de akkor még nem volt rálátásunk és nem kezeltük értékén azt a csudajó lakást, és nem vettük meg idejében, értsd eladták másnak. Akkor az rossz volt, de a mostani vétel mellett szolgál például, hogy a jelenlegi tulaj asztalán láttunk egy Élet gyöngyei füzetet, ami egy zarándoklat füzetecskéje, és a jelenlegi hittantanárunk írta (Kató Csaba). És nem megy busz az utcában. Bár nem annyira zöld, mint a Tahi utca környéke. Viszont nagyobb. Mármint a hajlék.
Még akartam valamit írni, de a rádió ezerrel nyomja a Széchenyi-tervet, és ez kikalapált az agyamból minden gondolatot. Ja, a címbeli hajléktalan - hajlékony poén kopirájt a nagybátyámnak, Dezsőnek! Tőle loptam ugyanis. :-DA köz figyelmébe ajánlanám egy picivel lejjebb amit Lady Gagáról írtam egy kommentben Prérikutyának válaszolva, és megkérnék mindenkit, hogy ragadjon billentyűzetet, és szóljon hozzá. Ha nem ragad eléggé, ajánlom a dinnyét.
örömködöm
elképesztően jó táborban voltam a gödöllői ifjúsággal. Hihetetlen élmény volt!!! Mintha egyfolytában velük lettem volna és nem mentem volna tavaly előtt Írországba és tavaly nem kerültem volna őket nagy ívben. Wow!
július 27, 2010
rendelkezésre álló tér
Legalább annyi idő telik el az egyes bekezdések között, amíg két kósza O2-molekula koccan 8000 méteres magasban. Képzeljük csak el, mennyi ürességet kell elviselnie annak a szegény kis sodródó részecskének, míg látótávolságon belülre kerül egy sorstárs. S magányukat csak súlyosbítja, ha esetleg valamely zsúfolt nagyváros kavalkádjában kergették egymást meg a gonosz CO2-ket.
Nem sok minden történik, megesznek a hétköznapok. Szorgosan nézegetjük a lakásokat a 13. kerületben; melyiket szeressük, melyiket ne; de amelyiket szeretjük, azt meg eladják másnak, szóval nehéz dolog ez. És időigényes.
Nem sok minden történik, megesznek a hétköznapok. Szorgosan nézegetjük a lakásokat a 13. kerületben; melyiket szeressük, melyiket ne; de amelyiket szeretjük, azt meg eladják másnak, szóval nehéz dolog ez. És időigényes.
július 13, 2010
üresedés
Úgy érzem, az agyam beleolvad a betonba. Vagy inkább múlt idő. Beleolvadt.
Egy megmásíthatatlan állapot.
Nincs hogy védekeznem.
Még kapálózom. Felidézem, mennyire rühelltem mindig a nyarakat, a kánikulát, a kötelező lazaságot. És a végeláthatatlanul sok, eltölthetetlen időt, ami sivár mint a nyílt tenger. A tutajon hánykolódva a tengeri betegség sorsszerű következmény.
Kapálózásként az elmúlt években külföldre menekültem ösztöndíjaskodni meg dolgozni, ill. nyelviskolába jártam. Ahogy öregszik az ember, úgy szűkülnek a lehetőségek: már egyiket sem lehet.
Kicsit depressziós vagyok mostanság, miközben pulzál bennem a semmittevéstől felgyülemlett feszültség.
És már csak egy hónap, és vége úgy, hogy nem csináltam semmit.
Valaki mentsen meg.
július 10, 2010
beengedjem?
eszembe jutott egy kispál szám, nem tudom mi a címe és nem tudom, melyik albumon van.
talán az a címe, hogy szívrablás? Abban filózik a főhős, hogy beengedje vagy ne engedje.
Nos, még mindig a múltkori vámpírélményen borongva.
Tegnap voltunk Kálmánnal kocsmában, ahol megelevenedett az Engedj be! svéd kisvárosának közege. Na, lakótelep nem volt, volt azonban lepukkant vasútállomás, mellette kivilágítatlan parkoló. És a kocsma. Unokatesóm szülinapi összejövetele volt ott - a huszonévesek, ahelyett, hogy színt vittek volna a közegbe, inkább magukra öltötték a kilátástalanság szürkeségét és a céltalanság dohszagát. A kocsma törzsközönsége a már rengeteg évtizede dolgozó és még rengeteg évtizedet dolgozni kényszerülő zátonyra futott ötvenesek. Férfiak, nők, vegyesen, az alkoholmámor különböző fokain. Örökéletű kamaszvámpírokat nem hiszem, hogy szívesen látnának. Kt kiábrándult részeg ember fűzi egymás agyát, megy a húzd meg-erezd meg, gondolom, rendes rutin szerint. A színjáték úgyis valamelyikük ágyában ér majd véget - az egész kocsmában csupán ők nem szembesültek még ennek kiszámítható unalmával.
Elképzeltem, hogy pontosan ilyenek a regény szereplői, és undorodtam a helytől is, a könyvtől is.
Mit keresek én itt?
A gyomrom csupán akkor fordult fel, amikor...
Volt a kocsmában egy négyévesforma kislány. Szőke, fehér ruhás. Egy angyal. Az anyja valamelyik hátsó helységben, mint a pokol egyik bugyrában, billiárdozott. A kislány néha felbukkant a küszöbön, aztán ellibbent.
De még egy kislány-angyalt is meg lehet szokni egy lármás, füstüs, zsákutca-kocsmában.
A gyomrom csupán akkor fordult fel, amikor az egyik egyenesen már járni képtelen férfi pont szembetalálkozott a kislánnyal, aki felismerte őt, és egymás bizonytalan mozdulatainak kölcsönös félreértése folytán a kislány belecsimpaszkodott a részeg mázoló nyakába, aki felvette őt, a kislány pedig a férfi hátára kulcsolta a lábát. Soha ezelőtt nem jött még rám hányinger semmilyen látványtól.
Arra gondoltam, ki kéne hívni a gyermekvédelmiseket. De azok nem rendelnek péntek éjjel.
Kimenekültünk.
Este imádkoztam a kislányért.
talán az a címe, hogy szívrablás? Abban filózik a főhős, hogy beengedje vagy ne engedje.
Nos, még mindig a múltkori vámpírélményen borongva.
Tegnap voltunk Kálmánnal kocsmában, ahol megelevenedett az Engedj be! svéd kisvárosának közege. Na, lakótelep nem volt, volt azonban lepukkant vasútállomás, mellette kivilágítatlan parkoló. És a kocsma. Unokatesóm szülinapi összejövetele volt ott - a huszonévesek, ahelyett, hogy színt vittek volna a közegbe, inkább magukra öltötték a kilátástalanság szürkeségét és a céltalanság dohszagát. A kocsma törzsközönsége a már rengeteg évtizede dolgozó és még rengeteg évtizedet dolgozni kényszerülő zátonyra futott ötvenesek. Férfiak, nők, vegyesen, az alkoholmámor különböző fokain. Örökéletű kamaszvámpírokat nem hiszem, hogy szívesen látnának. Kt kiábrándult részeg ember fűzi egymás agyát, megy a húzd meg-erezd meg, gondolom, rendes rutin szerint. A színjáték úgyis valamelyikük ágyában ér majd véget - az egész kocsmában csupán ők nem szembesültek még ennek kiszámítható unalmával.
Elképzeltem, hogy pontosan ilyenek a regény szereplői, és undorodtam a helytől is, a könyvtől is.
Mit keresek én itt?
A gyomrom csupán akkor fordult fel, amikor...
Volt a kocsmában egy négyévesforma kislány. Szőke, fehér ruhás. Egy angyal. Az anyja valamelyik hátsó helységben, mint a pokol egyik bugyrában, billiárdozott. A kislány néha felbukkant a küszöbön, aztán ellibbent.
De még egy kislány-angyalt is meg lehet szokni egy lármás, füstüs, zsákutca-kocsmában.
A gyomrom csupán akkor fordult fel, amikor az egyik egyenesen már járni képtelen férfi pont szembetalálkozott a kislánnyal, aki felismerte őt, és egymás bizonytalan mozdulatainak kölcsönös félreértése folytán a kislány belecsimpaszkodott a részeg mázoló nyakába, aki felvette őt, a kislány pedig a férfi hátára kulcsolta a lábát. Soha ezelőtt nem jött még rám hányinger semmilyen látványtól.
Arra gondoltam, ki kéne hívni a gyermekvédelmiseket. De azok nem rendelnek péntek éjjel.
Kimenekültünk.
Este imádkoztam a kislányért.
július 08, 2010
Hívj be!
Már csírát vert a fejemben a gondolat, hogy orrom búbánatos lógatása után esetleg írok. Persze, örök kérdés, hogy miről.
Most épp be vagyok zárva egy idegen lakásba, akár a mesebeli hercegnő. Itt ülök a toronyszobában a gép előtt, zokogok, magányomban még egy sárkánynak is hogy örülnék, hercegek, szőkék toppanhatnának elő az álmaimból, de semmi. Az agy virtuális valósága sehogy sem keveredik a virtuálatlannal.
Egyes egyedül a tulaj szabadíthat ki, ha megjön.
Eme kényszeres várakozás szülte, hogy ismét írok a blogra. Már szétuntam magam a fécbúkon, nincs kinek ímélt se írni, és a wizzairrel vakló szélmalomharcomat is befejeztem (sikertelenül, jegy még mindig nincs.) Már csak ez a hiány van, ez az időhurok, amit megszabadíttatásomig kell kibírnom. Persze értelmesen is tölthetném.
Múlt héten fejeztem be a Hívj be! c. svéd vámpíros krimit. A regény maga szerintem nagyon jó, az ebből készült Engedj be! c. film pedig zseniális. Gyorsan itt van egy cikk a filmről: ez a link.
De amúgy a könyvről is akarok írni, melynek címlapján az égővörössel szedett VILÁGSIKER! hamarabb észrevehető, mint a szinte átlátszóan nyomtatott cím. Tanulságos.
Ami viszont még a vámpíroknál, pedofiloknál, alkoholistáknál, szipuzó gyerekeknél és egy darab zombinál is szórakoztatóbb, az a könyv belső borítóira komponált szöveg. Már egy ideje böngészem a netet, hogy ráakadjak, eddig sikertelenül. Úgyhogy gyorsan mindenki loholjon egy kelleténél nagyobb könyvesboltba (javaslom az ALexandra könyvplázát), és a nagy terek biztosította személytelenségben essen neki a belső borítóknak. Csak ne nevessen hangosan, mert akkor esetleg előkerülnek a láthatatlan eladók.
Keresésem közepette a kiadó honlapján arról értesülök, hogy megszűnt a Twilight-könyvklub! Mekkora fájdalom! De ami a legjobb, hogy érdeklődés hiányában :-) Tinilányok, hát nem olvastok, hiába az izi-nyálas borítószövegek? http://www.konyvmolykepzo.hu/twklub.htm
A könyv cselekménye: fura gyilkosságok a svéd elővárosban, a szomszédba költöző új lány és hősünk, a 12 éves Oskar barátságot kötnek, mely s zövetséggé alakul, és még az sem szakítja őket szét, hogy Oskar egy lúzer, akit egyre komolyabban bántalmaznak az osztálytársai, Eli meg egy vámpír. A végén a rosszakon bosszú állatik - de vajon nem mértéktelenül nagy-e az a bosszú az elkövetett bűnökhöz képest? Olyan bosszú uganis, amit csak egy 12 éves gyerekvámpír tud kitalálni.
A gondolat persze mindvégig (értsd: a l e g e l s ő pillanattól a l e g u t o l s ó i g ) ott van a 12 éves nem vámpír gyerekben is. Egyszerűen Oskarnak nincsenek eszközei. Van persze egy kése, vagdalkozással eltöltött délutánjai, és sorozatgyilkosokról kivágott újságcikkgyűjteménye, de az mégsem ugyanaz, mint két éles vámpírfog.
