július 27, 2010

rendelkezésre álló tér

Legalább annyi idő telik el az egyes bekezdések között, amíg két kósza O2-molekula koccan 8000 méteres magasban. Képzeljük csak el, mennyi ürességet kell elviselnie annak a szegény kis sodródó részecskének, míg látótávolságon belülre kerül egy sorstárs. S magányukat csak súlyosbítja, ha esetleg valamely zsúfolt nagyváros kavalkádjában kergették egymást meg a gonosz CO2-ket.
Nem sok minden történik, megesznek a hétköznapok. Szorgosan nézegetjük a lakásokat a 13. kerületben; melyiket szeressük, melyiket ne; de amelyiket szeretjük, azt meg eladják másnak, szóval nehéz dolog ez. És időigényes.

július 13, 2010

üresedés


Úgy érzem, az agyam beleolvad a betonba. Vagy inkább múlt idő. Beleolvadt.
Egy megmásíthatatlan állapot.
Nincs hogy védekeznem.

Még kapálózom. Felidézem, mennyire rühelltem mindig a nyarakat, a kánikulát, a kötelező lazaságot. És a végeláthatatlanul sok, eltölthetetlen időt, ami sivár mint a nyílt tenger. A tutajon hánykolódva a tengeri betegség sorsszerű következmény.

Kapálózásként az elmúlt években külföldre menekültem ösztöndíjaskodni meg dolgozni, ill. nyelviskolába jártam. Ahogy öregszik az ember, úgy szűkülnek a lehetőségek: már egyiket sem lehet.

Kicsit depressziós vagyok mostanság, miközben pulzál bennem a semmittevéstől felgyülemlett feszültség.

És már csak egy hónap, és vége úgy, hogy nem csináltam semmit.

Valaki mentsen meg.

július 10, 2010

beengedjem?

eszembe jutott egy kispál szám, nem tudom mi a címe és nem tudom, melyik albumon van.
talán az a címe, hogy szívrablás? Abban filózik a főhős, hogy beengedje vagy ne engedje.

Nos, még mindig a múltkori vámpírélményen borongva.
Tegnap voltunk Kálmánnal kocsmában, ahol megelevenedett az Engedj be! svéd kisvárosának közege. Na, lakótelep nem volt, volt azonban lepukkant vasútállomás, mellette kivilágítatlan parkoló. És a kocsma. Unokatesóm szülinapi összejövetele volt ott - a huszonévesek, ahelyett, hogy színt vittek volna a közegbe, inkább magukra öltötték a kilátástalanság szürkeségét és a céltalanság dohszagát. A kocsma törzsközönsége a már rengeteg évtizede dolgozó és még rengeteg évtizedet dolgozni kényszerülő zátonyra futott ötvenesek. Férfiak, nők, vegyesen, az alkoholmámor különböző fokain. Örökéletű kamaszvámpírokat nem hiszem, hogy szívesen látnának. Kt kiábrándult részeg ember fűzi egymás agyát, megy a húzd meg-erezd meg, gondolom, rendes rutin szerint. A színjáték úgyis valamelyikük ágyában ér majd véget - az egész kocsmában csupán ők nem szembesültek még ennek kiszámítható unalmával.
Elképzeltem, hogy pontosan ilyenek a regény szereplői, és undorodtam a helytől is, a könyvtől is.
Mit keresek én itt?
A gyomrom csupán akkor fordult fel, amikor...
Volt a kocsmában egy négyévesforma kislány. Szőke, fehér ruhás. Egy angyal. Az anyja valamelyik hátsó helységben, mint a pokol egyik bugyrában, billiárdozott. A kislány néha felbukkant a küszöbön, aztán ellibbent.

De még egy kislány-angyalt is meg lehet szokni egy lármás, füstüs, zsákutca-kocsmában.

A gyomrom csupán akkor fordult fel, amikor az egyik egyenesen már járni képtelen férfi pont szembetalálkozott a kislánnyal, aki felismerte őt, és egymás bizonytalan mozdulatainak kölcsönös félreértése folytán a kislány belecsimpaszkodott a részeg mázoló nyakába, aki felvette őt, a kislány pedig a férfi hátára kulcsolta a lábát. Soha ezelőtt nem jött még rám hányinger semmilyen látványtól.

Arra gondoltam, ki kéne hívni a gyermekvédelmiseket. De azok nem rendelnek péntek éjjel.
Kimenekültünk.

Este imádkoztam a kislányért.

július 08, 2010

Hívj be!

Már csírát vert a fejemben a gondolat, hogy orrom búbánatos lógatása után esetleg írok. Persze, örök kérdés, hogy miről.

Most épp be vagyok zárva egy idegen lakásba, akár a mesebeli hercegnő. Itt ülök a toronyszobában a gép előtt, zokogok, magányomban még egy sárkánynak is hogy örülnék, hercegek, szőkék toppanhatnának elő az álmaimból, de semmi. Az agy virtuális valósága sehogy sem keveredik a virtuálatlannal.
Egyes egyedül a tulaj szabadíthat ki, ha megjön.

Eme kényszeres várakozás szülte, hogy ismét írok a blogra. Már szétuntam magam a fécbúkon, nincs kinek ímélt se írni, és a wizzairrel vakló szélmalomharcomat is befejeztem (sikertelenül, jegy még mindig nincs.) Már csak ez a hiány van, ez az időhurok, amit megszabadíttatásomig kell kibírnom. Persze értelmesen is tölthetném.

