augusztus 24, 2012

Flashdance: a gyóntatószék nem diszkrét bája

Nem tudom, hogy lehet, hogy ezt a táncos filmet még nem láttam, de még nem láttam. Tegnapig. Akkor aztán rácsodálkoztam arra, hogy a rendező, Adrian Lyne, remek gegekkel szórta tele az egyébként borzalmas koreográfiákkal megáldott filmet. Az ő munkája még a Jeremy Irons-os Lolita is, amit sokan nem állhatnak (az eredeti feldolgozás mindig sokkal jobb, ugye), de én szeretem. A forgatókönyvírók között pedig ott van az engem mindig fogyókúrázási kötelezettségeimre emlékeztető Joe Eszterhas, akiről az imdb szerint a legfontosabb tudnivaló az, hogy " He lost four-fifths of his larynx in an operation for cancer," egyébként meg nagyon futtattak róla egy közelmúltban megjelent könyvet.

Egy mondatban tehát: a Flashdance-ben a táncon kívül minden más értékelhető.
És én ezt értékelem is.


Első szembeötlő felismerés: a Sláger Rádió top 10-t hallgatom, pedig azt hittem, filmet fogok nézni.

Másfeledik szembeötlő felismerés: nagyot mozdult a világ a koreográfia terén, a Flashdance koreográfiái pedig szinte fájnak. Egyetlen rövidke elviselhető táncjelenet: a munkából hazatérő táncosnők utcai táncosokkal találkoznak, és őket nézik: a random utcai hiphop pár perce sokkal aktuálisabb és nézhetőbb, mint a film többi másfél órája. Persze szükséges lépcső volt a fejlődésben a 80-as évek, csak éppen rossz nézni. Szükségtelen piruettek, nagyon intenzív vonaglás, és ami a leginkább zavaró: repkedő karok.

Második szembeötlő felismerés: ez a film annyira nyíltan a szex miatt jött létre, hogy kár is volt valamilyen történettel elrontani. Hogy pl. hegesztőgyárban dolgozó 18 éves lány. Kinek kell ez a körítés? Ki hiszi el? Mi az, hogy hegesztőgyár?

Harmadik szembeötlő felismerés: míg az összes Step up is a szexről szól, (ld. a Step up 2 poszterjét kicsit lejjebb, amely személyes kedvencem), emellett a film mellett az összes kemény hiphoposcsaj és az ő minden történetük elbújhat. Ahogy itt a gyóntatószék (!) rácsos-elmosódott félhomályában megrebegteti a bocipilláit a hegesztőgyárban dolgozó, mellékállásban sztriptíztáncos kamaszlány: "Bless me father for I have sinned"/"Bocsáss meg atyám, vétkeztem," azt kérem nem lehet felülmúlni.


Ja de. Rögtön a következő mondattal. "I've been thinking about sex a lot."/"Sokat gondoltam mostanában a szexre."



Ezzel a fenti képpel bátran összevethetjük a Step up 2 plakátját: tegyük is meg.

Lehet, hogy az egyébként a Yale-re járó bociszemű színésznő volt olyannyira zseniális választás, hogy észrevétlen égett be tetoválásként a retinámba, de a naiv (mondjuk ki: buta) báj és sztriptíz sokkal jobban működik együtt a filmvásznon, mint a sztriptíz naiv (mondjuk ki: buta) báj nélkül. Eső ide vagy oda.