A kisváros, illetve magának a regénynek a világa pedig fojtogató, erőszakos, alkoholszagú és egy betonkockába van bezárva. A gyerekek agresszívek és lopnak. Mind. Nincs pozitív gyerek. A felnőttek csőd életükkel és az alkohollal küszködnek. Mind. Nincs pozitív felnőtt. Ilyen értelemben már szívderítő olyan hülyeségekről olvasni, mint a városba látogató élőhalott zombi.
A Hívj be c. regény filmadaptációjában a dramaturg, úgy érzem, ügyesen nyesegette egyenletessé a könyv terjengősségét és kilengéseit, a szinte már röhejes zombiját jó stílusérzékkel ki is pottyantotta a pixisből. Bár a húzások folytán sajnos a vámpírlányt eltartó, bele halálosan szerelmes középkorú alkesz figurája nem elég árnyalt: gyerekmolesztáló múltjáról csak a könyvből értesülhetünk. Így azonban a film végén, az eltartó halála után, a film közönsége szoronghat azon, hogy vajon a távoli jövőben a régi segítő/eltartó a mellőzött-megvetett sorsa vár-e majd a kis szerelmes Oscarra is a vámpírlány mellett? Hogy őt is egykoron így a halálba kényszeríti, természetfeletti erejével az alkoholizmusba fogja zsarolni a kis ártatlan vámpírlány? Szegény, szegény naiv Oscar!
Én ezen szeretek szorongani, amikor a filmre gondolok, és ehhez képest meglepően szorongásmentes volt a könyvváltozat (tehát az eredeti), ahol a pasas egy undorító, erkölcstelen, alkoholista pedofil, akinek zavaros, egységes narratívába nem illeszkedő emlékei vannak csak arról az életéről, melyet a vámpírlánnyal való megismerkedése előtt folytatott. Megjegyzem, ez remek írói húzás, hiszen így kénytelen az olvasó magának összerakni valamilyen történetet, ami szükségszerűen borzalmasabb, mint bármilyen kész sztori, amit elénk tárt volna. Szóval a vámpírlány együtt él a bele szerelmes pedofillal, állati ereje folytán mindvégig távol tartja magától, a pedofil pedig csak epekedik. Majd zombivá változik. Jó, hogy ezt nem vitték filmre, nézni valószínűleg röhelyesebb lett volna, mint olvasni.
A könyv viszont többet ad a filmnél a vámpír identitását és jellemét illetően. Ugyanis ez a vámpírlány valaha fiú volt. És maga sem tudja, hogy fiú-e vagy lány, mert igazából semilyen. De az ember nem lehet semilyen, ezt a nyomást érzi a gyerekvámpír is, ezért egyik nap ilyen, másik nap olyan. Oskarunk (még a pubertás előtt, ez fontos) töpreng ezen a problémán egy darabig, majd úgy dönt, bármi is a helyzet, inkább szerelmes lesz a vámpírgyerekbe. Ezt most roppant faragatlanul írtam le, holott ez a könyvbeli gondolatmenet többet érdemelne.
Most épp be vagyok zárva egy idegen lakásba, akár a mesebeli hercegnő. Itt ülök a toronyszobában a gép előtt, zokogok, magányomban még egy sárkánynak is hogy örülnék, hercegek, szőkék toppanhatnának elő az álmaimból, de semmi. Az agy virtuális valósága sehogy sem keveredik a virtuálatlannal.
Egyes egyedül a tulaj szabadíthat ki, ha megjön.
Eme kényszeres várakozás szülte, hogy ismét írok a blogra. Már szétuntam magam a fécbúkon, nincs kinek ímélt se írni, és a wizzairrel vakló szélmalomharcomat is befejeztem (sikertelenül, jegy még mindig nincs.) Már csak ez a hiány van, ez az időhurok, amit megszabadíttatásomig kell kibírnom. Persze értelmesen is tölthetném.
Múlt héten fejeztem be a Hívj be! c. svéd vámpíros krimit. A regény maga szerintem nagyon jó, az ebből készült Engedj be! c. film pedig zseniális. Gyorsan itt van egy cikk a filmről: ez a link.
De amúgy a könyvről is akarok írni, melynek címlapján az égővörössel szedett VILÁGSIKER! hamarabb észrevehető, mint a szinte átlátszóan nyomtatott cím. Tanulságos.
Ami viszont még a vámpíroknál, pedofiloknál, alkoholistáknál, szipuzó gyerekeknél és egy darab zombinál is szórakoztatóbb, az a könyv belső borítóira komponált szöveg. Már egy ideje böngészem a netet, hogy ráakadjak, eddig sikertelenül. Úgyhogy gyorsan mindenki loholjon egy kelleténél nagyobb könyvesboltba (javaslom az ALexandra könyvplázát), és a nagy terek biztosította személytelenségben essen neki a belső borítóknak. Csak ne nevessen hangosan, mert akkor esetleg előkerülnek a láthatatlan eladók.
Keresésem közepette a kiadó honlapján arról értesülök, hogy megszűnt a Twilight-könyvklub! Mekkora fájdalom! De ami a legjobb, hogy érdeklődés hiányában :-) Tinilányok, hát nem olvastok, hiába az izi-nyálas borítószövegek? http://www.konyvmolykepzo.hu/twklub.htm
A könyv cselekménye: fura gyilkosságok a svéd elővárosban, a szomszédba költöző új lány és hősünk, a 12 éves Oskar barátságot kötnek, mely s zövetséggé alakul, és még az sem szakítja őket szét, hogy Oskar egy lúzer, akit egyre komolyabban bántalmaznak az osztálytársai, Eli meg egy vámpír. A végén a rosszakon bosszú állatik - de vajon nem mértéktelenül nagy-e az a bosszú az elkövetett bűnökhöz képest? Olyan bosszú uganis, amit csak egy 12 éves gyerekvámpír tud kitalálni.
A gondolat persze mindvégig (értsd: a l e g e l s ő pillanattól a l e g u t o l s ó i g ) ott van a 12 éves nem vámpír gyerekben is. Egyszerűen Oskarnak nincsenek eszközei. Van persze egy kése, vagdalkozással eltöltött délutánjai, és sorozatgyilkosokról kivágott újságcikkgyűjteménye, de az mégsem ugyanaz, mint két éles vámpírfog.
A kisváros, illetve magának a regénynek a világa pedig fojtogató, erőszakos, alkoholszagú és egy betonkockába van bezárva. A gyerekek agresszívek és lopnak. Mind. Nincs pozitív gyerek. A felnőttek csőd életükkel és az alkohollal küszködnek. Mind. Nincs pozitív felnőtt. Ilyen értelemben már szívderítő olyan hülyeségekről olvasni, mint a városba látogató élőhalott zombi.
A Hívj be c. regény filmadaptációjában a dramaturg, úgy érzem, ügyesen nyesegette egyenletessé a könyv terjengősségét és kilengéseit, a szinte már röhejes zombiját jó stílusérzékkel ki is pottyantotta a pixisből. Bár a húzások folytán sajnos a vámpírlányt eltartó, bele halálosan szerelmes középkorú alkesz figurája nem elég árnyalt: gyerekmolesztáló múltjáról csak a könyvből értesülhetünk. Így azonban a film végén, az eltartó halála után, a film közönsége szoronghat azon, hogy vajon a távoli jövőben a régi segítő/eltartó a mellőzött-megvetett sorsa vár-e majd a kis szerelmes Oscarra is a vámpírlány mellett? Hogy őt is egykoron így a halálba kényszeríti, természetfeletti erejével az alkoholizmusba fogja zsarolni a kis ártatlan vámpírlány? Szegény, szegény naiv Oscar!
Én ezen szeretek szorongani, amikor a filmre gondolok, és ehhez képest meglepően szorongásmentes volt a könyvváltozat (tehát az eredeti), ahol a pasas egy undorító, erkölcstelen, alkoholista pedofil, akinek zavaros, egységes narratívába nem illeszkedő emlékei vannak csak arról az életéről, melyet a vámpírlánnyal való megismerkedése előtt folytatott. Megjegyzem, ez remek írói húzás, hiszen így kénytelen az olvasó magának összerakni valamilyen történetet, ami szükségszerűen borzalmasabb, mint bármilyen kész sztori, amit elénk tárt volna. Szóval a vámpírlány együtt él a bele szerelmes pedofillal, állati ereje folytán mindvégig távol tartja magától, a pedofil pedig csak epekedik. Majd zombivá változik. Jó, hogy ezt nem vitték filmre, nézni valószínűleg röhelyesebb lett volna, mint olvasni.
A könyv viszont többet ad a filmnél a vámpír identitását és jellemét illetően. Ugyanis ez a vámpírlány valaha fiú volt. És maga sem tudja, hogy fiú-e vagy lány, mert igazából semilyen. De az ember nem lehet semilyen, ezt a nyomást érzi a gyerekvámpír is, ezért egyik nap ilyen, másik nap olyan. Oskarunk (még a pubertás előtt, ez fontos) töpreng ezen a problémán egy darabig, majd úgy dönt, bármi is a helyzet, inkább szerelmes lesz a vámpírgyerekbe. Ezt most roppant faragatlanul írtam le, holott ez a könyvbeli gondolatmenet többet érdemelne.
május 15, 2010
március 23, 2010
március 15, 2010
március 09, 2010
február 27, 2010
fight club
am reading. writing. relaxing.
Chuck Palahniuk
Fight Club
At the time, my life just seemed too complete, and maybe we have to break everything to make something better out of ourselves.
For thousands of years, human beings had screwed up and trashed and crapped on this planet, and now history expected me to clean up after everyone. I have to wash out and flatten my soup cans. And account for every drop of used motor oil. And I have to foot the bill for nuclear waste and buried gasoline tanks and landfilled toxic sludge dumped a generation before I was born.
"Recycling and speed limits are bullshit," Tyler said. "They're like someone who quits smoking on his deathbed."
Chuck Palahniuk
Fight Club
At the time, my life just seemed too complete, and maybe we have to break everything to make something better out of ourselves.
For thousands of years, human beings had screwed up and trashed and crapped on this planet, and now history expected me to clean up after everyone. I have to wash out and flatten my soup cans. And account for every drop of used motor oil. And I have to foot the bill for nuclear waste and buried gasoline tanks and landfilled toxic sludge dumped a generation before I was born.
