Találkozása a boncasztalon

Készítettem pár fotót egy bizonytalan kimenetelű projekthez, amihez valószínűleg más képek kerülnek majd felhasználásra, de azért jó volt agyalni a dolgon. A lényeg a tánc és a nyelvtanulás párosítása, de most nem írok részleteket.

Mielőtt bárkit félrevezetnék, ez sztepcipő, nem flamenco.

Slow Chocolate Autopsy (pszichogeográfia IV)

Norton

Most egy olyan könyvvel foglalkozom, amelyet egy őrült írt és egy másik őrült illusztrált.
Iain Sinclair - Dave McKean: Slow Chocolate Autopsy
Mivel határidős a dolog, gyorsan idebiggyesztek pár képet a (sajnos kisebbségben lévő) képregényformában megírt fejezetekből.
Még nem teljesen értem, hogy ki kicsoda, de mindenesetre van egy Norton, maga is író, ám többnyire nem ír, és aki hol írók utáni kémkedésre bérel fel egy fotóst, aki tisztázatlan körülmények között (szerintem Norton hathatós közreműködésével), lezuhan egy felhőkarcolóról, hol pedig őt akarják elkapni, és el is kapják, és lefényképezik (amit tilos), és meghal. De aztán lehet, hogy nem is ő hal meg, hanem egy másvalaki, aki igazából kettő valaki, és aki(k)nek van valami köze Nortonhoz, de FOGALMAM SINCS, hogy mi van. Van tehát a fotós, Axel Turner, aki Norton megbízására a város egy bizonyos épületét fotózza, hogy leleplezzék a vélhetően nagyon gazdag írót, aki ott lakik. Talán a leleplezésnél fontosabb az az elem, hogy mindent le kell fényképezni, meg kell örökíteni, Norton megbízására. Norton egyértelműen az író, Iain Sinclair alvilági énje, aki a város mocskát katalogizálja és pszichogeografikus sétákat tesz London nem túl előkelő negyedeiben. Megfigyel, feljegyez, s nem veszi észre, hogy őt is megfigyelik.
Még soha nem dekoráltam ki könyvet ennyire ilyenolyan színű kis cetlikkel, azt segíetendő, hogy kibogozzam, mi mire utal előre vagy vissza ebben a novellagyűjteményben.

Azért vannak részek, amiket értek, vagy legalábbis azt hiszem róluk, hogy értem. Például itt fenn. Első kocka: vélhetően sírkő alapon egy saját farkába harapó kígyó, amint egy tojást ölel körül: mindkettő a tökéletesség és a végtelen szimbóluma, a tojás ráadásul több novellában megjelenik. Például a halott Axel Turnert tojásba zárják. Vannak még valamilyen vonalak, amik engem rózsára emlékeztetnek, de a jobb oldali sötét egyenes vonulat akár egy nyitott könyv gerince is lehet, amiből jobbra és balra kiomlanak a lapok. Jobb oldalt a másik kocka, városrészlet montázstechnikával és fával, két felirattal.
Fehér: "Válaszd az igazi képeket, és a szavak feleslegessé válnak." Mi az, hogy igazi kép?  Meg vicces, hogy a szavak feleslegességéről beszél, amikor majd minden képkockát elárasztanak a szavak, amelyek gyakran egyáltalán nem is olvashatók, csak ott vannak, mint valami szövet (szöveg helyett, vahahaha, ezt a szójátékot sem én találtam ki.)
Fekete: "Ragassz két tetszőleges képeslapot a falra és rögtön kapsz egy narratívát." Ez milyen igaz.
Alatta kapiláris: "Szerkesztetlen." De ha már kiválasztott az ember két képet, akkor már szerkeszt, nem?
Na, még egy kép, sok képrészlettel, amely valahogy nekem térkép, holott a szó szoros értelmében nem az (illetve a sok hagyományosan térképszerű illusztráció mellett nem annyira az), amelyben a város egyáltalán nem válik megérthetővé, megragadhatóvá - pedig nem arra lenne való a térkép, hogy mint a saját magába harapó kígyó csontváza, megértsük, átlássuk a szerkezetet?

Az elszórt mondatokat nyugodtan tekintsük a pszichogeográfiai gyakorlat alapvetéseinek.