Amúgy a legújabb, négyes sorszámmal kijövő Step up-ban pedig ha minden igaz a hegesztőgyárat idéző táncjelenet is lesz, úgyhogy legyünk bátran kíváncsiak és optimisták. Azonban látatlanban is ki merem jelenteni: szexfaktorban utolérhetetlen a Flashdance. Kedvenc jelenetemről igyekeztem képet /videót találni, de nehéz, ugyanis ez egy egyáltalán nem fontos jelenet. A film elején, a hangulat felvázolásakor és a szereplők bemutatásakor az öltözőben a lesminkelő táncoslányok beszélgetésébe hallgathatunk bele: na ná, hogy pasikról beszélnek. Ül négy pongyolába csavart táncoslány a tükör előtt (bár csak szoft-sztriptíz, de azért egyikük se szent,) repkednek a hajszálak és a sziporkák, és akkor az aranymetszés szabályainak megfelelően a négyből a harmadik kényelmesen magához vonzza a szemünket, elütő bőrszíne miatt még nagyobb hangsúlyt kap, és békésen majszol egy banánt. Zseniális. Az elegáns étteremben rákot csak kézzel enni tudó bociszem bénázásba oltott flörtje ennek a jelenetnek a méltó párjaCsináltam csak nektek egy printszkrínt a banánról.


Ezt a videót pedig sok szeretettel küldöm minden fiúnak és lánynak: ma már, ebben a sokak által feketének lefestett individualista szétesett világban egyszerűen NEM LEHETNE négy percig mutatni egy táncosnő fenekét. Komolyan mondom, öröm nézni, hogy milyen naivan őszinte az egész. Semmi körítés, nincs az a hipergyors vágás, amit mára már (tánc)filmtől megszoktunk, simán lehet szorongatni a szék karfáját aggályok nélkül. Csorgatni a nyálat a pattogatott kukoricába.

Mert az azért otthonra is kell.





augusztus 19, 2012

A gyerek és a háború: Miriam Katin képregényei

Miriam Katin magyar származású, Amerikában élő képregényszerző. 1942-ben született, 1957-ben emigrált Izraelbe, 1991-ben New Yorkba. Dolgozott illusztrátorként mindenfelé, például a Disney-nél, de saját maga által írt és rajzolt képregényei nem csak a könnyed témákat szorítják keretek közé. Sőt többnyire nem. Bár van az a Mórickába való skicc, amikor három öregedő zsidó pár elutazik Izraelbe nyaralni, ahol mindenki mindenkit meg akar csalni mindenkivel, de egy rejtélyes langaléta ötvenes kihallgatja a titkos beszélgetéseket, és a lusta, elkényelmesedett férfiak helyett ő megy a találkák helyszínére. Zárókép: ül a hat nyugdíjas, a nap felé fordítják a fejüket, a nők vigyorognak ezerrel, a férfiak mindennemű kommunikációt kerülnek.

Zászló le, zászló fel: cseberből vederbe.
Katin fő hangneme mégsem az irónia, a fő témája mégsem a társadalomkritika. Hanem a háború. Magyarországon. És a második világháború utáni évek. Szintén Magyarországon. Mivel felnőtt éveit gyakorlatilag nem itt élte/i le, és nem a mai magyar politikai diskurzuson szocializálódott, a témákat teljesen máshogy közelíti meg, mint ahogy egy magyar szerző tenné. Nehezen tudnám ezt empirikusan bebizonyítani, de valahogy feldolgozásában idegen a mű, bár tapasztalatilag magyar. Mondjuk Katin sem szándékozik a magyar irodalom hegyének csúcsaira törni. Eleve, ugye, egy képregényest valami szeles mélyföldre száműznének egyből.

Két Katin-könyvem is van, az egyik a második világháború utolsó éveiről szóló We Are On Our Own (Egyedül vagyunk), mely 2006-ban jelent meg az USA-ban. Ebben a nem túl hosszú, de engem eléggé megviselő könyvben a szerző édesanyja történetét meséli el. Édesanyját törékeny, szép, divatos zsidó nőnek rajzolja meg, magát icipici kislánynak, aki az egész fekete-fehéren megrajzolt bujkálásból semmit sem fog fel. A történet egy másik, színesebb síkján a már felnőtt lány saját kisgyereke mellett rakja össze az addig eltemetett, elfeledett történetelemeket. A könyv maga nem más, mint amit utólag megalkot, a feszültséget pedig (a család állandó féltése mellett) az adja, hogy az írónő mindvégig megőrzi azt a naiv gyermeki nézőpontot, amely az Istent keresi minden dologban, és a felnőttek iróniáját nem értve a borban találja őt meg, vagy az anyját megerőszakoló katonát kedves csokit osztogató bácsinak látja.