Múlt héten fejeztem be a Hívj be! c. svéd vámpíros krimit. A regény maga szerintem nagyon jó, az ebből készült Engedj be! c. film pedig zseniális. Gyorsan itt van egy cikk a filmről: ez a link.

De amúgy a könyvről is akarok írni, melynek címlapján az égővörössel szedett VILÁGSIKER! hamarabb észrevehető, mint a szinte átlátszóan nyomtatott cím. Tanulságos.

Ami viszont még a vámpíroknál, pedofiloknál, alkoholistáknál, szipuzó gyerekeknél és egy darab zombinál is szórakoztatóbb, az a könyv belső borítóira komponált szöveg. Már egy ideje böngészem a netet, hogy ráakadjak, eddig sikertelenül. Úgyhogy gyorsan mindenki loholjon egy kelleténél nagyobb könyvesboltba (javaslom az ALexandra könyvplázát), és a nagy terek biztosította személytelenségben essen neki a belső borítóknak. Csak ne nevessen hangosan, mert akkor esetleg előkerülnek a láthatatlan eladók.

Keresésem közepette a kiadó honlapján arról értesülök, hogy megszűnt a Twilight-könyvklub! Mekkora fájdalom! De ami a legjobb, hogy érdeklődés hiányában :-) Tinilányok, hát nem olvastok, hiába az izi-nyálas borítószövegek? http://www.konyvmolykepzo.hu/twklub.htm

A könyv cselekménye: fura gyilkosságok a svéd elővárosban, a szomszédba költöző új lány és hősünk, a 12 éves Oskar barátságot kötnek, mely s zövetséggé alakul, és még az sem szakítja őket szét, hogy Oskar egy lúzer, akit egyre komolyabban bántalmaznak az osztálytársai, Eli meg egy vámpír. A végén a rosszakon bosszú állatik - de vajon nem mértéktelenül nagy-e az a bosszú az elkövetett bűnökhöz képest? Olyan bosszú uganis, amit csak egy 12 éves gyerekvámpír tud kitalálni.
A gondolat persze mindvégig (értsd: a  l e g e l s ő  pillanattól a  l e g u t o l s ó i g ) ott van a 12 éves nem vámpír gyerekben is. Egyszerűen Oskarnak nincsenek eszközei. Van persze egy kése, vagdalkozással eltöltött délutánjai, és sorozatgyilkosokról kivágott újságcikkgyűjteménye, de az mégsem ugyanaz, mint két éles vámpírfog.
A kisváros, illetve magának a regénynek a világa pedig fojtogató, erőszakos, alkoholszagú és egy betonkockába van bezárva. A gyerekek agresszívek és lopnak. Mind. Nincs pozitív gyerek. A felnőttek csőd életükkel és az alkohollal küszködnek. Mind. Nincs pozitív felnőtt. Ilyen értelemben már szívderítő olyan hülyeségekről olvasni, mint a városba látogató élőhalott zombi.

A Hívj be c. regény filmadaptációjában a dramaturg, úgy érzem, ügyesen nyesegette egyenletessé a könyv terjengősségét és kilengéseit, a szinte már röhejes zombiját jó stílusérzékkel ki is pottyantotta a pixisből. Bár a húzások folytán sajnos a vámpírlányt eltartó, bele halálosan szerelmes középkorú alkesz figurája nem elég árnyalt: gyerekmolesztáló múltjáról csak a könyvből értesülhetünk. Így azonban a film végén, az eltartó halála után, a film közönsége szoronghat azon, hogy vajon a távoli jövőben a régi segítő/eltartó a mellőzött-megvetett sorsa vár-e majd a kis szerelmes Oscarra is a vámpírlány mellett? Hogy őt is egykoron így a halálba kényszeríti, természetfeletti erejével az alkoholizmusba fogja zsarolni a kis ártatlan vámpírlány? Szegény, szegény naiv Oscar!

Én ezen szeretek szorongani, amikor a filmre gondolok, és ehhez képest meglepően szorongásmentes volt a könyvváltozat (tehát az eredeti), ahol a pasas egy undorító, erkölcstelen, alkoholista pedofil, akinek zavaros, egységes narratívába nem illeszkedő emlékei vannak csak arról az életéről, melyet a vámpírlánnyal való megismerkedése előtt folytatott. Megjegyzem, ez remek írói húzás, hiszen így kénytelen az olvasó magának összerakni valamilyen történetet, ami szükségszerűen borzalmasabb, mint bármilyen kész sztori, amit elénk tárt volna. Szóval a vámpírlány együtt él a bele szerelmes pedofillal, állati ereje folytán mindvégig távol tartja magától, a pedofil pedig csak epekedik. Majd zombivá változik. Jó, hogy ezt nem vitték filmre, nézni valószínűleg röhelyesebb lett volna, mint olvasni.

A könyv viszont többet ad a filmnél a vámpír identitását és jellemét illetően. Ugyanis ez a vámpírlány valaha fiú volt. És maga sem tudja, hogy fiú-e vagy lány, mert igazából semilyen. De az ember nem lehet semilyen, ezt a nyomást érzi a gyerekvámpír is, ezért egyik nap ilyen, másik nap olyan. Oskarunk (még a pubertás előtt, ez fontos) töpreng ezen a problémán egy darabig, majd úgy dönt, bármi is a helyzet, inkább szerelmes lesz a vámpírgyerekbe. Ezt most roppant faragatlanul írtam le, holott ez a könyvbeli gondolatmenet többet érdemelne.