Az irodalom városa: Norwich

Az UNESCO 2004 óta szeszélyes időközönként kijelöli az irodalom városát. Az irodalom városa cím egy nagyobb koncepció, a Creative Cities Network része. Eme hálózat keretein belül olyan városokat emelnek ki, melyek minden lehető módon támogatják a kicsi, ámde nagyon ígéretes kreatív vállalkozásokat, együttműködéseket. Az irodalom csak egy elem a zene, film, gasztronómia, népművészet és a dizájn mellett. Több kedvenc városom is az irodalom városa lett már, ez itt a teljes lista:
2004 Edinburgh

2008 Melbourne
2010 Dublin

2011 Reykjavik

és idén....
2012 Norwich!

Hogy az irodalom városa lehessen egy település, kell
(1) hogy (a) sok (b) különféle (c) minőségi kiadványt jelentessen meg,
(2) hogy (a) sok (b) minőségi helyi és külföldi irodalmat feldolgozó programja legyen az oktatás minden szintjén,
(3) hogy az irodalom, a dráma és a költészet fontos szerepet töltsön be a város életében,
(4) hogy irodalmi eseményeknek és fesztiváloknak adjon otthont, melyekkel a helyi és külföldi irodalmat propagálja,
(5) hogy legyenek benne helyi/külföldi irodalom ápolását, támogatását felvállaló könyvtárak, könyvesboltok, magán/állami kulturális központok,
(6) hogy a kiadók vállalják sokféle idegen nyelvű irodalom fordítását,
(7) hogy a hagyományos és az új média aktívan támogassa az irodalmat és erősítse annak piacát.

Ennyi mindennek kell egyszerre megfelelni - Norwich az egyetlen kisváros a listán. Kell-e mondanom, hogy Norwich csodálatos hely? Nem kell mondanom. Természetesen nekik is van középkori szerzetesnőjük, aki éjt nappallá téve gyártotta a misztikus irodalmat halovány gyertyafénynél: Julian of Norwich (1342 – 1416).
Van továbbá két egyeteme, egy komolyabb és rondább, a UEA, meg egy művészibb és lazább, a NUCA.

Hogy értsük: a UEA egy meglehetősen geometrikus képződmény, szürke derékszögeit bármelyik posztkommunista lakótelep megirigyelné. Ebből adódóan remek fotókat lehet készíteni róla, és természetesen egy meghatározatlan időpontban és tudatállapotban letörtöltem az összes fotót, ami nekem a UEA-ről volt. Így hát most más fényképét nem is raknám fel ide, akit érdekel, hogy néz ki a University of East Anglia a maga valójában, az keressen rá, aki pedig úgy gondolja, képzeljen el több egymásba szerkesztett óriási betonkockát és betonpiramist sötétített ablakokkal, melyek közül az egyik a könyvtár. Mindezt pedig egy csodálatos park közepébe képzeljük, ahol egy hatalmas tó partján lehet nézegetni a vízimadarakat: egy ellógott előadás szerintem nem is elég arra, hogy körbejárjuk. No, ez a UEA. Ide járt Kazuo Ishiguro. Én nem ide jártam.

Hanem a Norwich School of Art and Designba, ami a mai nevén NUCA, azaz Norwich University College of Art, és amelynek egyik épületének bejáratát szemfülesek már felismerhették a Norwich project záróképeként. A NUCA nem egy hatalmas kampusz, épületei a városban szétszórva találhatók, és a közelben mindig van 2-4 kocsma. Míg a UEA-t hagyományos tudományegyetemnek mondanám, a NUCA inkább képző- és iparművészetet oktat, festészetet, szobrászatot, textiltervezést, kreatív írást, és alkalmazott digitális grafikát, vagy valami ilyesmit. (Félre ne értsünk, a festészetről sem tudom, hogy mi az, nem csak az alkalmazott digitális grafikáról, de annak legalább tudom a nevét.) Szerintem amúgy ez a szak az egyik legjobb: kreatív és még pénzt is lehet keresni vele. Akik ide járnak, például számítógépes játékok lényeit modellezik, kidolgozzák őket a legapróbb részletekig.