Nagyon megrázó olvasmány / képanyag ez a mű, mégis bátran ajánlom mindenkinek: igényes és őszinte munka. Nincs benne semmilyen posztmodern irónia - sokakat ez riaszt vagy fáraszt - ugyanakkor nincs benne önsajnáltatás. Egy csendes kis hang ez a könyv, melyet a hóvihar és a háború zajában alig hallani.


Megvan nekem aztán még a Történetek képekben és szavakban.  Ez a kis füzetecske tavaly jelent meg, és nem túl sok kritikai visszhangot váltott ki - vagy csak hozzám nem jutott el, ugye. A Bookline-on most akciósan megrendelhető. Ugyan, támogassátok a hazai képregénykiadást pár száz forinttal :)

Ajánlom a művész honlapját, ahol további képregényrészletek is láthatók. Nagyon szép, gömbölyded, olykor színes, olykor fekete-fehér, karakteres vonalakból álló stílusa van. www.miriamkatin.com 



Ez egy kedves, két idősíkan (jelen, török kor) játszódó történet, kicsit egyenetlen szerkesztéssel.

augusztus 10, 2012

Melyik híres vámpírra hasonlít Julia Stiles?

Na és persze: ki az a Julia Stiles?

Ezt az ifjabb generációk nevében kérdezem csak, hiszen ők még nem eszméltek a világ tudatára az ezredforduló táján. Az ő kedvükért az elmúlt két napban, mivel nem volt energiám semmihez, és egyre inkább lusta is vagyok, megnéztem újra az 1999-es év tinifilmjeit, és meg kellett állapítanom pár dolgot.

A csaj nem jár, hiszen szemüveges.
Hogy nem is az összes film, amit újranéztem, 1999-es.

Hogy Shakespeare még egy nem túl jó illatú öltözőből is képes kihozni a legjobbat. Most nem mennék bele a Shakespeare-áhítatba, aki erre vágyik, annak a Filmvilág aktuális számát ajánlanám, de angol szakosoknak sok újat nem tud mondani a vezércikk. A Makrancos Kata / hölgy-alapú 10 dolog, amit utálok benned, kenterbe veri a She's all that-et (A csaj nem jár egyedül). Hirtelen nem is jut eszembe olyan közhely, amelynek hiányát eme utóbbi filmnek felróhatnám.

Hogy Julia Stiles eltűnt. Ez a hiány eddig nem is nagyon fogalmazódott meg bennem, de látva, hogy valaha mennyire is létezett, most hirtelen kézzelfogható lett a nemlét. Hogy nincs. És jelenleg másik kerekfejű szőke sincs, úgyhogy ez egy betöltetlen űr. Nem tartom különösebben említésre méltó színésznőnek egyébként - ha már valamit említenünk kell, az az, hogy a különböző filmekben a rendezők, és az általuk irányított operatőrök kitűnő figyelmet szentelnek Stiles kisasszony fenekének. Így hát mi, a nézők is kitűnő figyelmet szentelünk neki, pedig esetleg nem akarnánk, és megállapíthatjuk, hogy alig van. Szívesen kölcsön/örökbe adok neki egy kicsit az enyémből.

Heath Ledger és Julia Stiles. 10 dolgot utálnak, a többit nem.

Hogy Anna Paquin mindig előkúszik valahonnan. Elég idegesítő, amikor ezt csinálja, és eléggé jellemző is. A csaj nem jár-ban a főszereplő menő csákó agyonsminkelt húga, aki a főszereplő lúzer, ám identitását egyre inkább feladó más vizeken megtaláló művészlélek naiva nem kicsit túlsúlyos, ám egyre inkább mellőzött legjobb barátjával talál majd egymásra a film végén. Ki hitte volna.



Szerintem egyedül vagyok a kontinensen, aki nem szeretem Anna Paquint. De ezt mások helyett is érzem.

