Úgy érzem, az agyam beleolvad a betonba. Vagy inkább múlt idő. Beleolvadt.
Egy megmásíthatatlan állapot.
Nincs hogy védekeznem.
Még kapálózom. Felidézem, mennyire rühelltem mindig a nyarakat, a kánikulát, a kötelező lazaságot. És a végeláthatatlanul sok, eltölthetetlen időt, ami sivár mint a nyílt tenger. A tutajon hánykolódva a tengeri betegség sorsszerű következmény.
Kapálózásként az elmúlt években külföldre menekültem ösztöndíjaskodni meg dolgozni, ill. nyelviskolába jártam. Ahogy öregszik az ember, úgy szűkülnek a lehetőségek: már egyiket sem lehet.
Kicsit depressziós vagyok mostanság, miközben pulzál bennem a semmittevéstől felgyülemlett feszültség.
És már csak egy hónap, és vége úgy, hogy nem csináltam semmit.
Valaki mentsen meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése