február 25, 2013

Térképek máshogy

A térkép, hogy igazat adjunk Michel Foucault-nak, kőbe vési az erőviszonyokat, hatalmi struktúrákat, valamint egész elképzelésünket a világról, amelyben élünk. A térképek, főleg a régiek, a kézzel rajzoltak, meg amiken sárkányok is vannak (erről itt írtam), igen szórakoztatóak. A 19. században aztán kifejlődött a kartográfia tudományos(nak álcázott - hogy megőrizzük a Foucault-i szkepticizmust) módszere, és azóta nem sok hely maradt a térképészetben a kreativitásnak. Nem elég, hogy eltűntek a csalogató fehér foltok Afrika közepéről, de Európán belül sem maradt nagyon feltérképezetlen terület.

A térképészeknek, pl. Angliában és Írországban az Ordnance Survey készítőinek, szabad bejárásuk volt mindenhova, sőt, kötelező volt őket mindenhova beengedni, hogy tudományosan és precízen feltérképezhessék az országot. Ez persze a személyiségi jogok és egyáltalán a biztonságérzet ideiglenes felfüggesztését követelte a lakosoktól, akik még így is csak feleannyira érezték magukat kiszolgáltatottnak, mint mondjuk ezidőben az amerikai őslakosok.

És persze egy térkép többnyire azt mutatja, amit mutatni akar az a hatóság (hatalom), amely megrendelte. Például rajta van-e a világtérképen Tibet? Vagy amin középiskolás koromban sokat tűnődtem (elsőkézből való tapasztalatok híján): Magyarország térképén olyan szép nagy és zöld az Alföld, nincsenek benne zavaró barna foltok, ráncok, gyűrődések, és még városok se - akkor az Alföld üres?

A világ ábrázolásának lelki szemeink előtt lebegő módja egyrészt hagyományos, ezért tekintélye van, másrészt konvencionális - azért van így, mert így szoktuk. Igen megtisztelő Afrika számára, hogy ő van a középpontban, de azért mindannyian tudjuk, hogy nem afrikai országokban dől el a világpolitika. (Pedig ha tudomást vennénk az AIDS-ről, meg a world food crisis-ról,  azaz globális élelmiszerválságról, ami a magyar sajtó ingerküszöbét egyszerűen nem is éri el, de amikor Írországban voltam, sokat beszéltek róla...)

Egy mondatban, mert már elvesztem lassan a saját fonalamat: nem csak a történelmet írják a győztesek, de a térképeket is ők rajzolják. Ezért tetszenek annyira az alternatív térképek. Játékosságba és kreativitásba burkolják a lázadást. Persze a lazává vált nyugati világlátás ellen nem olyan nehéz lázadni, mint mondjuk az iszlám ellen, de azért mégis. Legalább egy kis felülemelkedés a konvencióinkon.

Lássuk, milyen a világtérkép, ha másmilyen.Van néhány egészen kreatív változat, és néhány nem annyira.

Na, vajon hogyan néznek ki az időzónák a déli sarkon?


És vajon mi van a földgömb másik féltekén a miénknek megfelelő részen?


És vajon hol isszák a legtöbb tejet? (Ez azért nem meglepő.)


Ha a világon mindenki egy városban lakna, akkor az jó nagy város lenne. De mégis mekkora? Itt van néhány elképzelés, amely különböző nagyvárosok népsűrűségi eloszlása alapján kalkulálja ki, hogy mekkora is lenne ez a mepapolis. Nem tudom, hogy Párizs valóban ennyire sűrű-e. Franciások, mit mondtok?





Melyek azok az országok, amelyeknek egyáltalán nincs tengerpartja?


Na, nézzük, hol milyen böngészőt használnak az internetezéshez.

Ha külföldre utazol, és hazai ízekre vágysz: hol is van McDonald's? (Piros: van. Kék: régen volt, de már nincs.)


Milyen alakúak a konnektorok?


Végül: ez itten New York térképe, rajta a három szín azt jelöli, mi miatt panaszkodnak a telefonos segélyhívón, vagy hogyishíjják, a lakosok. Tanulság: Északnyugat New York zajos,  a többi meg szemetes. A rózsaszínnel jelölt graffiti nem zavar senkit.


Forrás, és még több térkép: http://www.buzzfeed.com/awesomer/maps-you-never-knew-you-needed

február 19, 2013

Tim Walker: Varázslatos viktoriánus szöszölés

Tim Walker ereje teljében lévő és méltán felkapott brit divatfotós. A képeket nézve kérdés sincs arról, mennyire lenyűgöző is lenne egyszer elbeszélgetni vele... Bár lehet, hogy leesne az állam, és kérdezni sem tudnék. Tim Walker divatfotói egy másik világba repítenek, amely többnyire játékos, könnyed és nagyon összetett. A tündérkék és állatkák között minduntalan feltűnik azonban egy-egy katona, szúrós eszköz, vagy az erőszak árnyéka, amely ragacsos fenyegetéssel visszarántja a földhöz a fantáziavilágot.

Ami a leginkább lenyűgöz Tim Walker munkáiban az az, ahogy a viktoriánus festények fantáziavilágát megidézi. Igazából ha a fenti mondatom (egy másik világba röpítenek.... blabla) alanyát kicserélnénk arra, hogy Victorian fairy painting, azaz viktoriánus tündérfestés, akkor tökéletesen jellemezném azt is. Ennyire hasonlók. Bezony. De inkább bizonyítok:

John Anster Fitzgerald, másnéven Fairy Fitzgerald egyik gyilkos tündércsoportja.


A fenti kép számomra még ezt is felidézi:

Richard Dadd: Come Unto These Yellow Sands
És akkor itt van még ez is:


J A Fitzgerald: Fairy Hordes Attacking a Bat

Walter Janks Morgan: Fairy Ring



A fénykezelés és fényfoltok szempontjából pedig ez a túlzsúfolt kép tanulságos:
Joseph Noel Paton: The Quarrel of Oberon and Titania



 Nem véletlen, hogy Tim Walkernak a 19. századi művelődéstörténet nagy műzeumában, a Victoria and Albert Museumban több képe is ki van állítva. Tavaly megjelent albuma, a Story Teller, szerintem kiváló születésnapi ajándék lehet.

február 18, 2013

Jeanloup Sieff: geometria, szerelem.

Engem teljesen magukkal ragadtak a 2000-ben elhugyt divatfotós, Jeanloup Sieff képei. Az elsőn Hitchcock rémisztget, a többin a poén keveredik a tökéletes ívekkel. A lányok tökéletes íveiről nem is beszélve.
És mindent tönkretesz, elront, eltorzít, de leginkább kihangsúlyoz a nagylátószög.


Mit jelent a nagylátószög egy divatfotó esetében, meg talán amúgy is? Szétszedi a gondosan beállított kompozíciót, elnyújtja, szögletesíti a teret és az alakot. Felhívja a figyelmet arra, hogy a fénykép nem a valóság, és nem egy igaz pillanatot merevít meg az örökkévalóságnak. Na és persze arra is, hogy akárhogy igyekszik a fotós konstruálni a saját művét, az sokkal inkább alkotja saját magát.


Most jelent meg németül a divatfotóit kronologikus sorrendben közreadó album. KELL.
Ki gondolta volna, hogy dinoszaurusz ennyire elegáns lehet? Ilyen zömök és kecses?




Ez a harisnyás kép a kedvencem. Persze, divatfotó, szép csaj, hosszú láb, de vajon azzal a telefonzsinórral fojtotta meg az a valaki, aki az ajtó feketeségéből lépett elő? A csábítás együtt jár a veszéllyel, de hogy ez ennyire látszódjék...


Észak-északnyugat.






Na, lehet, hogy mégis ez a kép a kedvencem inkább.

február 08, 2013

Pszichogeográfia VII. A flaneur, ha nő

Virginia Woolf az utcán

Az előző bejegyzésben érintettem, hogy a flaneur, a kedve szerint sétáló és megfigyelő városidegen városi személy száz éve még szigorúan férfi volt. Nagyon érdekes szociális rendszere volt az utcának! Nőnek ott helye nincs, csak ha kísérik. Idemásolok egy részt Virgina Woolf: The Years (Az évek) c. könyvének első fejezetéből, ami lenyűgöző képet fest arról, milyen volt egy nőnek végigmenni az utcán kicsit több, mint száz éve.