"Recycling and speed limits are bullshit," Tyler said. "They're like someone who quits smoking on his deathbed."
február 26, 2010
random
jó dolgok a héten: Adobe Bridge-ügyben megvilágosodok, rosszkedvből felderülök Szellemképen, kakaós csigát eszem, kettőt is, hollywoodi fényképeket elemzünk órán, kapucnit húzok a kisb fejére, próbálok a 9.a-val, rendezek mint állat (milyen jó lehetett Paulnak a JCS próbákon! Ah!) (na jó nekem is milyen jó volt! Hamarosan lesz a bemutatónk egy éves évfordulója! És azóta nem is rajzoltam szinte semmit...), forgatókönyvet írok, sok ötös dolgozatot javítok (going to), betelítem a naplómat, újat kezdek, magántanítvánnyal a jövőről beszélgetek, szintén vele filmekről beszélgetek, táncpróbálok a ki mit tudra (csacsacsa) (tanár-diák vegyespáros), irtó jó!, végre szerzek Pesti Estet, kirándulást tervezgetek, kapok mobilinternetet, a színdarabhoz küld az egyik srác vicceket (azt hittem egy se fog), a múltkori kilencás fogalmazást öten írták meg, most öten nem, Zsókával arról beszélgetek, milyen a jó tanár, Bob Dylant hallgatok
rossz dolgok a héten: 9d tömegesen nem ír házit, lusta banda, büntetőfeleltetek, ágh!, nem találom a vasalót, esik az eső, nesze neked kirándulás, nincs időm elkezdeni végre egy könyvet sem abból a sokból, amelyeket kellene, mosogatási gondok az albérletben, elkésem flamencoról fél órát, nagyb át akar verni, (ki tudja hányszor vernek át, amíg nem vagyok résen) (nem akarok belegondolni), fogalmazást negyedig megírókkal veszekszem és belefáradok, hiába szerzek Pesti Estet, nincs benne semmi érdekes, magántanítványt mondok le, 11.a hiperaktív, ja és meg vagyok fenyegetve (by a student).
tervek a hétvégére: alszom, House, elállítom az esőt, szakdogát írok, sütit eszem, alszom, elkezdek egy könyvet. NEM javítok ki semmilyen sulis dolgot.
rossz dolgok a héten: 9d tömegesen nem ír házit, lusta banda, büntetőfeleltetek, ágh!, nem találom a vasalót, esik az eső, nesze neked kirándulás, nincs időm elkezdeni végre egy könyvet sem abból a sokból, amelyeket kellene, mosogatási gondok az albérletben, elkésem flamencoról fél órát, nagyb át akar verni, (ki tudja hányszor vernek át, amíg nem vagyok résen) (nem akarok belegondolni), fogalmazást negyedig megírókkal veszekszem és belefáradok, hiába szerzek Pesti Estet, nincs benne semmi érdekes, magántanítványt mondok le, 11.a hiperaktív, ja és meg vagyok fenyegetve (by a student).
tervek a hétvégére: alszom, House, elállítom az esőt, szakdogát írok, sütit eszem, alszom, elkezdek egy könyvet. NEM javítok ki semmilyen sulis dolgot.
február 23, 2010
vakság 2
ezt találtam a Vakságról a Filmvilágban
Vakság
Kolozsi László
Blindness – kanadai-brazil-japán, 2008. Rendezte: Fernando Meirelles. Írta: José Saramago regényéből Don McKellar. Kép: César Charlone. Zene: Marco Antônio Guimaraes. Szereplők: Julianne Moore, Mark Ruffalo, Alice Braga, Yusuke Iseya, Yoshino Kimura, Don McKellar, Danny Glover. Gyártó: Rhombus / O2 / Bee Vine / Alliance / Ancine / Asmik Ace / Corus / Fox Filmes do Brasi / IFF/CINV / Movie Central Network / Téléfilm Canada. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 121 perc.
José Saramagonak van egy bon mot-ja a világirodalomról: szerinte azt a fordítók írják. A bölcsességet akár ki is fordíthatnánk, a világirodalmat ma a filmesek írják. Vagyis az lesz igazán népszerű és ismert, akinek a könyveit adaptálják. Ezért is törekszik a szerzők egy jelentős része arra, hogy fordulatosan, a film dramaturgiáját megidézve írjon. A népszerű portugál szerző, aki nem csak Nobel-díja után lett több millió példányt eladó író, népszerűsége annak is köszönhető, hogy nem idegenkedik a filmet idéző struktúrától, karakterépítéstől (ez nem jelent egyszerűséget) – ő is nagy mesélő, akár a filmkészítőkre ható nagy szerzők többsége: mégis eddig csak kétszer került filmesek kezére. Legutóbb a Kőtutajt Bíró Yvett adaptálta.
Saramago egy nagy ötletre építi regényeit - a Vakságé természetesen az, hogy egy különös járvány folytán váratlanul rengetegen veszítik el a szemük világát – de alapvetően valamennyi erkölcsi parabola a civilizációról, az értékek, a morál relativitásáról. A lappangó gonosz tör felszínre mindegyik, politika pamfletnek is beillő regényében. Ahogy a mondanivaló, úgy csökevényesedik el a burjánzó, helyenként túlburjánzó, nyelv is a filmben: a karanténba szorult vakok élet-halál harcát a kiváló operatőr Cesar Charlone fémes képekben, sok közelivel mutatja meg. Nem egy képe éles fényekben exponált művészi fotó, szubjektív portré. Az ő munkája és a humánumot és az emberit egyedül képviselő kisebbség szerepében Julianne Moore (kell e mondani ez a karakter milyen közhelyes - igaz a „jól csak a szívével lát az ember”, mint mondandó is az), emeli fel a filmet más városromboló, koszos disztópiák fölé. Saramagonak nem volt túl nagy szerencséje eddig a filmesekkel: talán e történet második része, a Megvilágosodás, bizonyítja majd cáfolhatatlanul, hogy a portugálok legnagyobbjának műveiből érdemes filmeket készíteni. Bár ha lehet javasolni: legyen inkább a Halálszünet.
Vakság
Kolozsi László
Blindness – kanadai-brazil-japán, 2008. Rendezte: Fernando Meirelles. Írta: José Saramago regényéből Don McKellar. Kép: César Charlone. Zene: Marco Antônio Guimaraes. Szereplők: Julianne Moore, Mark Ruffalo, Alice Braga, Yusuke Iseya, Yoshino Kimura, Don McKellar, Danny Glover. Gyártó: Rhombus / O2 / Bee Vine / Alliance / Ancine / Asmik Ace / Corus / Fox Filmes do Brasi / IFF/CINV / Movie Central Network / Téléfilm Canada. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 121 perc.
José Saramagonak van egy bon mot-ja a világirodalomról: szerinte azt a fordítók írják. A bölcsességet akár ki is fordíthatnánk, a világirodalmat ma a filmesek írják. Vagyis az lesz igazán népszerű és ismert, akinek a könyveit adaptálják. Ezért is törekszik a szerzők egy jelentős része arra, hogy fordulatosan, a film dramaturgiáját megidézve írjon. A népszerű portugál szerző, aki nem csak Nobel-díja után lett több millió példányt eladó író, népszerűsége annak is köszönhető, hogy nem idegenkedik a filmet idéző struktúrától, karakterépítéstől (ez nem jelent egyszerűséget) – ő is nagy mesélő, akár a filmkészítőkre ható nagy szerzők többsége: mégis eddig csak kétszer került filmesek kezére. Legutóbb a Kőtutajt Bíró Yvett adaptálta.
Saramago egy nagy ötletre építi regényeit - a Vakságé természetesen az, hogy egy különös járvány folytán váratlanul rengetegen veszítik el a szemük világát – de alapvetően valamennyi erkölcsi parabola a civilizációról, az értékek, a morál relativitásáról. A lappangó gonosz tör felszínre mindegyik, politika pamfletnek is beillő regényében. Ahogy a mondanivaló, úgy csökevényesedik el a burjánzó, helyenként túlburjánzó, nyelv is a filmben: a karanténba szorult vakok élet-halál harcát a kiváló operatőr Cesar Charlone fémes képekben, sok közelivel mutatja meg. Nem egy képe éles fényekben exponált művészi fotó, szubjektív portré. Az ő munkája és a humánumot és az emberit egyedül képviselő kisebbség szerepében Julianne Moore (kell e mondani ez a karakter milyen közhelyes - igaz a „jól csak a szívével lát az ember”, mint mondandó is az), emeli fel a filmet más városromboló, koszos disztópiák fölé. Saramagonak nem volt túl nagy szerencséje eddig a filmesekkel: talán e történet második része, a Megvilágosodás, bizonyítja majd cáfolhatatlanul, hogy a portugálok legnagyobbjának műveiből érdemes filmeket készíteni. Bár ha lehet javasolni: legyen inkább a Halálszünet.
Vakság, Kócsag
nincs kedvem blogot írni (se).
lefáraszt a munkám, de legalább azt jól csinálom.
többnyire.
bár tegnap küldtem el egy egész csoportot a francba, és konkrétan bármely másik iskolába, annyira nem csinálnak semmit. alapvető agyműködés se. nem hogy kooperáció.
de amúgy minden más szuper.
a régi ősellenségek megszelidültek, helyettük új ősellenségek vannak. ld. fent.
járok újból flamencora. VÉGRE. Végre táncolhatok.
Láttam a hétvégén egy nagyon megrázó és többhelyt gyomorforgató filmet, a Vakságot. Julianne Moore mintha szinésznő lenne mégis, nem csak valamilyen kiöregedett Bondgirl. De a legjobb mégis az operatőr: ahogy filmes eszközökkel érzékelteti a látás korlátozottságát, azaz látsz, de mégsem. (Mátyás királynak biztos tetszene.) (Erről jut eszembe, pár hete láttam Jancsó új filmjét, az Oda az igazságot, főszerepben Mátyás királlyal. A cím meglehetősen frappánsan összefoglalja, miről szól életünk egyik leghosszabb 90 perce, igazán nem is értem, miért kell ehhez még életünk egyik leghosszabb 90 percét hozzáadni. Mindegy.)
Vissza a Vaksághoz. Az operatőr szó szerint szórakozik a nézővel, és én ezt nagyon élveztem. Rengeteg életlenség, csodálatosan rikító túlexponált jelenet. Lenyűgöző. Illetve a kamerabeállítások is egyediek: a jelenet lényege pont lemarad, vagy csak kis százalékban látszik - hiszen vakokról van szó, ők sem látnak, lehetünk hányavetiek. Na persze az egészben a tudatosság a legszebb. Ez a tudatos hányavetiség MEGLEHETŐSEN közel áll a szívemhez.
De maga a történet vérfagyasztó. És ahogy haladunk előre a sztoriban, a kegyetlenségben és az önismeretben, egyre fogyatkoznak az operatör gáláns játékai, ami azért jó. Nagyon nehéz film ez.
A történet az, hogy az emberek sorra vesztik el a látásukat, járványként söpör a vakság. Az okok nem ismertek, a többségi társadalom fél. Karanténba zárják a fertőzötteket, és magukra hagyják őket. Nekik kell megszervezniük az életüket, ami egyrészt egy hatalmas fizikai kihívás (hogyan takarítasz fel magad után, hogyan fürdesz, hol találsz helyet az egyedüllétre, ilyesmik), de mint később kiderül a morális kihívás messze a fizikai fölé magasodik. Ne többet erről, nehogy megint elkezdjek szorongani. Mostanában sokat szorongok, zárójel bezárva.
Azt hiszem a túlérzékenységem is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire megviselt a film, de mindenképpen azt kell mondanom, megérte megnézni.
A múlt héten a sulival voltunk színházban, az is megviselt. Az agresszió ellen küzdve minden osztálynak részt kell vennie valamilyen extra dolgon, mi a 11. d-vel (kicsi butus csillagocskák) nyertünk színházjegyeket. Ez a darab, Kócsag névre hallgató, direkt pofán vág az agresszivitásával, és (sajnos) a realitásával, aztán otthagy. A 11. a-val (exlajhárok, most aranyos kényszermunkások, akik végre (kényszer alatt) dolgoznak) nekem kellett megbeszélnem a darabot másnap, mert az ofőjük azt mondta, jobb, ha egy humán tanár csinálja (én erre büszke voltam, de azért mégis milyen dolog, hogy lepasszolja az ofő a munkát). Mostanában elég jóban vagyunk ezzel az osztállyal, igen sok háború után, és a megbeszélés szerintem nagyon jól sikerült. A darab lényege, hogy a Billy nevű srác egy gettóban lakik, nem tud és nem is akar beilleszkedni, a gengszterbanda rá van szállva (méghozzá igen durván), az apja alkoholista apja azt várja tőle, hogy kussoljon, hogy ne vigye el a gyámhatóság, az anyja lenyúlta a két kisebb tesóját és elég kétes személyiség, van még egy csaj is, meg egy másik csaj, akit tavaly ölt meg a gengszterbandavezér bátyja. Szóval igazi nagy szar, menekülhetetlen csapda, feszültség másfél órán át. Majdnem végigsírtam az egészet, és utána gyalog mentem haza levezetni kicsit a feszültséget. De azért jó volt megnézni, meg csúcsszuper dolgokat mondtak utána a srácok.
Most abbahagyom, nem találom többé értelmét az írásnak.
