február 27, 2010

fight club

am reading. writing. relaxing.

Chuck Palahniuk
Fight Club


At the time, my life just seemed too complete, and maybe we have to break everything to make something better out of ourselves.


For thousands of years, human beings had screwed up and trashed and crapped on this planet, and now history expected me to clean up after everyone. I have to wash out and flatten my soup cans. And account for every drop of used motor oil. And I have to foot the bill for nuclear waste and buried gasoline tanks and landfilled toxic sludge dumped a generation before I was born.


"Recycling and speed limits are bullshit," Tyler said. "They're like someone who quits smoking on his deathbed."

február 26, 2010

random

jó dolgok a héten: Adobe Bridge-ügyben megvilágosodok, rosszkedvből felderülök Szellemképen, kakaós csigát eszem, kettőt is, hollywoodi fényképeket elemzünk órán, kapucnit húzok a kisb fejére, próbálok a 9.a-val, rendezek mint állat (milyen jó lehetett Paulnak a JCS próbákon! Ah!) (na jó nekem is milyen jó volt! Hamarosan lesz a bemutatónk egy éves évfordulója! És azóta nem is rajzoltam szinte semmit...), forgatókönyvet írok, sok ötös dolgozatot javítok (going to), betelítem a naplómat, újat kezdek, magántanítvánnyal a jövőről beszélgetek, szintén vele filmekről beszélgetek, táncpróbálok a ki mit tudra (csacsacsa) (tanár-diák vegyespáros), irtó jó!, végre szerzek Pesti Estet, kirándulást tervezgetek, kapok mobilinternetet, a színdarabhoz küld az egyik srác vicceket (azt hittem egy se fog), a múltkori kilencás fogalmazást öten írták meg, most öten nem, Zsókával arról beszélgetek, milyen a jó tanár, Bob Dylant hallgatok

rossz dolgok a héten: 9d tömegesen nem ír házit, lusta banda, büntetőfeleltetek, ágh!, nem találom a vasalót, esik az eső, nesze neked kirándulás, nincs időm elkezdeni végre egy könyvet sem abból a sokból, amelyeket kellene, mosogatási gondok az albérletben, elkésem flamencoról fél órát, nagyb át akar verni, (ki tudja hányszor vernek át, amíg nem vagyok résen) (nem akarok belegondolni), fogalmazást negyedig megírókkal veszekszem és belefáradok, hiába szerzek Pesti Estet, nincs benne semmi érdekes, magántanítványt mondok le, 11.a hiperaktív, ja és meg vagyok fenyegetve (by a student).

tervek a hétvégére: alszom, House, elállítom az esőt, szakdogát írok, sütit eszem, alszom, elkezdek egy könyvet. NEM javítok ki semmilyen sulis dolgot.

február 23, 2010

vakság 2

ezt találtam a Vakságról a Filmvilágban


Vakság
Kolozsi László
Blindness – kanadai-brazil-japán, 2008. Rendezte: Fernando Meirelles. Írta: José Saramago regényéből Don McKellar. Kép: César Charlone. Zene: Marco Antônio Guimaraes. Szereplők: Julianne Moore, Mark Ruffalo, Alice Braga, Yusuke Iseya, Yoshino Kimura, Don McKellar, Danny Glover. Gyártó: Rhombus / O2 / Bee Vine / Alliance / Ancine / Asmik Ace / Corus / Fox Filmes do Brasi / IFF/CINV / Movie Central Network / Téléfilm Canada. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 121 perc.

José Saramagonak van egy bon mot-ja a világirodalomról: szerinte azt a fordítók írják. A bölcsességet akár ki is fordíthatnánk, a világirodalmat ma a filmesek írják. Vagyis az lesz igazán népszerű és ismert, akinek a könyveit adaptálják. Ezért is törekszik a szerzők egy jelentős része arra, hogy fordulatosan, a film dramaturgiáját megidézve írjon. A népszerű portugál szerző, aki nem csak Nobel-díja után lett több millió példányt eladó író, népszerűsége annak is köszönhető, hogy nem idegenkedik a filmet idéző struktúrától, karakterépítéstől (ez nem jelent egyszerűséget) – ő is nagy mesélő, akár a filmkészítőkre ható nagy szerzők többsége: mégis eddig csak kétszer került filmesek kezére. Legutóbb a Kőtutajt Bíró Yvett adaptálta.
Saramago egy nagy ötletre építi regényeit - a Vakságé természetesen az, hogy egy különös járvány folytán váratlanul rengetegen veszítik el a szemük világát – de alapvetően valamennyi erkölcsi parabola a civilizációról, az értékek, a morál relativitásáról. A lappangó gonosz tör felszínre mindegyik, politika pamfletnek is beillő regényében. Ahogy a mondanivaló, úgy csökevényesedik el a burjánzó, helyenként túlburjánzó, nyelv is a filmben: a karanténba szorult vakok élet-halál harcát a kiváló operatőr Cesar Charlone fémes képekben, sok közelivel mutatja meg. Nem egy képe éles fényekben exponált művészi fotó, szubjektív portré. Az ő munkája és a humánumot és az emberit egyedül képviselő kisebbség szerepében Julianne Moore (kell e mondani ez a karakter milyen közhelyes - igaz a „jól csak a szívével lát az ember”, mint mondandó is az), emeli fel a filmet más városromboló, koszos disztópiák fölé. Saramagonak nem volt túl nagy szerencséje eddig a filmesekkel: talán e történet második része, a Megvilágosodás, bizonyítja majd cáfolhatatlanul, hogy a portugálok legnagyobbjának műveiből érdemes filmeket készíteni. Bár ha lehet javasolni: legyen inkább a Halálszünet.

Vakság, Kócsag

nincs kedvem blogot írni (se).
lefáraszt a munkám, de legalább azt jól csinálom.
többnyire.
bár tegnap küldtem el egy egész csoportot a francba, és konkrétan bármely másik iskolába, annyira nem csinálnak semmit. alapvető agyműködés se. nem hogy kooperáció.
de amúgy minden más szuper.
a régi ősellenségek megszelidültek, helyettük új ősellenségek vannak. ld. fent.

járok újból flamencora. VÉGRE. Végre táncolhatok.

Láttam a hétvégén egy nagyon megrázó és többhelyt gyomorforgató filmet, a Vakságot. Julianne Moore mintha szinésznő lenne mégis, nem csak valamilyen kiöregedett Bondgirl. De a legjobb mégis az operatőr: ahogy filmes eszközökkel érzékelteti a látás korlátozottságát, azaz látsz, de mégsem. (Mátyás királynak biztos tetszene.) (Erről jut eszembe, pár hete láttam Jancsó új filmjét, az Oda az igazságot, főszerepben Mátyás királlyal. A cím meglehetősen frappánsan összefoglalja, miről szól életünk egyik leghosszabb 90 perce, igazán nem is értem, miért kell ehhez még életünk egyik leghosszabb 90 percét hozzáadni. Mindegy.)
Vissza a Vaksághoz. Az operatőr szó szerint szórakozik a nézővel, és én ezt nagyon élveztem. Rengeteg életlenség, csodálatosan rikító túlexponált jelenet. Lenyűgöző. Illetve a kamerabeállítások is egyediek: a jelenet lényege pont lemarad, vagy csak kis százalékban látszik - hiszen vakokról van szó, ők sem látnak, lehetünk hányavetiek. Na persze az egészben a tudatosság a legszebb. Ez a tudatos hányavetiség MEGLEHETŐSEN közel áll a szívemhez.
De maga a történet vérfagyasztó. És ahogy haladunk előre a sztoriban, a kegyetlenségben és az önismeretben, egyre fogyatkoznak az operatör gáláns játékai, ami azért jó. Nagyon nehéz film ez.
A történet az, hogy az emberek sorra vesztik el a látásukat, járványként söpör a vakság. Az okok nem ismertek, a többségi társadalom fél. Karanténba zárják a fertőzötteket, és magukra hagyják őket. Nekik kell megszervezniük az életüket, ami egyrészt egy hatalmas fizikai kihívás (hogyan takarítasz fel magad után, hogyan fürdesz, hol találsz helyet az egyedüllétre, ilyesmik), de mint később kiderül a morális kihívás messze a fizikai fölé magasodik. Ne többet erről, nehogy megint elkezdjek szorongani. Mostanában sokat szorongok, zárójel bezárva.
Azt hiszem a túlérzékenységem is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire megviselt a film, de mindenképpen azt kell mondanom, megérte megnézni.
A múlt héten a sulival voltunk színházban, az is megviselt. Az agresszió ellen küzdve minden osztálynak részt kell vennie valamilyen extra dolgon, mi a 11. d-vel (kicsi butus csillagocskák) nyertünk színházjegyeket. Ez a darab, Kócsag névre hallgató, direkt pofán vág az agresszivitásával, és (sajnos) a realitásával, aztán otthagy. A 11. a-val (exlajhárok, most aranyos kényszermunkások, akik végre (kényszer alatt) dolgoznak) nekem kellett megbeszélnem a darabot másnap, mert az ofőjük azt mondta, jobb, ha egy humán tanár csinálja (én erre büszke voltam, de azért mégis milyen dolog, hogy lepasszolja az ofő a munkát). Mostanában elég jóban vagyunk ezzel az osztállyal, igen sok háború után, és a megbeszélés szerintem nagyon jól sikerült. A darab lényege, hogy a Billy nevű srác egy gettóban lakik, nem tud és nem is akar beilleszkedni, a gengszterbanda rá van szállva (méghozzá igen durván), az apja alkoholista apja azt várja tőle, hogy kussoljon, hogy ne vigye el a gyámhatóság, az anyja lenyúlta a két kisebb tesóját és elég kétes személyiség, van még egy csaj is, meg egy másik csaj, akit tavaly ölt meg a gengszterbandavezér bátyja. Szóval igazi nagy szar, menekülhetetlen csapda, feszültség másfél órán át. Majdnem végigsírtam az egészet, és utána gyalog mentem haza levezetni kicsit a feszültséget. De azért jó volt megnézni, meg csúcsszuper dolgokat mondtak utána a srácok.
Most abbahagyom, nem találom többé értelmét az írásnak.
Legalábbis ma nem.