Itt az történik, hogy a kislány Rose, kiszökik otthonról, és elmegy édességet venni, a család tudta nélkül. Az utca egy veszélyes hely, főleg egy kislánynak, ezért Rose a képzeletében háborús csatatérré változtatja, ahol ő, mint férfi (!) katonatiszt titkos üzenetet visz nagy veszélyek közepette. Lenyűgöző, ahogy Woolf a gyermeki képzeletet leírja. Aztán találkozik az utcán Rose egy férfivel, aki fenyegetően viselkedik, és egyből megszűnik katonatiszt lenni: ismét egy kislány lesz, aki egyedül van az utcán, ami ugyanolyan veszélyes, mint a háború, csak kevésbé izgalmas.

Angolul van, magyarul nem találtam meg a neten. Köszönöm Séllei Nórának, hogy egy konferencián felolvasta ezt a részt.


Now the adventure has begun, Rose said to herself as she stole on tiptoe to the night nursery. Now she must provide herself with ammunition and provisions; she must steal Nurse’s latchkey; but where was it? Every night it was hidden in a new place for fear of burglars. It would be either under the handkerchief-case or in the little box where she kept her mother’s gold watch-chain. There it was. Now she had her pistol and her shot, she thought, taking her own purse from her own drawer, and enough provisions, she thought, as she hung her hat and coat over her arm, to last a fortnight.
She stole past the nursery, down the stairs. She listened intently as she passed the schoolroom door. She must be careful not to tread on a dry branch, or to let any twig crack under her, she told herself, as she went on tiptoe. Again she stopped and listened as she passed her mother’s bedroom door. All was silent. Then she stood for a moment on the landing, looking down into the hall. The dog was asleep on the mat; the coast was clear; the hall was empty. She heard voices murmuring in the drawing-room.
She turned the latch of the front door with extreme gentleness, and closed it with scarcely a click behind her. Until she was round the corner she crouched close to the wall so that nobody could see her. When she reached the corner under the laburnum tree she stood erect.
“I am Pargiter of Pargiter’s Horse,” she said, flourishing her hand, “riding to the rescue!”
She was riding by night on a desperate mission to a besieged garrison, she told herself. She had a secret message — she clenched her fist on her purse — to deliver to the General in person. All their lives depended upon it. The British flag was still flying on the central tower — Lamley’s shop was the central tower; the General was standing on the roof of Lamley’s shop with his telescope to his eye. All their lives depended upon her riding to them through the enemy’s country. Here she was galloping across the desert. She began to trot. It was growing dark. The street lamps were being lit. The lamplighter was poking his stick up into the little trap- door; the trees in the front gardens made a wavering network of shadow on the pavement; the pavement stretched before her broad and dark. Then there was the crossing; and then there was Lamley’s shop on the little island of shops opposite. She had only to cross the desert, to ford the river, and she was safe. Flourishing the arm that held the pistol, she clapped spurs to her horse and galloped down Melrose Avenue. As she ran past the pillar-box the figure of a man suddenly emerged under the gas lamp.
“The enemy!” Rose cried to herself. “The enemy! Bang!” she cried, pulling the trigger of her pistol and looking him full in the face as she passed him. It was a horrid face: white, peeled, pock- marked; he leered at her. He put out his arm as if to stop her. He almost caught her. She dashed past him. The game was over.
She was herself again, a little girl who had disobeyed her sister, in her house shoes, flying for safety to Lamley’s shop.


Fresh-faced Mrs Lamley was standing behind the counter folding up the newspapers. She was pondering among her twopenny watches, cards of tools, toy boats and boxes of cheap stationery something pleasant, it seemed; for she was smiling. Then Rose burst in. She looked up enquiringly.
“Hullo, Rosie!” she exclaimed. “What d’you want, my dear?”
She kept her hand on the pile of newspapers. Rose stood there panting. She had forgotten what she had come for.
“I want the box of ducks in the window,” Rose at last remembered.
Mrs Lamley waddled round to fetch it.
“Isn’t it rather late for a little girl like you to be out alone?” she asked, looking at her as if she knew she had come out in her house shoes, disobeying her sister.
“Good-night, my dear, and run along home,” she said, giving her the parcel. The child seemed to hesitate on the doorstep: she stood there staring at the toys under the hanging oil lamp; then out she went reluctantly.
I gave my message to the General in person, she said to herself as she stood outside on the pavement again. And this is the trophy, she said, grasping the box under her arm. I am returning in triumph with the head of the chief rebel, she told herself, as she surveyed the stretch of Melrose Avenue before her. I must set spurs to my horse and gallop. But the story no longer worked. Melrose Avenue remained Melrose Avenue. She looked down it. There was the long stretch of bare street in front of her. The trees were trembling their shadows over the pavement. The lamps stood at great distances apart, and there were pools of darkness between. She began to trot. Suddenly, as she passed the lamp-post, she saw the man again. He was leaning with his back against the lamp-post, and the light from the gas lamp flickered over his face. As she passed he sucked his lips in and out. He made a mewing noise. But he did not stretch his hands out at her; they were unbuttoning his clothes.
She fled past him. She thought that she heard him coming after her. She heard his feet padding on the pavement. Everything shook as she ran; pink and black spots danced before her eyes as she ran up the door-steps, fitted her key in the latch and opened the hall door. She did not care whether she made a noise or not. She hoped somebody would come out and speak to her. But nobody heard her. The hall was empty. The dog was asleep on the mat. Voices still murmured in the drawing-room.