tessék, egy NUCA-épület

A NUCA-nak nincsen egy híres diákja sem (még), de majd lesz, hiszen ők is nagymértékben felelősek a város bohémságáért, nyitottságáért, inspiráló hangulatáért. Emlékszem, az SU Barban (HÖK-kocsma - mennyire elképzelhetetlen ez mondjuk az ELTÉn...), amely egy hatalmas átalakított templom volt, délután nem lehetett ülőhelyet találni, és 50 penny volt a tea. Esténként volt felolvasás és filmnézés. Volt még Arts Centre, ahol nagyon jó koncertek voltak, meg utcazenélés, meg a UEA-n is egészen biztosan rengeteg dolog. Szinte hihetetlen, hogy egy egész város a) egységes b) egységesen kreaítv hangulatú legyen... Budapest nem véletlenül nem kapott ilyen díjat.

átjárja a várost

Olvasom George Szirtes blogján, hogy van a városban Writers Centre, azaz íróközpont is. George Szirtes (ejtsd Szörtíz) volt az egyik tanárom anno, egyébként költő és műfordító, és most már a nagyobb presztízsű UEA-n tanít. A google pedig feldobja Magyarországon is megjelent köteteit éppúgy, mint életrajzát. Többek között ő is felelős a kortárs magyar irodalom angol nyelvre átültetéséért: Krasznahorkai, Márai, Rakovszky van a listán.
Itt a link az irodalmi díjról szóló blogbejegyzésére.

(Az itt pedig csak megemlített Kazuo Ishiguro két regényéről korábban is írtam: Ne engedj el, An Artist of the Floating World)

Gráfia. (Pszichogeográfia III.)

Elkészítettem a tegnapi Norwich-i képsorozat folytatását. Nem is számítottam Norwich-i bejegyzésdömpingre, de világossá vált számomra, hogy nem csak a céltudat (az útdokumentáció) fűzi össze ezeket a fotókat, hanem a bennük lappangó ALFABÉTIZMUS. Lelepleződtünk: teljesen uralják életünket a betűk! Ez eddig nekem fel se tűnt, csak most, amikor sorra klikkeltem a fotókra. Egyrészt, hogy mennyiszer választottam magát a betűt témának, másrészt, hogy amikor nem az a téma, akkor is rásomfordálnak a képre. 

Szóval nem igaz, amit sokan hisznek, hogy a képi fordulat beálltával (Zárójel: bizony, ez van MOST, képileg meg van fordulva a világ, soha nem látott mennyiségben okádja ránk a sok igénytelenül komponált képet a tévé, árnyékol be bennünket a sok fotosoppolt óriásplakát. Az újságok és magazinok képesek, a képtelenségek mellett pedig képeinket is egyre nagyobb számban posztoljuk Facebookon. Fényképezőgép mindenkinek zsebben, van valami érdekes, megörökítjük. Aztán rá se nézünk. SATÖBBI.) ... a képi fordulat beálltával a betűk nem szorítódtak ki, a nyelv nem lett száműzve, hanem a) mint grafikai elem is hangsúlyossá válik, hiszen a betűt, a betű képét látjuk, és azt gondoljuk, értjük; valamint b) a betűk kipusztíthatatlanul ott vannak.

Az emberiség állítólag akkor kezdett el butulni, mikor feltalálta az írást: azóta pluszmínusz tartós külső hardware-eken tároljuk, amit érdemesnek tartunk a feljegyzésre és a megőrzésre, s ezáltal mi magunk jól el is felejtjük azokat. 

Ezzel szemben, hogy a képek ilyen nagy özöne által majd az agyunk szuperül elkezd működni, azt azért nem állítanám.

Ennél többet nem is akartam mondani, jöjjenek a képek.

2007-es Norwich project: pszichogeográfia II.