február 10, 2010

Nagyvad (Where the Wild Things Are)

A napokban megnéztem a Where the Wild Things Are c. filmet, annak ellenére, hogy A nagyítás lenne a következő elem a listán. Helyette amerikai sokat- és leginkább nagyotmondó ifjúsági film. A magyar címe kábé az lehet, hogy Ahol a vad dolgok várnak.



A helymeghatározás tehát a cím egy kulcsfontosságú eleme. Hol vannak a vad dolgok? Fürkésszük ki együtt!
Nos, nem kell sokat várnunk, a film legeslegelső hangja, hogy a főszereplő kisfiú (Max) teli torokból üvölt, illetve a nyitó képsorban végighajszolja szerencsétlen (és halálra rémült) kutyáját a lakáson, kezében egy késsel. Csak olyan vajazóssal, no de azért mégis.  A vad dolgokért nem kell nagyon messzire menni, kéznél vannak, itt vannak belül, első jelenet, the end.
Nem sikerül a néző kíváncsiságát túl sokáig csigázni, ámde azt mégsem mondanám, hogy a film érdektelen. Meglehetősen érdekes kérdés például az, hogy vajon miről is szól? Mit akar mondani?

Van ez az agresszív kisfiú, Max, akit egyedül nevel éjjel-nappal dolgozó és agyonhajszolt mamája, és le se szar a kamaszlány nővére. Szegény, szegény frusztrált Max. Aztán Max elkerül egyik dührohama folytán egy furi szigetre, ahol óriási szőrös beszélő izék élnek, akik először meg akarják őt enni, majd Max kidumálja magát, sőt a királyuk is lesz. A helyzet azonban távol sem király (hö), mondhatnánk: cseberből vederbe.