Hogy A csaj nem jár-ral ellentétben a 10 dolog színészgárdájából háromnak is tudjuk még a nevét és jegyezzük (Julia Stiles, Joseph Gordon-Levitt, Heath Ledger), sőt, még Usher is dídzsézik a filmben. Az már négy. Plusz Shakespeare írta a kiinduló forgatókönyvet. Az végtelen. Szétalázzák a másik filmet. Engedtessék meg nekem azt mondani, hogy Joseph Gordon-Levitt annyira cuki kis kamaszfiú volt, hogy a fene se gondolta volna, hogy egyszer Inceptionös/ Eredetes emléktolvaj fenegyerek lesz belőle. Oda vagyok.

Keresek mindjárt egy Julia Stiles-i feneket, mármint egy képet. Nem hagy nyugodni ez a dolog.

Amíg meglesz, nézzétek tovább Joseph Gordon-Levitt-ot.


Kéremszépen, Julia Stiles feneke még annál is kevésbé létezik, mint amennyire előzetesen gondoltuk. Ami ugyanis nincs fenn a neten, az egyáltalán nem is létezik. Akármilyen, bármilyen hívószóra csak a fejéről, maximum a válláról dob ki képeket a google.

Julia Stiles a fenék nélküli nő.

Viszont az egyik képen hasonlít nahát, nem jut eszembe a neve, arra a kontaktlencsés vámpírsrácra.
Basszus, nem jut eszembe a neve.
A vámpírneve Edward Cullen.


Végül: a csaj nem jár egyedül egyetlen értékelhető pillanatára nem emlékszem. Talán a táncika a végén. FatboySlim-re nyomják gonoszok és jók. Mennyire máshogy, mint a Step Up. Mennyire ártatlan volt az ezredforduló tinifilmje. Mindegyik. Mennyire naivan naivak. Talán ezért jó nézni.

 

augusztus 02, 2012

Képregény hat testről: Karrie Fransman: The House that Groaned

Ezen a héten lazsáltam, és egymás után olvastam a képregényeket, amiket már régen el kellett volna olvasnom, és amiket a héten kaptam készhez az Amazontól.

Haladjunk időrendben.

Karrie Fransman: The House that Groaned.

A nyögdécselő ház - hű, de hülyén hangzik. Kérném a nálam nagyobb nyelvi kompetenciával rendelkező olvasókat, hogy javasoljanak már egy rendes fordítást.

Ez a képregény idén jelent meg, és nagy durranás a piacon, mivel egy fiatal női képregényíró első könyvéről van szó. És képregényügyileg a nők igencsak háttérbe vannak szorítva. Én pedig még soha nem voltam ennyire up-to-date, mint most. Hogy megjelenik, és én már egyből tudok róla, sőt, meg is rendelem. Egyből ki is húztam magam. Persze véletlen volt. Mást kerestem az Amazonon, amikor megtaláltam.

A könyvet a British Comic Awards-ra is jelölték. A köny maga egy kicsit sejtelmes, egy kicsit (állítólag) David Lynch-es, és szerintem kicsit lassú. Na de képregényt szerkeszteni kimondottan nehéz, és első próbálkozásnak ez egyáltalán nem rossz. A kritika nagyon dicséri a könyvet, például az igen színes Women in Comics, Europe csoport, vagy a Fiction Uncovered, úgyhogy nekem is el kellett gondolkoznom. Csak több van ebben, mint a lassúság. Bár tény, hogy a vastagságához viszonyítva igen kevés a cselekmény... A képregény stílusa egyszerűen nem egyezik az enyémmel.

