Hamlet = színház

Már akkor elkezdődött az agyalás, amikor még a darab nem is. Sőt, igazából akkor, amikor végre elolvastuk, mi áll a jegyünkön: nem az, hogy 4. sor 9. szék, hanem hogy II. szektor. Mi a fene az, hogy szektor? A helyfoglalás az érkezés sorrendjébent tudtuk értelmezni, de a szektorral együtt, a nemzet színházában kevéssé.

Aztán amikor bekúsztunk a színházterembe, akkor nagyon elkezdett tetszeni a szektorosdi. Helyet foglaltunk a színpadon, és még volt kellemes tíz percünk arra, hogy agyaljunk. Volt min.

Nem találtam sajnos olyan színpadképet, amely az előadás előtti állapotokat mutatná. Ez a kép itten már az előadás utáni fakultatív közönségtalálkozót dokumentálja.

Tehát belépünk egy fekete szemeteszsákokkal borított térbe, amely valaha színház volt. A földön szemétdarabok vannak szétszórva, azokat kell kerülgetni ahogy átmegyünk az egész színen a kettes szektorba. A nézőtér lesz itt a játéktér, és a színpad a nézőtér. A fenti képpel ellentétben a széksorok is fekete nejlonnal vannak letakarva, csillog rajtuk a világítás. Kimagaslik az épületek felújításakor használt torony, vezeti a tekintetet a bebugyolált (emlékeim szerint nem túl szép) csillárhoz, a kék üvegkupolához.

Ezt nézegetjük 10 percig, én nagyon élvezem. Ezt a darabot már EZER ÉVE nem lehet harisnyában megrendezni, de ekkora felfordulásra nem számítottam. A darab első színeiben Hamletnak csak a hűlt helyét látjuk: elkésik a temetésről/esküvőről, az emberek hiányolják. Ebben az előadásban nagyon is jelen volt Hamlet: nem a színész, hanem maga a színház volt a Hamlet. A színészek hozzá beszéltek, felé gesztikuláltak, őt vádolták, hogy nincs itt. Az épületet. A falakat. A szemeteszsákokat. A nézőket. Itt kezdődött az az érzésem, hogy én most Hamlet agyában ülök. Kellemes borzongással töltött el, ahogy zseblámpával rohangáltak a hátam mögött a sötét magasban, és kiabáltak a színészek a kulisszákban, vagyis Hamlet agyának rejtett részében. Jól esett, amikor a hatalmas játékteret/nézőteret elválasztó fémfüggönyt elkezdték ránk ereszteni. Jól esett, ez elég perverzen hangzik.... tudtam, hogy mint néző jó kezekben vagyok.

Na, megtaláltam a képemet, Hamlet felállványozott agyát, amikor a barázdákról még nincs letépve a csomagolás. Számos gesztusa van még az előadásnak, amikor a színház, az épület maga válik Hamletté. Például amikor az ifjú herceg édesanyját győzködi, hogy a régi férje mennyivel nemesebb volt, mint az új. Ilyenkor Hamlet bőszen mutogat a színházra.

A nagymonológ kezdősora, óriási ötlet, angolul is elhangzik. Azt hiszem ez az a mondat, amivel a legtöbb tanítványom kettest szándékozott kikönyörögni magának, még anno. Hamlet fel is fújja spray-vel a színház falára. A műanyag zsákokra persze, de akadt ott egy kis rés, ami nem volt lefedve... az is kapott a festékből. Többen felszisszentek. Az épület szent. Az épületnél nem kérdés, hogy lenni vagy nem lenni, az épület van.

De aztán persze mégis kérdés. Főleg a darab végén, amikor ott marad a hullákkal borított alsó része a színpadnak, az emelvényen meg Fortinbras, a diadalmasan bevonult diktátor. Ez a Fortinbras szerintem a leggonoszabb és legfélelmetesebb ember, akit valaha láttam. A Hitler-videókon sem ráz ki annyira a hideg, mint ezen a Fortinbrason. A hangján. Az egészen. Ott áll ő, a színházon pedig a felirat: most mi lesz.

Ami a jelenlegi nemzetis helyzetben aktuális kérdés, de amikor a darabot színre vitték, egy éve, nem volt az. Vagy máshogy. Csak annyira, amennyire az ember szükséges, hogy folyamatosan reflektáljon magára. Amennyire egy színház meta-gesztusokkal élhet, élnie kell. Mennyire szent tér a színház? Melyik része a szent? Szerintem akkor is szent, ha kicseréljük a közönség és a játék terét. A nézőtér karfáin taposni mennyire illik? És mikor fog lecsúszni a szegény Hamlet lába? A színház nem életbiztosítás.

Rondább-e a fekete nejlonzsák a falakon, mint amilyenek a falak pucéran? Miből van egy színháznak a fala, hol vannak a határai? Van-e a színháznak missziója, mint Hamletnek? És elvérzik-e ő is közben?