Ezek az óriási szőrös állatok (furi macik, talán kecskefélék is, és egy visszahúzódó bika) ugyanúgy nem tudják feldolgozni az érzelmeiket, ahogy Max sem. Ők uralják a szigetet, amely mindenütt magán viseli hangulatváltozásaik nyomait: szétzúzott, kidöntött fák, vagy éppen nagy gonddal és türelemmel kivitelezett makettváros is található benne. Nagy test, nagy indulat. Ezek az izék a teljesen kiégett céltalan ember problémáit és magányát ötvözik egy gyerek világnézetével, felelőtlenségével és energiájával – emiatt, bárhogy ironizálok is, nem tagadhatom le: meglehetősen félelmetesek. Nagy ellentmondások feszülnek a bunda alatt, amelyet a lények úgy igyekeznek orvosolni, hogy Maxet megválasztják királyuknak, ami annyit jelent, hogy ezentúl Max felelős értük, és neki kell boldoggá tennie az őslakosokat. Mondjam, hogy nem sikerül, vagy ez teljesen felesleges? Max is egy nagyon félelmetes hős, nem igazán lehet azonosulni vele. A problémái annyira felnőttesek, mondjuk inkább, hogy koravének, a megoldásai pedig annyira gyerekesek és irreálisak. Szerintem én gyereknek sem voltam ilyen. Isten bizony azon is gondolkoztam, hogy vajon a gyerekszínészke megúszta-e ezt a filmet, a forgatási folyamatot és a díszbemutatót maradandó lelki károsodás nélkül.
Tehát: már az elejétől tudjuk, hogy a vad dolgok bennünk találhatók, ámde mégis elhajózunk egy szigetre, ahol kedvünkre vadulunk, majd amikor totál szétromboltuk a helyiek életét, ami nem volt fenékig tejfel, de megvolt a maga ritmusa; nem tudunk tovább hazudni és nem tudunk semmit sem helyrerakni, gyorsan rádöbbenünk, hogy mégis anyuval a legjobb, és gyorsan hazamegyünk.
Az izéket (őslakosokat) meg otthagyjuk a szarban.
Nem csoda, hogy amerikai film, csak nekik juthat ilyen az eszükbe: az indiánokkal is hasonló módon bántak el.
A producer Tom Hanks, kár hogy ezt csak a végefőcím után tudtam meg: nem igazán rajongok a pasiért.

február 09, 2010

Járhatatlan utakon (avagy havazás és Woody Allen)

Múlt héten megnéztem (végre) (vígra) a Vicky, Christina, Barcelonát.

Két dolgot kellett volna korábban megtenni: megnézni ezt a filmet és írni róla. Mert egy csomó okos és átszellemült dolgot akartam beleverni a billentyűzetbe, ám elmúlt a hatás, és a dolgokra finom porrétegként rátelepedett a feledés.

Az utolsó képsorokat nézve, emlékszem, arra jutottam, hogy a film során talán Vickyben zajlik le a nagyobb változás. Christina életről alkotott felfogása nem módosul valami nagyon, róla a kedves tévémaciszerű narrátor az elején és a végén is csak annyit mondd el, hogy csak azt tudta biztosan, mi az, amit nem akart. Ennek a biztos tudásnak csupán az az aspektusa bizonytalan, illetve roppant zavaró, illetve rohadt idegesítő, hogy amíg az elején csak azt tudta, hogy pipogya pasi mellett unatkozni nem akar, addig a végére már azt is tudja, hogy izgi mellett kalandozni sem - mi marad akkor hát az embernek? Összezárul a világ, beszűkülnek és beszürkülnek a horizontok, de legalább Christina megtanult fényképeket hívni (olyan világosban, hogy attól frankón befeketül bármilyen fotopapír).

Vicky nem (csupán) a világban való helyzetmeghatározás lehetetlenségének prométeuszi feladatát kell, hogy megoldja (ld. Christina), hanem Sziszifuszként saját megkövesedett énjének állandóan visszagördülő terhét is folyton meg kell próbálnia visszatornászni az egyensúlyi helyzetbe. Mint a nagy titánok harcol a háborgó hullámokkal; a gazdag pasija biztos vesz is neki majd egy jegyet a Titanicra. Illetve vesz a fenét, hiszen a sulimbeli diákokban több az érzékenység, mint abban a csákóban. No tehát, amit mondani akartam. Vicky a film elején egy szilárd énképpel felfegyverkezve érkezik Barcelona paradicsomába, ahol a kisértő szépen lassan elcsalogatja tőle a fegyvereit.

Mi marad abból a lányból akinek a világképe a saját megbízhatóságába vetett hit volt - ámde kiderül, hogy megbízhatatlan? Aki eddig szikáran állt a zúgó szelek között, vagy legalábbis ez volt az imidzse, ámde mégis, mittudomén, nem képes a zúgó szelek között szikáran megállni?

Elég nihilista értelmezése ez ennek a könnyed nyári vígjátékocskának, nem? Minden életút járhatatlan, ámde míg szibériai klímánk hótól betemetett fűútjait (a mellékutakat nem) megtisztítja a BKV meg a sószóró emberek (szerintem többet keresnek nálam), a mi életünk útjait ki teszi járhatóvá?

Nem tudom, de az első lépése lehetne az, hogy fizetésemelést ad.