Írok példát, aztán pedig azokat a fogásokat szándékszom részletezni, amelyek tetszettek. Ha egy kisgyerek a kórházban a rejtelmes sikoltást követve nekivág a bizonyára klórszagú, ijesztően fehér, elhagyatott kórházi folyosónak, az ne tartson három oldalig. Nem kell minden lépést lerajzolni. A képregény lényege a jól megragadott és kiemelt mozzanatok megmutatása. Nyilván, amikor feszültség van, akkor a szerkesztő a részletezéshez és a lassításhoz folyamodik: abban a hét másodpercben, ami még Bruce Willisnek a bomba robbanásáig hátravan, mindent lehetőségünk van HD minőségben és lassítva végignézni. Na de amikor a kisgyerek három oldalon keresztül megy, és TUDOM, hogy sem alient, sem menekülő afgánokat, sem húsevő virágot nem fog a rejtélyes helységben találni, csak egy másik kisgyereket, aki fájdalmában üvölt (elnézést, amiért nem viszonyulok ehhez kellő pátosszal), akkor azt nem kell ennyit húzni. Ez a lassúság számomra nem feszültséggel, hanem vontatottsággal párosul.

Igen, végre megtaláltam a szót: vontatott. És ezzel ki is mondtam, aztán ugorjunk. A többi része a dolognak ugyanis jó. Adva van egy társasház, amelynek egyik lakója sem normális. Azért nem csak ez különbözteti meg a könyvet a Szomszédoktól. Ezek a szomszédok nem igazán kommunikálnak egymással. Nem találják, és nem is keresik a közös pontokat. Mindegyiknek egy külön világa van, átfedések nincsenek. Hacsak nem az, hogy a TEST, a karaktereknek a saját testükhöz való viszonyulása mindegyik világban főszerepet játszik. Elsőként a szőke miniszoknyás új lakót ismerjük meg, és akár úgy is tűnhet, hogy az egész történetet az ő szempontjából látjuk, ő lesz a szűrőnk és a hősünk. De nem. Ne hagyjuk, hogy a mély dekoltázs megtévesszen bennünket. A történet szűrője és főszereplője maga A HÁZ. Ahogy arra a képregény címében is utalás tétetik.
The Retoucher who can't touch.
A mindenütt jelenlévő történetmesélő - aki szerintem maga a ház - rendszeres időközönkénti emészthető adagokban meg is ismertet bennünket nem csupán saját építésének fényképes történetével, hanem minden egyes lakója titkos vagy titkolni vágyott háttértörténetével. Kedvencem a mindenkor kesztyűt viselő photoshop előtt ülő extrém visszahúzódó fényképszerkesztő avagy retusőr, aki olyan mennyiségben kapja a retusálásra váró széplányokat kiváló felbontásban, hogy a valósághoz már hozzáérni sem szeretne. Vagy azért választotta ezt a munkát, hogy ne kelljen a valósággal érintkeznie? Hiszen csak pár klikkelés és szebbé, hibátlanabbá teszi a világot. Persze neki is van múltja és traumája, de azt most nem árulom el.

Azt mondtam tehát, hogy a test a főszereplő, no meg a ház, és ezt mindjárt bizonyítom is. Legfelső szint: a környezetébe beleolvadó néni. Szemben a hedonista, ételorgiákat rendező fekete hajú kövér nő. Középső szint: a szőke tökéletes baba, az új lakó, akinek a neve is Barbara, szemben a photoshoppos srác. Földszint: a perverz, aki a halálosan beteg / testileg sérült nőkre bukik, szemben az egészségmániás, sőt egészséges életmódot tanító, önmagát sanyargató Janet. A képregény hivatalos oldalán, a www.thehousethatgroaned.com-on be is lehet lesni lakásuk ablakán, és ha még egyet klikkeltek, akkor egy tipikus életképet is láthattok mindenkiről.

Nem tudom, említettem-e már a házat. Nos, a ház nem csupán nyög, amint arra a cím felhívta a figyelmünket, hanem a maga észrevétlen módján bele is avatkozik az eseményekbe: nem csupán beázik, hanem többször is összehoz lakókat, akik beavatkozása nélkül nem kerülnének semmilyen kapcsolatba sem.

Összefoglalva: ajánlom azoknak, akik szeretnek tabukat döntögetni, és nem riadnak vissza attól, ha kizárólag a kék különböző árnyalataiban megrajzolt képeket kell nézniük.
Ötlet: ötös. Ötlet kivitelezése: négyes.