Legalábbis ma nem.
lefáraszt a munkám, de legalább azt jól csinálom.
többnyire.
bár tegnap küldtem el egy egész csoportot a francba, és konkrétan bármely másik iskolába, annyira nem csinálnak semmit. alapvető agyműködés se. nem hogy kooperáció.
de amúgy minden más szuper.
a régi ősellenségek megszelidültek, helyettük új ősellenségek vannak. ld. fent.
járok újból flamencora. VÉGRE. Végre táncolhatok.
Láttam a hétvégén egy nagyon megrázó és többhelyt gyomorforgató filmet, a Vakságot. Julianne Moore mintha szinésznő lenne mégis, nem csak valamilyen kiöregedett Bondgirl. De a legjobb mégis az operatőr: ahogy filmes eszközökkel érzékelteti a látás korlátozottságát, azaz látsz, de mégsem. (Mátyás királynak biztos tetszene.) (Erről jut eszembe, pár hete láttam Jancsó új filmjét, az Oda az igazságot, főszerepben Mátyás királlyal. A cím meglehetősen frappánsan összefoglalja, miről szól életünk egyik leghosszabb 90 perce, igazán nem is értem, miért kell ehhez még életünk egyik leghosszabb 90 percét hozzáadni. Mindegy.)
Vissza a Vaksághoz. Az operatőr szó szerint szórakozik a nézővel, és én ezt nagyon élveztem. Rengeteg életlenség, csodálatosan rikító túlexponált jelenet. Lenyűgöző. Illetve a kamerabeállítások is egyediek: a jelenet lényege pont lemarad, vagy csak kis százalékban látszik - hiszen vakokról van szó, ők sem látnak, lehetünk hányavetiek. Na persze az egészben a tudatosság a legszebb. Ez a tudatos hányavetiség MEGLEHETŐSEN közel áll a szívemhez.
De maga a történet vérfagyasztó. És ahogy haladunk előre a sztoriban, a kegyetlenségben és az önismeretben, egyre fogyatkoznak az operatör gáláns játékai, ami azért jó. Nagyon nehéz film ez.
A történet az, hogy az emberek sorra vesztik el a látásukat, járványként söpör a vakság. Az okok nem ismertek, a többségi társadalom fél. Karanténba zárják a fertőzötteket, és magukra hagyják őket. Nekik kell megszervezniük az életüket, ami egyrészt egy hatalmas fizikai kihívás (hogyan takarítasz fel magad után, hogyan fürdesz, hol találsz helyet az egyedüllétre, ilyesmik), de mint később kiderül a morális kihívás messze a fizikai fölé magasodik. Ne többet erről, nehogy megint elkezdjek szorongani. Mostanában sokat szorongok, zárójel bezárva.
Azt hiszem a túlérzékenységem is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire megviselt a film, de mindenképpen azt kell mondanom, megérte megnézni.
A múlt héten a sulival voltunk színházban, az is megviselt. Az agresszió ellen küzdve minden osztálynak részt kell vennie valamilyen extra dolgon, mi a 11. d-vel (kicsi butus csillagocskák) nyertünk színházjegyeket. Ez a darab, Kócsag névre hallgató, direkt pofán vág az agresszivitásával, és (sajnos) a realitásával, aztán otthagy. A 11. a-val (exlajhárok, most aranyos kényszermunkások, akik végre (kényszer alatt) dolgoznak) nekem kellett megbeszélnem a darabot másnap, mert az ofőjük azt mondta, jobb, ha egy humán tanár csinálja (én erre büszke voltam, de azért mégis milyen dolog, hogy lepasszolja az ofő a munkát). Mostanában elég jóban vagyunk ezzel az osztállyal, igen sok háború után, és a megbeszélés szerintem nagyon jól sikerült. A darab lényege, hogy a Billy nevű srác egy gettóban lakik, nem tud és nem is akar beilleszkedni, a gengszterbanda rá van szállva (méghozzá igen durván), az apja alkoholista apja azt várja tőle, hogy kussoljon, hogy ne vigye el a gyámhatóság, az anyja lenyúlta a két kisebb tesóját és elég kétes személyiség, van még egy csaj is, meg egy másik csaj, akit tavaly ölt meg a gengszterbandavezér bátyja. Szóval igazi nagy szar, menekülhetetlen csapda, feszültség másfél órán át. Majdnem végigsírtam az egészet, és utána gyalog mentem haza levezetni kicsit a feszültséget. De azért jó volt megnézni, meg csúcsszuper dolgokat mondtak utána a srácok.
Most abbahagyom, nem találom többé értelmét az írásnak.
Legalábbis ma nem.
február 10, 2010
Nagyvad (Where the Wild Things Are)
A napokban megnéztem a Where the Wild Things Are c. filmet, annak ellenére, hogy A nagyítás lenne a következő elem a listán. Helyette amerikai sokat- és leginkább nagyotmondó ifjúsági film. A magyar címe kábé az lehet, hogy Ahol a vad dolgok várnak.
A helymeghatározás tehát a cím egy kulcsfontosságú eleme. Hol vannak a vad dolgok? Fürkésszük ki együtt!
Ezek az óriási szőrös állatok (furi macik, talán kecskefélék is, és egy visszahúzódó bika) ugyanúgy nem tudják feldolgozni az érzelmeiket, ahogy Max sem. Ők uralják a szigetet, amely mindenütt magán viseli hangulatváltozásaik nyomait: szétzúzott, kidöntött fák, vagy éppen nagy gonddal és türelemmel kivitelezett makettváros is található benne. Nagy test, nagy indulat. Ezek az izék a teljesen kiégett céltalan ember problémáit és magányát ötvözik egy gyerek világnézetével, felelőtlenségével és energiájával – emiatt, bárhogy ironizálok is, nem tagadhatom le: meglehetősen félelmetesek. Nagy ellentmondások feszülnek a bunda alatt, amelyet a lények úgy igyekeznek orvosolni, hogy Maxet megválasztják királyuknak, ami annyit jelent, hogy ezentúl Max felelős értük, és neki kell boldoggá tennie az őslakosokat. Mondjam, hogy nem sikerül, vagy ez teljesen felesleges? Max is egy nagyon félelmetes hős, nem igazán lehet azonosulni vele. A problémái annyira felnőttesek, mondjuk inkább, hogy koravének, a megoldásai pedig annyira gyerekesek és irreálisak. Szerintem én gyereknek sem voltam ilyen. Isten bizony azon is gondolkoztam, hogy vajon a gyerekszínészke megúszta-e ezt a filmet, a forgatási folyamatot és a díszbemutatót maradandó lelki károsodás nélkül.
A helymeghatározás tehát a cím egy kulcsfontosságú eleme. Hol vannak a vad dolgok? Fürkésszük ki együtt!
Nos, nem kell sokat várnunk, a film legeslegelső hangja, hogy a főszereplő kisfiú (Max) teli torokból üvölt, illetve a nyitó képsorban végighajszolja szerencsétlen (és halálra rémült) kutyáját a lakáson, kezében egy késsel. Csak olyan vajazóssal, no de azért mégis. A vad dolgokért nem kell nagyon messzire menni, kéznél vannak, itt vannak belül, első jelenet, the end.
Nem sikerül a néző kíváncsiságát túl sokáig csigázni, ámde azt mégsem mondanám, hogy a film érdektelen. Meglehetősen érdekes kérdés például az, hogy vajon miről is szól? Mit akar mondani?
Van ez az agresszív kisfiú, Max, akit egyedül nevel éjjel-nappal dolgozó és agyonhajszolt mamája, és le se szar a kamaszlány nővére. Szegény, szegény frusztrált Max. Aztán Max elkerül egyik dührohama folytán egy furi szigetre, ahol óriási szőrös beszélő izék élnek, akik először meg akarják őt enni, majd Max kidumálja magát, sőt a királyuk is lesz. A helyzet azonban távol sem király (hö), mondhatnánk: cseberből vederbe.
Ezek az óriási szőrös állatok (furi macik, talán kecskefélék is, és egy visszahúzódó bika) ugyanúgy nem tudják feldolgozni az érzelmeiket, ahogy Max sem. Ők uralják a szigetet, amely mindenütt magán viseli hangulatváltozásaik nyomait: szétzúzott, kidöntött fák, vagy éppen nagy gonddal és türelemmel kivitelezett makettváros is található benne. Nagy test, nagy indulat. Ezek az izék a teljesen kiégett céltalan ember problémáit és magányát ötvözik egy gyerek világnézetével, felelőtlenségével és energiájával – emiatt, bárhogy ironizálok is, nem tagadhatom le: meglehetősen félelmetesek. Nagy ellentmondások feszülnek a bunda alatt, amelyet a lények úgy igyekeznek orvosolni, hogy Maxet megválasztják királyuknak, ami annyit jelent, hogy ezentúl Max felelős értük, és neki kell boldoggá tennie az őslakosokat. Mondjam, hogy nem sikerül, vagy ez teljesen felesleges? Max is egy nagyon félelmetes hős, nem igazán lehet azonosulni vele. A problémái annyira felnőttesek, mondjuk inkább, hogy koravének, a megoldásai pedig annyira gyerekesek és irreálisak. Szerintem én gyereknek sem voltam ilyen. Isten bizony azon is gondolkoztam, hogy vajon a gyerekszínészke megúszta-e ezt a filmet, a forgatási folyamatot és a díszbemutatót maradandó lelki károsodás nélkül.
Tehát: már az elejétől tudjuk, hogy a vad dolgok bennünk találhatók, ámde mégis elhajózunk egy szigetre, ahol kedvünkre vadulunk, majd amikor totál szétromboltuk a helyiek életét, ami nem volt fenékig tejfel, de megvolt a maga ritmusa; nem tudunk tovább hazudni és nem tudunk semmit sem helyrerakni, gyorsan rádöbbenünk, hogy mégis anyuval a legjobb, és gyorsan hazamegyünk.
Az izéket (őslakosokat) meg otthagyjuk a szarban.
Nem csoda, hogy amerikai film, csak nekik juthat ilyen az eszükbe: az indiánokkal is hasonló módon bántak el.
A producer Tom Hanks, kár hogy ezt csak a végefőcím után tudtam meg: nem igazán rajongok a pasiért.
február 09, 2010
Járhatatlan utakon (avagy havazás és Woody Allen)
Múlt héten megnéztem (végre) (vígra) a Vicky, Christina, Barcelonát.
Két dolgot kellett volna korábban megtenni: megnézni ezt a filmet és írni róla. Mert egy csomó okos és átszellemült dolgot akartam beleverni a billentyűzetbe, ám elmúlt a hatás, és a dolgokra finom porrétegként rátelepedett a feledés.
Az utolsó képsorokat nézve, emlékszem, arra jutottam, hogy a film során talán Vickyben zajlik le a nagyobb változás. Christina életről alkotott felfogása nem módosul valami nagyon, róla a kedves tévémaciszerű narrátor az elején és a végén is csak annyit mondd el, hogy csak azt tudta biztosan, mi az, amit nem akart. Ennek a biztos tudásnak csupán az az aspektusa bizonytalan, illetve roppant zavaró, illetve rohadt idegesítő, hogy amíg az elején csak azt tudta, hogy pipogya pasi mellett unatkozni nem akar, addig a végére már azt is tudja, hogy izgi mellett kalandozni sem - mi marad akkor hát az embernek?
Összezárul a világ, beszűkülnek és beszürkülnek a horizontok, de legalább Christina megtanult fényképeket hívni (olyan világosban, hogy attól frankón befeketül bármilyen fotopapír).
Vicky nem (csupán) a világban való helyzetmeghatározás lehetetlenségének prométeuszi feladatát kell, hogy megoldja (ld. Christina), hanem Sziszifuszként saját megkövesedett énjének állandóan visszagördülő terhét is folyton meg kell próbálnia visszatornászni az egyensúlyi helyzetbe. Mint a nagy titánok harcol a háborgó hullámokkal; a gazdag pasija biztos vesz is neki majd egy jegyet a Titanicra. Illetve vesz a fenét, hiszen a sulimbeli diákokban több az érzékenység, mint abban a csákóban.