Egyre inkább azt gondolom a pszichogeográfiáról, hogy egy amúgy is meglévő jelenség bonyolult ámde hangzatos elnevezése, esetleg a dolgok enyhe átcsoportosítása, de semmiképp sem újdonság vagy neadjisten tudományterület. Persze ezt nem is mondja róla senki: a művelői szoktak a leginkább hangoskodni a fenti címkék ellen. Mégis, valahogy a gondolkodásban benne van a címkézés - berakjuk egy kategóriába az agyban, hogy aztán majd elő tudjuk venni. Rendnek kell lenni.
Ennek ellenére a pszichogeográfia, egyre inkább úgy tűnik számomra, a minket körülvevő dolgoknak és  tudásnak az átszervezése másfajta címszavak alapján. Nyitogathatjuk az iktatókat, pakolhatjuk át a címszavakat, lesz ám itt káosz! Ez abszolút nem idegen a mai kortól, amikor már olyan sok tudás hozzáférhető és olyan könnyen, továbbá annyi ember számára, hogy szinte lehetetlen újat kitalálni, így az ember egy lépéssel továbbonyolítja a meglévő dolgokat, majd azt kinevezi az ő speciális területének. De nem akarok  szkeptikusnak tűnni, mert amúgy lelkesedem.
A pszichogeográfia igen könnyen hozzáférhető: leporoljuk a régi tudást, megnézzük, melyik vetületek és mennyire állják meg a helyüket ma. Bármilyen tudást le lehet porolni, nem csupán a kanonizált tudományokat - pont ezért olyan evidens. Nem kell hozzá évtizedes képzés. Ugyanakkor, hogy releváns megállapítások szülessenek, mégiscsak kell a tudáshalom: egyszerre művtöri, irodalom, építészet, kultúrtörténet, történelem.

Vegyük például a fényképeket. Számomra a pszichogeográfia elválaszthatatlan a fényképektől. Fényképezni MINDEKI tud. Fényképezni MINDEN tud. Leginkább a telefon, amiben arra a kis műanyag lencsére milliók hiszik azt, hogy fényképkészítésre alkalmas. Mit akarok ezzel mondani? Hogy a fényképezés evidens, nem kell hozzá tudás - de mégis, hogy komponálni, témát jól megragadni, a képek hagyományát ismerni egy kimeríthetetlen tudáshalom, a fényképezőgéppel együtt a nyakunkba vett teher.

Szóval számomra a fénykép kell, anélkül nem megy, de a pszichogeográfia az én személyes ízlésemen túl is elválaszthatatlan a vizuális elemektől: Iain Sinclair pszichogeográfus ősatya is vagy rak pár (túl kevés) fotót a könyveibe, vagy hihetetlen részletességgel ír a látványról. Plakátok, graffitik, felíratok, utcanévtáblák rétegeit hántja le egymás után a falfelületekről. Az ember csorgatja a nyálát az utcák élveboncolását olvasva, de azért soha az életben nem mennék Sinclairrel sétálni! Egyszer majd idemásolom, miket mond a graffitikről, mert az tök jó.

Itt most közzétennék (remek ez a szó!) egy fotósorozatot, melyet 2007-ben készítettem Norwichban, amikoris kölcsönkaptam, életemben először, egy digitális fényképezőgépet. Egy digitális szappantartót. Lenyűgözött, hogy míg én pár tekercs filmmel érkeztem három hónapra, a digivel annyi képet lőhetek, HOGY MEGÁLL AZ ÉSZ! Nem akartam hülyeségekre pazarolni a végtelent, úgyhogy egyből két projektet készítettem: 1) lakóhelyünk dokumentálása és 2) az otthonról az egyetemre vezető út dokumentálása.

A másodikból lesz itt most pár fotó - bizonyítandó a szkeptikus oldalt, hogy a pszichogeográfiára jellemző dokumentarista hozzáállás mennyire alapvetően jellemzi korunkat magát, hogy nem kell erőlködni ahhoz, hogy egy laikusnak eszébe jusson környezetének valamilyen rendszerben történő képi rögzítése. Egyúttal azt is kívánom bizonyítani vele, hogy pár kép, melyeket egy közös gondolat fűz láncra, SAJNOS még nem lesz pszichogeográfia: a dokumentálás jó, de nem elég. Valamit kezdeni kellene vele, szükséges a hozzárendelt tudás előhívása, a megörökített réteg vakargatása, a műveltség fitogtatása.

tulipános

Régebben történt, hogy a lakás különböző pontjain tulipánok jelentek meg. Gombamód kinőttek a földből. Akkor nem volt időm fényképeket szerkesztgetni. Na de most.
Ez nem egy amolyan ütős poszt, nincs benne semmi világrengető összefüggés, csak van.