február 06, 2013

Pszichogeográfia VI. Alapszavak: Flaneur

A FLANEUR

Ez nem flaneur. Bryan Talbot: Alice in Sunderland
Ő az, aki sétálgatván mindenért felelős. Az ő pszichéjén keresztül észleljük a várost. Hogy merre megy, mit néz meg, jegyez fel, fényképez le egyéni döntéseinek eredménye. Gyakran ösztönös. Nem racionális. A flaneur az a személy, aki átírja a már meglévő kapcsolatokat, és újakat hoz létre. Milyen kapcsolatokra gondolok? Például átgázol a térképen, nem racionálisan használja a teret: letér a főútvonalakról, többször végigmegy ugyanazon az utcán. Az utcaképet máshogy tagolja, nem egymás mellett nézi a házakat, ahogy szoktuk, hanem a házfalak mélységében, kulturális rétegzettségében. A graffitit összekapcsolva mondjuk a 19. századi épülettel meg mondjuk az 56-os golyónyomokkal a házfalon.

A fleneur az a személy, aki szembeszáll a mágnesvasutakkal és a lerobbant csömöri hévekkel, és gyalog veszi nyakába a várost. Visszaveszi az utcát a forgalomtól, ami, mondjuk egy pekingi flaneur esetében, nem kevés kockázattal járó feladat. De a pesti utcák is tudnak ám olyan szmogosak lenni, hogy ha lenne célja a flaneur sétájának, minden bizonnyal egy tüdőszűrőt ejtene útba. Csakhogy nincs neki célja. Erről majd később.

A flaneur régen férfi volt. Ezzel nem azt mondom, hogy most androgün, hanem hogy ma a nyugati kultúrában már nem ellenséges az utca a nők iránt. Már mehet egyedül a nő az utcán, nem ütközök társadalmi normákba, és a közbiztonság is javult. Azokhoz az időkhöz képest, amikor például olyan sűrű volt a szmogos köd a századforduló Londonjában, hogy egy gyilkos, például egy Hasfelmetsző Jack simán el tudott rejtőzni a ködben. Ma már az utca biztonságos terep ahhoz, hogy nők is sétáljanak kényükre kedvükre, és pszichogeográf megfigyeléseket tegyenek.

Iain Sinclair & Dave McKean: Slow Chocolate Autopsy
Illetve az utca nemekre való tekintet nélkül veszélyes: a gettó, vagy a "rossz környék", a hírhedt negyedek, például a Die Hard 3-ban megjelenített Harlem egyaránt végzetes lehet férfire és nőre. Aki nem látta a Die Hardot, annak elmondom, hogy a film egyik első jelenetében Bruce Willisnek ki kell állnia alsónadrágban a Harlem közepére egy "Gyűlölöm a niggereket" felirattal a nyakában. Ezt nyilván nem jószántából teszi, hanem zsarolják, és a helyzet el is indul a végzetesség útján, ámde akkor igen hamar vége lenne a filmnek. Szóval Bruce Willis túléli, és egyúttal szép ábrázolást kap a filmen a területalapú közösségi öntudat, ahol a bennfentesek számára ismert viselkedési kódok szabják meg a +/- odatartozást.  Aki pedig nem tartozik oda, az inkább tartsa magát távol.

Kérdés, hogy a flaneur mennyire teheti be magát ilyen területekre, mennyire sétálhat és gyűjtögethet és asszociálgathat szabadon. Mennyire tud semlegessé válni.  Nos, bevallom őszintén, nem tudom. Nincsenek statisztikák a megkéselt flaneurökről.

február 05, 2013

Gendering Hamlet. Hogyan lopjuk el a darabot a címszereplő elől?