No tehát, amit mondani akartam. Vicky a film elején egy szilárd énképpel felfegyverkezve érkezik Barcelona paradicsomába, ahol a kisértő szépen lassan elcsalogatja tőle a fegyvereit.
Mi marad abból a lányból akinek a világképe a saját megbízhatóságába vetett hit volt - ámde kiderül, hogy megbízhatatlan? Aki eddig szikáran állt a zúgó szelek között, vagy legalábbis ez volt az imidzse, ámde mégis, mittudomén, nem képes a zúgó szelek között szikáran megállni?
Elég nihilista értelmezése ez ennek a könnyed nyári vígjátékocskának, nem? Minden életút járhatatlan, ámde míg szibériai klímánk hótól betemetett fűútjait (a mellékutakat nem) megtisztítja a BKV meg
a sószóró emberek (szerintem többet keresnek nálam), a mi életünk útjait ki teszi járhatóvá?
Nem tudom, de az első lépése lehetne az, hogy fizetésemelést ad.
Két dolgot kellett volna korábban megtenni: megnézni ezt a filmet és írni róla. Mert egy csomó okos és átszellemült dolgot akartam beleverni a billentyűzetbe, ám elmúlt a hatás, és a dolgokra finom porrétegként rátelepedett a feledés.
Az utolsó képsorokat nézve, emlékszem, arra jutottam, hogy a film során talán Vickyben zajlik le a nagyobb változás. Christina életről alkotott felfogása nem módosul valami nagyon, róla a kedves tévémaciszerű narrátor az elején és a végén is csak annyit mondd el, hogy csak azt tudta biztosan, mi az, amit nem akart. Ennek a biztos tudásnak csupán az az aspektusa bizonytalan, illetve roppant zavaró, illetve rohadt idegesítő, hogy amíg az elején csak azt tudta, hogy pipogya pasi mellett unatkozni nem akar, addig a végére már azt is tudja, hogy izgi mellett kalandozni sem - mi marad akkor hát az embernek?
Összezárul a világ, beszűkülnek és beszürkülnek a horizontok, de legalább Christina megtanult fényképeket hívni (olyan világosban, hogy attól frankón befeketül bármilyen fotopapír).Vicky nem (csupán) a világban való helyzetmeghatározás lehetetlenségének prométeuszi feladatát kell, hogy megoldja (ld. Christina), hanem Sziszifuszként saját megkövesedett énjének állandóan visszagördülő terhét is folyton meg kell próbálnia visszatornászni az egyensúlyi helyzetbe. Mint a nagy titánok harcol a háborgó hullámokkal; a gazdag pasija biztos vesz is neki majd egy jegyet a Titanicra. Illetve vesz a fenét, hiszen a sulimbeli diákokban több az érzékenység, mint abban a csákóban.
No tehát, amit mondani akartam. Vicky a film elején egy szilárd énképpel felfegyverkezve érkezik Barcelona paradicsomába, ahol a kisértő szépen lassan elcsalogatja tőle a fegyvereit.Mi marad abból a lányból akinek a világképe a saját megbízhatóságába vetett hit volt - ámde kiderül, hogy megbízhatatlan? Aki eddig szikáran állt a zúgó szelek között, vagy legalábbis ez volt az imidzse, ámde mégis, mittudomén, nem képes a zúgó szelek között szikáran megállni?
Elég nihilista értelmezése ez ennek a könnyed nyári vígjátékocskának, nem? Minden életút járhatatlan, ámde míg szibériai klímánk hótól betemetett fűútjait (a mellékutakat nem) megtisztítja a BKV meg
a sószóró emberek (szerintem többet keresnek nálam), a mi életünk útjait ki teszi járhatóvá?Nem tudom, de az első lépése lehetne az, hogy fizetésemelést ad.
január 23, 2010
Tarantino és a magyar ősök
Becstelen brigantik. Végre és késve, mert eddig nem mertem. Van bennem egy természetes (vagy épp természetellenes) miheztartás, nevezzük mondjuk távolság-hoz-tartásnak, ha Tarantinóról van szó.
Fáj nekem a sok vér.
Hiába tudom, hogy poén, irónia, no meg kecsöp, akkor is.
De a brigantik, ezzel a minnesota-szerű Brad Pitt-akcentussal zseniális.
(Megj.: tisztára úgy beszél, mint Bob Dylan.)
Lenyűgözött, hogy a cselekmény katalizátora egy mozi, egy kulturális tér, egy igazi felejthető kis épületecske, és több ezer tekercs cellulózszalag. Posztmodern metanarratív világunk Tarantino mestert is utolérte: moziban mesél moziról, a mozi mesél a történelemről, a mozi megváltoztatja a történelmet. Leginkább ez a meta-ság tetszett, meg amikor a francia csaj valamilyen jól komponált kémzenére felfegyverzni magát a harmincas évek-végi végzet asszonya sminkbe. Tisztára mint amikor Achilleusz magára ölti harci öltözetét a hexameterek pattogó ritmusára.
Irigylésre méltó az a lazaság is, amellyel Tarantino a történelmet kezeli. Történelemtanárok nyilván máshogy gondolják, de itt most a M O Z I ról van szól. Átírjuk egy kicsit itt-ott, hipp-hopp. Rutinszerű kozmetikai beavatkozás.
Elvégre ha emberek milliárdjai kiíródnak a történelemből és említésre sem érdemes névtelen statisztákká válnak, miért ne lehetne néhányat beleírni? Sőt ha már beleírjuk, miért ne juttathatnánk őket igazán fontos szerephez? Mondjuk miért ne ölhetnék meg Hitlert?
Ez a gesztus amúgy, ki kell hogy ábrándítsak mindenkit, bármilyen zseninek és szellemesnek is tűnik a megoldás - nem éppen eredeti.
Frankó magyar nemes (megj.: hiszen csak az volt magyar, aki nemes volt) őseink így hamisították végig az egész magyar történelmet, itt ott beleköltve a családfájukba egy-két nemzeti hőst, önfeláldozó hősi halottat, vagy héthatárra szóló jogcímeket nyert kiváltságosokat. Lásd például a magasugró Dugonics Titusz esetét, akinek sajnos módjában sem állt levetni magát a vár fokáról, zászlóval vagy anélkül, mert valószínűleg nem is létezett.
Nos, most Titusszal együtt hanyatlom én is a sötét éjszakába és a semmibe, le innen a szék magaslatáról, és nagyon remélem, hogy estemben sikerül a 40 centiméterre levő megágyazott ágy felé navigálnom, különben volt blogszerző, nincs blogszerző!
Ezt írja a tavaly augusztusi Filmvilág a Becstelen brigantikról:
http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9839
Fáj nekem a sok vér.Hiába tudom, hogy poén, irónia, no meg kecsöp, akkor is.
De a brigantik, ezzel a minnesota-szerű Brad Pitt-akcentussal zseniális.
(Megj.: tisztára úgy beszél, mint Bob Dylan.)
Lenyűgözött, hogy a cselekmény katalizátora egy mozi, egy kulturális tér, egy igazi felejthető kis épületecske, és több ezer tekercs cellulózszalag. Posztmodern metanarratív világunk Tarantino mestert is utolérte: moziban mesél moziról, a mozi mesél a történelemről, a mozi megváltoztatja a történelmet. Leginkább ez a meta-ság tetszett, meg amikor a francia csaj valamilyen jól komponált kémzenére felfegyverzni magát a harmincas évek-végi végzet asszonya sminkbe. Tisztára mint amikor Achilleusz magára ölti harci öltözetét a hexameterek pattogó ritmusára.
Irigylésre méltó az a lazaság is, amellyel Tarantino a történelmet kezeli. Történelemtanárok nyilván máshogy gondolják, de itt most a M O Z I ról van szól. Átírjuk egy kicsit itt-ott, hipp-hopp. Rutinszerű kozmetikai beavatkozás.
Elvégre ha emberek milliárdjai kiíródnak a történelemből és említésre sem érdemes névtelen statisztákká válnak, miért ne lehetne néhányat beleírni? Sőt ha már beleírjuk, miért ne juttathatnánk őket igazán fontos szerephez? Mondjuk miért ne ölhetnék meg Hitlert?
Ez a gesztus amúgy, ki kell hogy ábrándítsak mindenkit, bármilyen zseninek és szellemesnek is tűnik a megoldás - nem éppen eredeti.
Frankó magyar nemes (megj.: hiszen csak az volt magyar, aki nemes volt) őseink így hamisították végig az egész magyar történelmet, itt ott beleköltve a családfájukba egy-két nemzeti hőst, önfeláldozó hősi halottat, vagy héthatárra szóló jogcímeket nyert kiváltságosokat. Lásd például a magasugró Dugonics Titusz esetét, akinek sajnos módjában sem állt levetni magát a vár fokáról, zászlóval vagy anélkül, mert valószínűleg nem is létezett.Nos, most Titusszal együtt hanyatlom én is a sötét éjszakába és a semmibe, le innen a szék magaslatáról, és nagyon remélem, hogy estemben sikerül a 40 centiméterre levő megágyazott ágy felé navigálnom, különben volt blogszerző, nincs blogszerző!
Ezt írja a tavaly augusztusi Filmvilág a Becstelen brigantikról:
http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9839
január 19, 2010
Sátán, tangó (Doktor Parnasszus és a képzelet birodalma)
Elvarázsolódni mentem a Doctor Parnasszus és a képzelet birodalmára...Csalódtam.
Többet vártam.
Egy nagyon jó, sokra érdemes alaptörténetet, sőt inkább számos hasonló jelzővel illethető alapötletet össze nem álló, látványban tobzódó masszává gyúrtak öszze, majd elfelejtették megsütni. Egy nyers mézeskalács-ház az a film. (Remélem attól még nem leszek a kiutált vasorrú bábává, mert röviden ezt a tézist meg is indoklom.)
A történet szerint egy több ezer éves mesemondó járja napjainkban Nagy-Britannia hátsóudvarait és Tesco-parkolóit, ámde magukról a meséiről sajnos nem tudunk meg semmit.
No, van aztán a Sátán,
elegánsan, cilinderesen aki mindenféle alkukat és fogadásokat ajánl Doktor Parnasszusnak, aki bár eddig mindig, minduntalan, emberemlékezet óta, a csillagok születésétől fogva pórul járt, és több ezer éves szívási tapasztalata van, minden alkalommal naivan hisz és felül. Ennek a jól bevált alulmaradási forgatókönyvnek megfelelően a film folyamán is többször pórul jár, de nem csupán a Sátán által árultatik el, hanem tulajdon leánya által is, sőt, ő maga is elárul másokat (Heath Ledgert, aki mondjuk egy gerinctelen féreg, tehát nem kár érte, meg a törpét).No hát nem tudom mit írjak még. Jó lenne azt fejtegetni, hosszasan, szépen, árnyaltan, hogy "a film arról szól..." vagy "a film tézise..." vagy "a film mondanivalója..." Na de egyik sincs neki. Van viszont jó zenéje és rengeteg CGI. Az is valami.
