2007-es Norwich project: pszichogeográfia II.

Egyre inkább azt gondolom a pszichogeográfiáról, hogy egy amúgy is meglévő jelenség bonyolult ámde hangzatos elnevezése, esetleg a dolgok enyhe átcsoportosítása, de semmiképp sem újdonság vagy neadjisten tudományterület. Persze ezt nem is mondja róla senki: a művelői szoktak a leginkább hangoskodni a fenti címkék ellen. Mégis, valahogy a gondolkodásban benne van a címkézés - berakjuk egy kategóriába az agyban, hogy aztán majd elő tudjuk venni. Rendnek kell lenni.
Ennek ellenére a pszichogeográfia, egyre inkább úgy tűnik számomra, a minket körülvevő dolgoknak és  tudásnak az átszervezése másfajta címszavak alapján. Nyitogathatjuk az iktatókat, pakolhatjuk át a címszavakat, lesz ám itt káosz! Ez abszolút nem idegen a mai kortól, amikor már olyan sok tudás hozzáférhető és olyan könnyen, továbbá annyi ember számára, hogy szinte lehetetlen újat kitalálni, így az ember egy lépéssel továbbonyolítja a meglévő dolgokat, majd azt kinevezi az ő speciális területének. De nem akarok  szkeptikusnak tűnni, mert amúgy lelkesedem.
A pszichogeográfia igen könnyen hozzáférhető: leporoljuk a régi tudást, megnézzük, melyik vetületek és mennyire állják meg a helyüket ma. Bármilyen tudást le lehet porolni, nem csupán a kanonizált tudományokat - pont ezért olyan evidens. Nem kell hozzá évtizedes képzés. Ugyanakkor, hogy releváns megállapítások szülessenek, mégiscsak kell a tudáshalom: egyszerre művtöri, irodalom, építészet, kultúrtörténet, történelem.

Vegyük például a fényképeket. Számomra a pszichogeográfia elválaszthatatlan a fényképektől. Fényképezni MINDEKI tud. Fényképezni MINDEN tud. Leginkább a telefon, amiben arra a kis műanyag lencsére milliók hiszik azt, hogy fényképkészítésre alkalmas. Mit akarok ezzel mondani? Hogy a fényképezés evidens, nem kell hozzá tudás - de mégis, hogy komponálni, témát jól megragadni, a képek hagyományát ismerni egy kimeríthetetlen tudáshalom, a fényképezőgéppel együtt a nyakunkba vett teher.

Szóval számomra a fénykép kell, anélkül nem megy, de a pszichogeográfia az én személyes ízlésemen túl is elválaszthatatlan a vizuális elemektől: Iain Sinclair pszichogeográfus ősatya is vagy rak pár (túl kevés) fotót a könyveibe, vagy hihetetlen részletességgel ír a látványról. Plakátok, graffitik, felíratok, utcanévtáblák rétegeit hántja le egymás után a falfelületekről. Az ember csorgatja a nyálát az utcák élveboncolását olvasva, de azért soha az életben nem mennék Sinclairrel sétálni! Egyszer majd idemásolom, miket mond a graffitikről, mert az tök jó.

Itt most közzétennék (remek ez a szó!) egy fotósorozatot, melyet 2007-ben készítettem Norwichban, amikoris kölcsönkaptam, életemben először, egy digitális fényképezőgépet. Egy digitális szappantartót. Lenyűgözött, hogy míg én pár tekercs filmmel érkeztem három hónapra, a digivel annyi képet lőhetek, HOGY MEGÁLL AZ ÉSZ! Nem akartam hülyeségekre pazarolni a végtelent, úgyhogy egyből két projektet készítettem: 1) lakóhelyünk dokumentálása és 2) az otthonról az egyetemre vezető út dokumentálása.

A másodikból lesz itt most pár fotó - bizonyítandó a szkeptikus oldalt, hogy a pszichogeográfiára jellemző dokumentarista hozzáállás mennyire alapvetően jellemzi korunkat magát, hogy nem kell erőlködni ahhoz, hogy egy laikusnak eszébe jusson környezetének valamilyen rendszerben történő képi rögzítése. Egyúttal azt is kívánom bizonyítani vele, hogy pár kép, melyeket egy közös gondolat fűz láncra, SAJNOS még nem lesz pszichogeográfia: a dokumentálás jó, de nem elég. Valamit kezdeni kellene vele, szükséges a hozzárendelt tudás előhívása, a megörökített réteg vakargatása, a műveltség fitogtatása.