A Nemzeti Színház Hamletjének második felvonásában (rendező: Alföldi Róbert) valami elképesztően érdekes és újszerű és provokatív és felháborító és konfortérzetből kizökkentő dolog történik.

Spoiler.
(Spoiler-mentes korábbi írásunk a tér újraértelmezéséről itt.)

Opheliát megerőszakolják. Most itt nem mennék bele részletekbe, maradjon azért még izgalom azoknak, akiknek sikerül jegyet váltaniuk. Ez nincs benne az eredeti darabban - és erre mondta egyből a közönségtalálkozón Alföldi Róbert, hogy mi is az, hogy "eredeti"? Shakespeare minden ötletét lopta valahonnan. Azt már nem mondta, hogy az eredetiség meg a szerzőség fogalma a 19. században alakult ki, és a mai gondolkodásunkat egyik leginkább meghatározó tényező lett - holott a neten ismét visszatér az anonimitás és a tömeg. Szóval Alföldi szerint belefér, hogy belerakják ezt a jelenetet, én pedig, mivel a kezdeti sokk után sok jó sül ki belőle, elfogadom.

A kanonizált Hamlet-szöveg amúgy előadhatatlanul hosszú, valószínűleg már az "eredeti" reneszánsz előadások is hol egyik, hol másik cselekményszálra helyezték a hangsúlyt, a jelenetekkel való játék (kihagyás, felcserélés, beleírás) tehát nem idegen a reneszánsz szellemiségtől.


Na de ezzel a változattal valami hihetetlen dolog kezd el működni a színpadon: ebben az öltönyös férfiak uralta világban előlép a második női szereplő, Gertrúd, és mindenki őt kezdi el figyelni. De nem csak kicsit, nem csak amolyan szokványosan, ahogy a vizuális szerepek fel vannak osztva - a férfi néz, a nőt nézik. Ez a Gertrúd megköveteli, hogy rá fókuszáljunk. Komolyan, kizökkenti a remekül felépített színház- és térreflexiót, ellopja a hangsúlyokat Hamlettől vagy Claudiustól.

Ez a Gertrúd nem szól egy szót sem, csak elkezd figyelni, és szenved. Nézi az új férjét, vajon tényleg megölhette a régit, ahogy Hamlet állítja? Vajon köze van Ophelia őrületéhez, öngyilkosságához? És olyan köze? Gertrúd néma drámájává válik a második felvonás második fele.

VÉGRE! Úgy értem, végre egy karakteres női karakter a Hamletben. Az előadást követő közönségtalálkozón a Gertrúdot játszó Söptei Andrea, és Alföldi Róbert is elmondták, hogy a folyamatot, ahogy Gertrúd elbizonytalanodik és szenved, nem a rendező rendezte bele az előadásba, hanem a színész játszotta bele a karakterbe. Ezt most ne úgy képzeljük, hogy a két fél egymás ellen dolgozik. A beszélgetésen nagy hangsúlyt fektetett a moderátor (Kállay Katalin) arra, hogy elmagyarázzák nekünk, hogyan épül fel egy karakter, hol van a határ, ha egyáltalán meghúzható, aközött, amit a rendező kér, és aközött, ami a színész természetes gesztusa. (Válasz: nem tudni, mert a végére már minden a színész természetes gesztusa lesz.)

Még egy gondolat: Gertrúd egész végig némán szenved, nem beszél arról, amit sejt. Az egyik legmegrázóbb jelenet, amikor részegen dülöngél el fia párbajára. Gertrúd úgy hal meg, hogy senki, még Hamlet sem sejtette, mi történt Opheliával.

Ugyanekkora hallgatás övezi a színpadon kívüli nemi erőszakot is.

február 03, 2013

Hamlet = színház

Már akkor elkezdődött az agyalás, amikor még a darab nem is. Sőt, igazából akkor, amikor végre elolvastuk, mi áll a jegyünkön: nem az, hogy 4. sor 9. szék, hanem hogy II. szektor. Mi a fene az, hogy szektor? A helyfoglalás az érkezés sorrendjébent tudtuk értelmezni, de a szektorral együtt, a nemzet színházában kevéssé.