Extrák
A filmvilág.blog.hu ezt írja a filmről - Biztonságos hely
Terry Gilliam nem éppen zabolázható fantáziájáról híres, így a Dr. Parnasszus és a képzelet birodalma kapcsán ne is számítson senki lagymatag tötyögésre. Gilliam jön és vásznat repeszt, filmbeli alteregója a halhatatlanságra ítélt, lepukkant, szolidan alkoholista történetmesélő Dr. Parnasszus mini-vándorcirkuszon járja London utcáit, sikertelenül próbál magához csalogatni minden önjelölt Alízt, akit aztán bevezet Csodaországába – ahol vagy elkárhoznak, vagy üdvözülnek a lelkek. Dr. Parnasszus ezen felül, szabadidejében fogadásokat köt az ördöggel (azaz Tom Waits-szel), legutóbb saját lányát tette meg tétnek, Belzebúb azonban most új bizniszt ajánl: ha a bölcs öreg megment 5 bűnös lelket, meghagyja neki lányát. Kecsegtető alapszituáció, a puszta ötlet is csábító pszichedéliát és tébolyult szürrealizmust ígér. Mindennek tetejében Gilliam még egy utolsó alkalommal megajándékoz minket Heath Ledger játékával, valamint Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrel tiszteletkörével. Lehet, hogy Gilliam lélekben egy elhasználódott vásári mutatványos, ám képzeletének birodalma mindig biztonságos hely az élvhajhász cinefilek számára. (AN)
The Guardian
http://www.guardian.co.uk/film/2009/may/22/cannes-film-festival-heath-ledger-terry-gilliam
Cannes review: Terry Gilliam's Imaginarium may be for fans only
The Imaginarium of Doctor Parnassus, featuring Heath Ledger's poignant final bow, is just too madly self-indulgentblabla...
When Gilliam shoots off into his surreal wonderland, his film has a kind of helium-filled jollity and spectacle. The moments when Plummer's face looms hugely out of the hallucinatory landscape are great: a reminder of the old Python magic. But the film's convoluted curlicues are tiring, insisting too loudly on how "imaginative" everything is. And when it descends into the real world – Lucy out of the sky without diamonds, as it were – the film can frankly be a bit ho-hum, with some very broad acting from the bit-part crowd players. Gilliam's previous movie Tideland showed he still has teeth, and he bares them occasionally here. The dark side reveals itself, time and again, in the ruined, unsentimental locations in London. But this movie, though perfectly amiable, could be for fans only.
január 14, 2010
öf.
sziasztok!
nagyon frusztrál, hogy nincs időm írni a blogra. Nincs net az albérletben, az iskolában pedig nincs idő ilyesmire. A lyukasórámban többnyire helyettesítek, tanítás után pedig lépek vagy a laborba, vagy tanítani.
Kedden ismét voltam laborálni, szerintem jó képeket, de ma mutatom meg őket a Szellemképben. Lett egy új tanítványom is, nagyon örülök neki. Jövő héten jön először, és ő is Apáczais. Jó fejek ezek az apáczaisok, mind ide járnak. :-D
Voltunk Kálmánnal a hétvégén Pécsett. Véletlenül alakult, hogy pontosan az EKF megnyitóra mentünk, de nagyon jól jött ki. Pécs nagyon színes hely. Sokkal jobb éttermei és kávéházai vannak, mint Budapestnek. Stílusosak és egyediek. Itt egyre több a Starbucks meg a Coffeeshop Company, ahol uniformizált környezetben szürcsölgetheti a turista a 600 Ft-os kávét. És Pécsett az utcák hangulata is nagyon magával ragadó.
A megnyitón óriási tömeg volt, a színpadot abszolute nem lehetett látni.
Az egész több szót érdemelne, de nincs kedvem írogatni. Valami finomat kellene ennem, talán tortát.
Fáradt vagyok és rosszkedvű.
nagyon frusztrál, hogy nincs időm írni a blogra. Nincs net az albérletben, az iskolában pedig nincs idő ilyesmire. A lyukasórámban többnyire helyettesítek, tanítás után pedig lépek vagy a laborba, vagy tanítani.
Kedden ismét voltam laborálni, szerintem jó képeket, de ma mutatom meg őket a Szellemképben. Lett egy új tanítványom is, nagyon örülök neki. Jövő héten jön először, és ő is Apáczais. Jó fejek ezek az apáczaisok, mind ide járnak. :-D
Voltunk Kálmánnal a hétvégén Pécsett. Véletlenül alakult, hogy pontosan az EKF megnyitóra mentünk, de nagyon jól jött ki. Pécs nagyon színes hely. Sokkal jobb éttermei és kávéházai vannak, mint Budapestnek. Stílusosak és egyediek. Itt egyre több a Starbucks meg a Coffeeshop Company, ahol uniformizált környezetben szürcsölgetheti a turista a 600 Ft-os kávét. És Pécsett az utcák hangulata is nagyon magával ragadó.
A megnyitón óriási tömeg volt, a színpadot abszolute nem lehetett látni.
Az egész több szót érdemelne, de nincs kedvem írogatni. Valami finomat kellene ennem, talán tortát.
Fáradt vagyok és rosszkedvű.
január 12, 2010
január 08, 2010
hűvös nyári fű és kameradaruk
Sziasztok
Tegnap volt eddig az év legjobb napja, de lehet, hogy a tavaly ősztől számított legjobb nap is ez volt. Nem sok minden történt, de mégis egész nap tele voltam életkedvvel, és még energiám is volt. Az egyik jó dolog, hogy végre minden szart leadminisztráltam az Atalantában. Hihetetlen, mennyit kell ott adminisztrálni: különböző naplókba (nekem 7be) beírni a jegyeket - a naplók persze mindig valahol vagy valakinél vannak, sosem a helyükön, plusz az indexekbe is beírni a jegyeket. Az indexek is szanaszét. Tök fölösleges ennyit irogatni, szerintem, főleg,hogy szerintem a végén a titkárnők úgyis digitalizálják az egészet. Ráment 2 délutánom, mely két délutánon 4-től le volt foglalva a részemre a Szellemkép labor, de mindkétszer csak 5-kor tudtam elkezdeni a munkát, mert azzal a rohadt adminisztrációval kellett tökölnöm a város másik végén. Rettenetesen frusztrált, hogy ketyeg az értékes labor-időm, én meg itt szenvedek.
Szóval ennek már vége!
Aztán még jó dolog volt, hogy a 9.a-sokkal szerdán fogalmazást irattam, és született néhány rendkívül kreatív megoldás. Ezek úgy felvillanyoztak, hogy még ma is jó kedvem van tőlük. A 9.a voltak a terroristák, 13 bukottal, 24 fős angolcsoporttal - most meg úgy dolgoznak, mint a rendes diákok. Na jó nem mind, de az a lényeg, hogy a bunkók sem olyan harsányan bunkók. És kirúgtak 3 gyereket. No a munkafüzetben 4 londoni múzeum közül lehetett választani, és arról írni, hogy mi az érdekes benne, és elképzelni, hogy milyen ott, mi tetszik, mi nem, mit lehet ott csinálni. Három gyereknek 5-t adtam a fogalmazásra, annyira ügyik voltak. Ez az osztály amúgy alig tud angolul, most kezdtek, és a könyv elején járunk. Szókincs minimális, nyelvtanból az egyszerű jelent vettük. Szóval nagyon nehéz dolguk volt + ők az a nemzedék, akik a számítógépes játékok miatt nem tanultak meg kreatívan, vagy alkotó módon gondolkozni. Nos, a 3 jó fogalmazás, amit az osztálynak fel is olvastam példa gyanánt: az egyik srác a Buckingham palotáról írt, és azt részletezte, hogy ott él a királynő, meg mikor van nyitva, meg mennyi a jegy, meg milyenek a katonák. Tök ügyes, kompakt, praktikus fogalmazás volt. A másik srác a Royal Botanic Gardensről írt, hogy a növények milyen megnyugtatóak, és hogy milyen nagy zaj meg szmog van a városban, meg hogy milyen jó az erdőben sétálni. És (!!!!!) hogy milyen jó nyáron a hűs füvön üldögélni. Teljesen odavoltam :-) A harmadik srác, aki 5-t kapott, a BBC látogató központról írt, hogy ott meg lehet nézni, hogyan készülnek az adások, továbbá hogy milyen nagyszerű dolog a BBC, meg hogy a kameramozgató daruk (!!!) működése lenyűgöző.
Szóval ezek után kinek nem lenne jó kedve?
Még azt is feletteti kissé, hogy az ember egyik kedvenc diákja nem készül a feleletére, és 2-t kap, ezzel a félévi jegyét, amely novemberben akár 5 is lehetett volna, végképp 3-ra rontva le. Hát ez van. Ez annak a tipikus esete, amikor csak engem érdekel, hogy hanyast kap a srác... No majd megszokom ezt is. De addig is elmondtam nekik minden órán, mekkorát csalódtam, hadd érezzék, hogy a jegyük fontos. Már mondtam is kétszer.
Úgy értem annak olyan tárgyak, amikből 2-nél jobb jegyet nem lehet elérni. Nem tudom, hogy a tanár miatt-e, vagy mert nehéz a tárgy, vagy mert a gyerekek ezt a célt tűzték ki - de azt akarom, hogy az angol ne ilyen legyen, mert ott az 5 a mérce. Ezt is elmondom nekik minden héten, év elején még röhögtek, ma már van, aki érti, miről beszélek. Persze azért sokan nem :-)
No és még az is jó volt a tegnapi napban, hogy suli után átrobogtam a Szellemképbe, hogy óra előtt nagyítsak még párat, ha már ilyen megkurtítottra sikeredtek a lefoglalt időpontjaim. Így összesen kb 8 képem volt kinagyítva, amit meg is mutattam a tanárunknak, a Lehelnek, aki a suli igazgatója, és ha rájön akkor tök szigorú, időnként akár bunkó is. Gondolkoztam ezen, hogy mért van, de még nem jöttem rá. Velem mindenesetre még egyszer sem ütötte meg azt a hangot, amit másokkal időnként megüt. Gondolkoztam már azon, hogy hogyan reagálnék - de nem tudom igazából. Mindenesetre órákon mindig figyelek és intelligens fejet vágok (6 év egyetemi gyakorlat) meg azért tudom is, miről van szó. :-) Szóval megdicsérte a képeimet. Azt mondta, hogy jó úton haladok. És ezek olyan képek, amiknek a negáját is én hívtam, meg én is nagyítottam őket, szóval 100%-ig büszke vagyok rájuk. És utána ketten is odajöttek, hogy valamikor esetleg segítsek nekik papírképet hívni. Szóval ez most itt maximálisan a hencegés helye volt :-)
Ja és a Szellemkép második felében digitális óránk volt, ahol szintén megint tökre tudtam követni a dolgokat (a digi-n valamiért az osztály egyik fele kiakad, a másik fele meg csak baszik az egészre, holott szerintem tök jó fej a tanár).
Szóval tegnap jó nap volt, és ez talán a mára is átragad.
Tegnap volt eddig az év legjobb napja, de lehet, hogy a tavaly ősztől számított legjobb nap is ez volt. Nem sok minden történt, de mégis egész nap tele voltam életkedvvel, és még energiám is volt. Az egyik jó dolog, hogy végre minden szart leadminisztráltam az Atalantában. Hihetetlen, mennyit kell ott adminisztrálni: különböző naplókba (nekem 7be) beírni a jegyeket - a naplók persze mindig valahol vagy valakinél vannak, sosem a helyükön, plusz az indexekbe is beírni a jegyeket. Az indexek is szanaszét. Tök fölösleges ennyit irogatni, szerintem, főleg,hogy szerintem a végén a titkárnők úgyis digitalizálják az egészet. Ráment 2 délutánom, mely két délutánon 4-től le volt foglalva a részemre a Szellemkép labor, de mindkétszer csak 5-kor tudtam elkezdeni a munkát, mert azzal a rohadt adminisztrációval kellett tökölnöm a város másik végén. Rettenetesen frusztrált, hogy ketyeg az értékes labor-időm, én meg itt szenvedek.
Szóval ennek már vége!
Aztán még jó dolog volt, hogy a 9.a-sokkal szerdán fogalmazást irattam, és született néhány rendkívül kreatív megoldás. Ezek úgy felvillanyoztak, hogy még ma is jó kedvem van tőlük. A 9.a voltak a terroristák, 13 bukottal, 24 fős angolcsoporttal - most meg úgy dolgoznak, mint a rendes diákok. Na jó nem mind, de az a lényeg, hogy a bunkók sem olyan harsányan bunkók. És kirúgtak 3 gyereket. No a munkafüzetben 4 londoni múzeum közül lehetett választani, és arról írni, hogy mi az érdekes benne, és elképzelni, hogy milyen ott, mi tetszik, mi nem, mit lehet ott csinálni. Három gyereknek 5-t adtam a fogalmazásra, annyira ügyik voltak. Ez az osztály amúgy alig tud angolul, most kezdtek, és a könyv elején járunk. Szókincs minimális, nyelvtanból az egyszerű jelent vettük. Szóval nagyon nehéz dolguk volt + ők az a nemzedék, akik a számítógépes játékok miatt nem tanultak meg kreatívan, vagy alkotó módon gondolkozni. Nos, a 3 jó fogalmazás, amit az osztálynak fel is olvastam példa gyanánt: az egyik srác a Buckingham palotáról írt, és azt részletezte, hogy ott él a királynő, meg mikor van nyitva, meg mennyi a jegy, meg milyenek a katonák. Tök ügyes, kompakt, praktikus fogalmazás volt. A másik srác a Royal Botanic Gardensről írt, hogy a növények milyen megnyugtatóak, és hogy milyen nagy zaj meg szmog van a városban, meg hogy milyen jó az erdőben sétálni. És (!!!!!) hogy milyen jó nyáron a hűs füvön üldögélni. Teljesen odavoltam :-) A harmadik srác, aki 5-t kapott, a BBC látogató központról írt, hogy ott meg lehet nézni, hogyan készülnek az adások, továbbá hogy milyen nagyszerű dolog a BBC, meg hogy a kameramozgató daruk (!!!) működése lenyűgöző.
Szóval ezek után kinek nem lenne jó kedve?
Még azt is feletteti kissé, hogy az ember egyik kedvenc diákja nem készül a feleletére, és 2-t kap, ezzel a félévi jegyét, amely novemberben akár 5 is lehetett volna, végképp 3-ra rontva le. Hát ez van. Ez annak a tipikus esete, amikor csak engem érdekel, hogy hanyast kap a srác... No majd megszokom ezt is. De addig is elmondtam nekik minden órán, mekkorát csalódtam, hadd érezzék, hogy a jegyük fontos. Már mondtam is kétszer.
Úgy értem annak olyan tárgyak, amikből 2-nél jobb jegyet nem lehet elérni. Nem tudom, hogy a tanár miatt-e, vagy mert nehéz a tárgy, vagy mert a gyerekek ezt a célt tűzték ki - de azt akarom, hogy az angol ne ilyen legyen, mert ott az 5 a mérce. Ezt is elmondom nekik minden héten, év elején még röhögtek, ma már van, aki érti, miről beszélek. Persze azért sokan nem :-)
No és még az is jó volt a tegnapi napban, hogy suli után átrobogtam a Szellemképbe, hogy óra előtt nagyítsak még párat, ha már ilyen megkurtítottra sikeredtek a lefoglalt időpontjaim. Így összesen kb 8 képem volt kinagyítva, amit meg is mutattam a tanárunknak, a Lehelnek, aki a suli igazgatója, és ha rájön akkor tök szigorú, időnként akár bunkó is. Gondolkoztam ezen, hogy mért van, de még nem jöttem rá. Velem mindenesetre még egyszer sem ütötte meg azt a hangot, amit másokkal időnként megüt. Gondolkoztam már azon, hogy hogyan reagálnék - de nem tudom igazából. Mindenesetre órákon mindig figyelek és intelligens fejet vágok (6 év egyetemi gyakorlat) meg azért tudom is, miről van szó. :-) Szóval megdicsérte a képeimet. Azt mondta, hogy jó úton haladok. És ezek olyan képek, amiknek a negáját is én hívtam, meg én is nagyítottam őket, szóval 100%-ig büszke vagyok rájuk. És utána ketten is odajöttek, hogy valamikor esetleg segítsek nekik papírképet hívni. Szóval ez most itt maximálisan a hencegés helye volt :-)
Ja és a Szellemkép második felében digitális óránk volt, ahol szintén megint tökre tudtam követni a dolgokat (a digi-n valamiért az osztály egyik fele kiakad, a másik fele meg csak baszik az egészre, holott szerintem tök jó fej a tanár).
Szóval tegnap jó nap volt, és ez talán a mára is átragad.
január 05, 2010
varázszene 2010 jan 1
itt vannak a varázszene fotók
http://picasaweb.google.com/eszterritory/Varazszene2010Jan1#
az otthoni monitoron szépek. itt a suliban nincs semmi színük. kíváncsi vagyok, nálatok milyenek, mert ha roszak, még lehet, hogy állítgatok rajtuk.
http://picasaweb.google.com/eszterritory/Varazszene2010Jan1#
az otthoni monitoron szépek. itt a suliban nincs semmi színük. kíváncsi vagyok, nálatok milyenek, mert ha roszak, még lehet, hogy állítgatok rajtuk.
január 04, 2010
Az évtized filmjei
Na itt a befutó tíz.
http://filmvilag.blog.hu/2010/01/04/az_evtized_filmjei_10_1
A There will be blood-nak az első sok percét láttam, nem történt benne semmi SEMMI, szal nem értek egyet.
Az Engedj be!-vel maximálisan egyetértek. Juteszembe http://filmvilag.blog.hu/2009/12/20/hivj_be
http://filmvilag.blog.hu/2010/01/04/az_evtized_filmjei_10_1
A There will be blood-nak az első sok percét láttam, nem történt benne semmi SEMMI, szal nem értek egyet.
Az Engedj be!-vel maximálisan egyetértek. Juteszembe http://filmvilag.blog.hu/2009/12/20/hivj_be
A svédek
Tegnap délután átcuccoltunk az új albérletbe. Rengeteg bőröndben és szatyorban voltak a cuccaim, ám ezeket Kálmán valahogy bepréselte a kocsiba, így egy körben át tudtunk cuccolni. Aztán négy kör volt mire kipakoltunk a kocsiból.
Szerintem nagyon szép a szobám! Világos, nagy. Csak túl meleg van. Ilyet is ritkán hallani tőlem, hogy egy hely túl van fűtve. Alig tudtam aludni.
A szobám közepén óriási halomban állnak a cuccok, akár egy katasztrófa-súlytotta övezetben: mindegyik bőrönd félig kinyitva, dolgok lógnak ki belőlük, meg félig kicibált ruhák, egy halom cipő itt, egy kupac könyv ott. Tusfürdőt, törülközőt, nem gyűrött pólót találni ilyen körülmények között nem kis kihívás, de ha rendetlenségről vagy káoszról van szó, mindig elememben vagyok.
Tegnap vettünk az IKEÁban polcot meg széket, Kálmán azokat szerelte össze este 11ig, én meg főztem. Nagyon szép fekete könyvespolcom van, már tele is pakoltam minden szarral, meg puha műbőr görgős székem. Mindet Kálmán szerelte össze precízen és szakszerűen, munkáján meglátszott, sőt le sem tagadthatta volna az írországban látott végtelen mennyiségű Bob the Builder dvd-k tapasztalata- tapasztalatát. Micsoda vonzattorlódás van ám itten.
Tegnap ettünk életünkben először a földre kipakolt polcelemeken, és értékeltük csak igazán, hogy a japán irodalom remekei anélkül is eljutnak hozzánk, hogy japánok lennénk, és a földnél alig magasabb asztal fölé görnyedve kellene nap mint nap étkeznünk. Micsoda derékfájás! Hogy a pálcikaszorongatás okozta ínhüvelygyulladásról ne is beszéljek.
Vettünk még egy széket meg egy fiókos szekrényt, szintén puzzle-jelleggel, szintén az IKEÁban. Na az IKEA is! Felcseperedvén a szöszi svéd óvodások hiányolták a legót, a svéd lángelme kockásított antieukliedészi termékét, a népboldogítás aranyérmesét, és zsipsz-zsupsz! kitalálták az IKEÁT, hogy mindenféle hülye ürüggyel még felnőtt korukban is legózhassanak.
Amúgy beteg vagyok. A munka nem tesz jót nekem.
Szerintem nagyon szép a szobám! Világos, nagy. Csak túl meleg van. Ilyet is ritkán hallani tőlem, hogy egy hely túl van fűtve. Alig tudtam aludni.
A szobám közepén óriási halomban állnak a cuccok, akár egy katasztrófa-súlytotta övezetben: mindegyik bőrönd félig kinyitva, dolgok lógnak ki belőlük, meg félig kicibált ruhák, egy halom cipő itt, egy kupac könyv ott. Tusfürdőt, törülközőt, nem gyűrött pólót találni ilyen körülmények között nem kis kihívás, de ha rendetlenségről vagy káoszról van szó, mindig elememben vagyok.
Tegnap vettünk az IKEÁban polcot meg széket, Kálmán azokat szerelte össze este 11ig, én meg főztem. Nagyon szép fekete könyvespolcom van, már tele is pakoltam minden szarral, meg puha műbőr görgős székem. Mindet Kálmán szerelte össze precízen és szakszerűen, munkáján meglátszott, sőt le sem tagadthatta volna az írországban látott végtelen mennyiségű Bob the Builder dvd-k tapasztalata- tapasztalatát. Micsoda vonzattorlódás van ám itten.
Tegnap ettünk életünkben először a földre kipakolt polcelemeken, és értékeltük csak igazán, hogy a japán irodalom remekei anélkül is eljutnak hozzánk, hogy japánok lennénk, és a földnél alig magasabb asztal fölé görnyedve kellene nap mint nap étkeznünk. Micsoda derékfájás! Hogy a pálcikaszorongatás okozta ínhüvelygyulladásról ne is beszéljek.
Vettünk még egy széket meg egy fiókos szekrényt, szintén puzzle-jelleggel, szintén az IKEÁban. Na az IKEA is! Felcseperedvén a szöszi svéd óvodások hiányolták a legót, a svéd lángelme kockásított antieukliedészi termékét, a népboldogítás aranyérmesét, és zsipsz-zsupsz! kitalálták az IKEÁT, hogy mindenféle hülye ürüggyel még felnőtt korukban is legózhassanak.
Amúgy beteg vagyok. A munka nem tesz jót nekem.
január 02, 2010
az évtized filmjei
A filmvilag.blog-on csináltak a srácok egy válogatást a fenti címmel. Itt a link: http://filmvilag.blog.hu/2009/12/30/az_evtized_filmjei_30_11
Egyetértek, már azok alapján a filmek alapján, amiket láttam. Ez egyúttal egy burkolt utalás, amire sajnos nincs magyar szó, holott az angol "hint" olyan szépen és egyszerűen foglalja össze, hogy mit is akarok: Kálmán, vágod... :-D
Most idemásolom a kedvenc bejegyzéseimet, illetve néha beleszólok, azon az alapon, hogy ezek baromi jól vannak megírva, ergo van még hova fejlődnöm, meg mert jók na.
#22. - A gyűrűk ura (2003)
Rendezte: Peter Jackson
Míg néhány évvel ezelőttig szinte mindenki megfilmesíthetetlennek tartotta J. R. R. Tolkien három kötetből álló remekművét, addig 2001-ben, A Gyűrűk Ura – A Gyűrű szövetsége bemutatását követően már a legvérmesebb rajongók (és a kritikusok) is kénytelenek voltak visszakozni. (...) (Most jön a kedvenc részem:) Míg Spielbergnél és Baynél nyilván a mesebeli szörnyű lények és a sosem látott, nagyszabású csatajelenetek, addig Cameronnál egyértelműen Gollam, Lucasnál pedig nyilván Jar Jar Binks játszhatták volna a főszerepet… Peter Jackson azonban bátrabb, fantáziadúsabb és hűségesebb is mindannyiuknál, így A Gyűrűk Ura trilógia szívvel-lélekkel (no és hobbitokkal, tündékkel, entekkel, mágusokkal és orkokkal) teli varázslatos világa nem csak az évtized legnagyratörőbb -, de rögtön a legsikerültebb filmes vállalkozásai között is helyet követelt magának.