Aztán amikor bekúsztunk a színházterembe, akkor nagyon elkezdett tetszeni a szektorosdi. Helyet foglaltunk a színpadon, és még volt kellemes tíz percünk arra, hogy agyaljunk. Volt min.


Nem találtam sajnos olyan színpadképet, amely az előadás előtti állapotokat mutatná. Ez a kép itten már az előadás utáni fakultatív közönségtalálkozót dokumentálja.

Tehát belépünk egy fekete szemeteszsákokkal borított térbe, amely valaha színház volt. A földön szemétdarabok vannak szétszórva, azokat kell kerülgetni ahogy átmegyünk az egész színen a kettes szektorba. A nézőtér lesz itt a játéktér, és a színpad a nézőtér. A fenti képpel ellentétben a széksorok is fekete nejlonnal vannak letakarva, csillog rajtuk a világítás. Kimagaslik az épületek felújításakor használt torony, vezeti a tekintetet a bebugyolált (emlékeim szerint nem túl szép) csillárhoz, a kék üvegkupolához.

Ezt nézegetjük 10 percig, én nagyon élvezem. Ezt a darabot már EZER ÉVE nem lehet harisnyában megrendezni, de ekkora felfordulásra nem számítottam. A darab első színeiben Hamletnak csak a hűlt helyét látjuk: elkésik a temetésről/esküvőről, az emberek hiányolják. Ebben az előadásban nagyon is jelen volt Hamlet: nem a színész, hanem maga a színház volt a Hamlet. A színészek hozzá beszéltek, felé gesztikuláltak, őt vádolták, hogy nincs itt. Az épületet. A falakat. A szemeteszsákokat. A nézőket. Itt kezdődött az az érzésem, hogy én most Hamlet agyában ülök. Kellemes borzongással töltött el, ahogy zseblámpával rohangáltak a hátam mögött a sötét magasban, és kiabáltak a színészek a kulisszákban, vagyis Hamlet agyának rejtett részében. Jól esett, amikor a hatalmas játékteret/nézőteret elválasztó fémfüggönyt elkezdték ránk ereszteni. Jól esett, ez elég perverzen hangzik.... tudtam, hogy mint néző jó kezekben vagyok.


Na, megtaláltam a képemet, Hamlet felállványozott agyát, amikor a barázdákról még nincs letépve a csomagolás. Számos gesztusa van még az előadásnak, amikor a színház, az épület maga válik Hamletté. Például amikor az ifjú herceg édesanyját győzködi, hogy a régi férje mennyivel nemesebb volt, mint az új. Ilyenkor Hamlet bőszen mutogat a színházra.


A nagymonológ kezdősora, óriási ötlet, angolul is elhangzik. Azt hiszem ez az a mondat, amivel a legtöbb tanítványom kettest szándékozott kikönyörögni magának, még anno. Hamlet fel is fújja spray-vel a színház falára. A műanyag zsákokra persze, de akadt ott egy kis rés, ami nem volt lefedve... az is kapott a festékből. Többen felszisszentek. Az épület szent. Az épületnél nem kérdés, hogy lenni vagy nem lenni, az épület van.

De aztán persze mégis kérdés. Főleg a darab végén, amikor ott marad a hullákkal borított alsó része a színpadnak, az emelvényen meg Fortinbras, a diadalmasan bevonult diktátor. Ez a Fortinbras szerintem a leggonoszabb és legfélelmetesebb ember, akit valaha láttam. A Hitler-videókon sem ráz ki annyira a hideg, mint ezen a Fortinbrason. A hangján. Az egészen. Ott áll ő, a színházon pedig a felirat: most mi lesz.

Ami a jelenlegi nemzetis helyzetben aktuális kérdés, de amikor a darabot színre vitték, egy éve, nem volt az. Vagy máshogy. Csak annyira, amennyire az ember szükséges, hogy folyamatosan reflektáljon magára. Amennyire egy színház meta-gesztusokkal élhet, élnie kell. Mennyire szent tér a színház? Melyik része a szent? Szerintem akkor is szent, ha kicseréljük a közönség és a játék terét. A nézőtér karfáin taposni mennyire illik? És mikor fog lecsúszni a szegény Hamlet lába? A színház nem életbiztosítás.

Rondább-e a fekete nejlonzsák a falakon, mint amilyenek a falak pucéran? Miből van egy színháznak a fala, hol vannak a határai? Van-e a színháznak missziója, mint Hamletnek? És elvérzik-e ő is közben?