Futottak még: Harry Potter (hat kört is), Narnia krónikái, Csillagpor, Eragon, Avatar
Megjegyzés: utálom a harmadik rész végét, mindig csak sírok, sírok.
#19. - Donnie Darko (2001)
Rendezte: Richard Kelly
Negyvenen felül valószínűleg kevesen értik, hogy kerülhetett Richard Kelly debütfilmje ilyen előkelő helyre, hiszen némileg zavaros a története, gyanúsan emós a címe, és még azt is rá lehet fogni, hogy helyenként szentimentális és hatásvadász. Tény: a Donnie Darko elsősorban a koraérett kamaszok és a huszonévesek filmje, nem véletlenül vált (igaz, csak második nekifutásra, éjféli vetítéseken és DVD-n) nemzedéki kultuszfilmmé. A bemutató óta eltelt majd egy évtizedben azonban egyáltalán nem öregedett rosszul, érdemei nem koptak meg, a legfeljebb a betétdalok ütnek kisebbet, köszönhetően éppen annak, hogy a film hatására újra bekerültek a köztudatba. Kelly nagy ötlete „csupán” annyi volt, hogy ötvözte a (közép)iskolás környezetben játszódó coming of age filmeket a misztikus sci-fi elemeivel, nyakon öntve mindezt egy jó adag szatírával és az amerikai független filmekből is ismerős, divatos kamasz-spleennel. Nagy kár, ámbár nem meglepő, hogy zseniális elsőfilmje árnyékából azóta sem tudott kimászni. (BS)
#15. - Chihiro szellemországban (2001)
Rendezte: Hayao Miyazaki
Alapállítás: Hayao Miyazaki a valaha élt legzseniálisabb animátor. Bizonyíték: bármelyik filmje. Bár tehetségét a minőségi animáció szerelmesei korábban is elismerték (A szél harcosait [1984] és A vadon hercegnőjét [1998] még nálunk is vetítették), Japánban pedig mindig is népszerű volt (tárgyalt filmjét többen látták arrafelé, mint a Titanicot), a világ először a Chihiro szellemországban bemutatója után borult le a lábai elé. A film – animáció létére – megkapta a berlini Arany Medvét, majd az Oscart is, forgalmazását pedig a Disney vette kézbe. És hogy mitől különleges? Elsősorban a szemléletmódjától. Miyazaki nem gügyögve beszél nézőjéhez (legyen az gyerek vagy felnőtt), tanít, de nem kioktat, szórakoztat, de nem öncélúan. A neveletlen kislány története, aki disznóvá változó szüleit csak a szellemek palotájában végzett szolgálataival tudja kiváltani, igazi fejlődésregény, gyönyörű tündérmese és nem mellesleg ökológiai és etikai példázat is egyben.
Futottak még: A vándorló palota, Ponyo a tengerparti sziklán, Fel!, WALL-E
Bár a Wall-E is hihetetlen
(hint, Kálmán :-)
A Disney tutira nem tudott volna megálmodni egy olyan filmet, amelynek az első 20 percében egyetlen egy szó sem hangzik el, témája pedig az, hogy az emberiség tönkretette a Földet.
Ma olyan írós (vagy legalábbis CTRL+C-s kedvemben vagyok).
Egyetértek, már azok alapján a filmek alapján, amiket láttam. Ez egyúttal egy burkolt utalás, amire sajnos nincs magyar szó, holott az angol "hint" olyan szépen és egyszerűen foglalja össze, hogy mit is akarok: Kálmán, vágod... :-D
Most idemásolom a kedvenc bejegyzéseimet, illetve néha beleszólok, azon az alapon, hogy ezek baromi jól vannak megírva, ergo van még hova fejlődnöm, meg mert jók na.
#22. - A gyűrűk ura (2003)
Rendezte: Peter Jackson
Míg néhány évvel ezelőttig szinte mindenki megfilmesíthetetlennek tartotta J. R. R. Tolkien három kötetből álló remekművét, addig 2001-ben, A Gyűrűk Ura – A Gyűrű szövetsége bemutatását követően már a legvérmesebb rajongók (és a kritikusok) is kénytelenek voltak visszakozni. (...) (Most jön a kedvenc részem:) Míg Spielbergnél és Baynél nyilván a mesebeli szörnyű lények és a sosem látott, nagyszabású csatajelenetek, addig Cameronnál egyértelműen Gollam, Lucasnál pedig nyilván Jar Jar Binks játszhatták volna a főszerepet… Peter Jackson azonban bátrabb, fantáziadúsabb és hűségesebb is mindannyiuknál, így A Gyűrűk Ura trilógia szívvel-lélekkel (no és hobbitokkal, tündékkel, entekkel, mágusokkal és orkokkal) teli varázslatos világa nem csak az évtized legnagyratörőbb -, de rögtön a legsikerültebb filmes vállalkozásai között is helyet követelt magának.
Futottak még: Harry Potter (hat kört is), Narnia krónikái, Csillagpor, Eragon, Avatar
Megjegyzés: utálom a harmadik rész végét, mindig csak sírok, sírok.
#19. - Donnie Darko (2001)
Rendezte: Richard Kelly
Negyvenen felül valószínűleg kevesen értik, hogy kerülhetett Richard Kelly debütfilmje ilyen előkelő helyre, hiszen némileg zavaros a története, gyanúsan emós a címe, és még azt is rá lehet fogni, hogy helyenként szentimentális és hatásvadász. Tény: a Donnie Darko elsősorban a koraérett kamaszok és a huszonévesek filmje, nem véletlenül vált (igaz, csak második nekifutásra, éjféli vetítéseken és DVD-n) nemzedéki kultuszfilmmé. A bemutató óta eltelt majd egy évtizedben azonban egyáltalán nem öregedett rosszul, érdemei nem koptak meg, a legfeljebb a betétdalok ütnek kisebbet, köszönhetően éppen annak, hogy a film hatására újra bekerültek a köztudatba. Kelly nagy ötlete „csupán” annyi volt, hogy ötvözte a (közép)iskolás környezetben játszódó coming of age filmeket a misztikus sci-fi elemeivel, nyakon öntve mindezt egy jó adag szatírával és az amerikai független filmekből is ismerős, divatos kamasz-spleennel. Nagy kár, ámbár nem meglepő, hogy zseniális elsőfilmje árnyékából azóta sem tudott kimászni. (BS)
#15. - Chihiro szellemországban (2001)
Rendezte: Hayao Miyazaki
Alapállítás: Hayao Miyazaki a valaha élt legzseniálisabb animátor. Bizonyíték: bármelyik filmje. Bár tehetségét a minőségi animáció szerelmesei korábban is elismerték (A szél harcosait [1984] és A vadon hercegnőjét [1998] még nálunk is vetítették), Japánban pedig mindig is népszerű volt (tárgyalt filmjét többen látták arrafelé, mint a Titanicot), a világ először a Chihiro szellemországban bemutatója után borult le a lábai elé. A film – animáció létére – megkapta a berlini Arany Medvét, majd az Oscart is, forgalmazását pedig a Disney vette kézbe. És hogy mitől különleges? Elsősorban a szemléletmódjától. Miyazaki nem gügyögve beszél nézőjéhez (legyen az gyerek vagy felnőtt), tanít, de nem kioktat, szórakoztat, de nem öncélúan. A neveletlen kislány története, aki disznóvá változó szüleit csak a szellemek palotájában végzett szolgálataival tudja kiváltani, igazi fejlődésregény, gyönyörű tündérmese és nem mellesleg ökológiai és etikai példázat is egyben.
Futottak még: A vándorló palota, Ponyo a tengerparti sziklán, Fel!, WALL-E
Bár a Wall-E is hihetetlen
(hint, Kálmán :-)
A Disney tutira nem tudott volna megálmodni egy olyan filmet, amelynek az első 20 percében egyetlen egy szó sem hangzik el, témája pedig az, hogy az emberiség tönkretette a Földet.
Ma olyan írós (vagy legalábbis CTRL+C-s kedvemben vagyok).
Ava-tarló
hahahaha ezt találtam az Avatarról a filmvilág.blog-on
"AVATAR - James Cameron újrarajzoltatta a Pocahontast a new age, az ezotéria jegyében. Dobom dobom, paripám paripám."
hahahaha
még a szünet előtt azt fejtegettem a srácoknak a suliban, talán a 11d-nek, hogy az Avatar egy tipikus McDonald's-film: minden sarkon ott van és valszeg nagyon szar.
Elmegyek jósnőnek.
Volt lakótársam azt mondta, ma nézi meg, de őt ugye nem lesz már alkalmam megkérdezni az élményről. A Levente jó fej volt, mindig megkérdezte, mit láttam legutóbb, és ha jó volt, megnézte ő is. Ilyen és ehhez hasonló követők kellenek nekem :-D Na azért sok minden mást is megnézett, és az összes lakótárs közül ő volt a legjobb fej.
Na de ez már a múlté, mert már teljesen kicuccoltunk a régi albiból, és holnap becuccolunk az új albiba. Ha nem is teljesen, de halmosan. Egy nagy halmot fogok rakni a szoba közepére a bőröndökből és szatyrokból, lévén a szoba tök üres, és polcok még nincsenek. De jó lesz, érzem. Már nagyon várom.
Tér. Kilátás. Napfény. Egy darab lakótárs, aki lány. Kissé lepukkant fürdőszoba.
A kilátáshoz gyorsan egy lábjegyzet: a budai hegyekre.
A sulitól 2 percre. :-D
"AVATAR - James Cameron újrarajzoltatta a Pocahontast a new age, az ezotéria jegyében. Dobom dobom, paripám paripám."
hahahaha
még a szünet előtt azt fejtegettem a srácoknak a suliban, talán a 11d-nek, hogy az Avatar egy tipikus McDonald's-film: minden sarkon ott van és valszeg nagyon szar.
Elmegyek jósnőnek.
Volt lakótársam azt mondta, ma nézi meg, de őt ugye nem lesz már alkalmam megkérdezni az élményről. A Levente jó fej volt, mindig megkérdezte, mit láttam legutóbb, és ha jó volt, megnézte ő is. Ilyen és ehhez hasonló követők kellenek nekem :-D Na azért sok minden mást is megnézett, és az összes lakótárs közül ő volt a legjobb fej.
Na de ez már a múlté, mert már teljesen kicuccoltunk a régi albiból, és holnap becuccolunk az új albiba. Ha nem is teljesen, de halmosan. Egy nagy halmot fogok rakni a szoba közepére a bőröndökből és szatyrokból, lévén a szoba tök üres, és polcok még nincsenek. De jó lesz, érzem. Már nagyon várom.
Tér. Kilátás. Napfény. Egy darab lakótárs, aki lány. Kissé lepukkant fürdőszoba.
A kilátáshoz gyorsan egy lábjegyzet: a budai hegyekre.
A sulitól 2 percre. :-D
on the Murakami-phenomenon in the New York Times from 1997
One of the preoccupying themes of Japanese literature in this century has been the question of what it means to be Japanese, especially in an era that has seen the rise and fall of militarism and the decline of traditional culture. But from reading the books of Haruki Murakami, one of the country's most celebrated novelists, you'd never know he was Japanese at all: his characters read Turgenev and Jack London, listen to Rossini and Bob Dylan, eat pate de foie gras and spaghetti, and know how to make a proper salty dog. In Murakami's early books, the references to Western pop culture were sometimes so obscure that they even flew over the heads of many Americans. Murakami's protagonists are soft, irresolute men, often homebodies with dynamic girlfriends or wives, who go through long, inert periods of ennui -- a blatant renunciation of the frenetic, male-dominated ethos of modern Japan. Perhaps for that reason, his books are huge successes there: a two-volume novel called ''Norwegian Wood'' (taking its title from the Beatles song) has sold more than four million copies, making him Japan's best-selling novelist.
http://www.nytimes.com/1997/11/02/books/east-meets-west.html?pagewanted=1
http://www.nytimes.com/1997/11/02/books/east-meets-west.html?pagewanted=1
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)