december 22, 2011

Működik a varázslat: Éjfélkor Párizsban

Az Éjfélkor Párizsbant teljesen véletlenül láttam, és lehet, hogy csak utólag megideologizálom, de ez a film akkor működik igazán, ha az ember hagyja magát sodródni a véletlen hullámai által, nem fogalmaz meg elvárásokat, ha a főszereplőhöz hasonlóan lóg a levegőben, ha azonos a lelkiállapot. Ha a hullámvetések közt stimmel a hullámhossz.

Történt ugyanis, hogy színházba készültünk, de nem jutottunk el odáig. Mint ahogy nálam bölcsebb művészettörténészek is megállapították már, a színház élménye a gardróbszekrény ajtajának kinyitásával kezdődik, és másnapok elteltével zárul. Nagy arculcsapás volt ezek után, hogy hosszú negyedórák elteltével sem találtunk parkolóhelyet, és lemaradtunk az előadásról.


Ellenben másoknak is ajánlom, hogy kiöltözve járuljon a filmvászonhoz, amikor az új Woody Allen-t akarja megnézni: mintha én is díszlet lennék a filmben, ahogy a tűsarkúmban rugdosom az előttem ülőt, mintha az én miniszoknyás popómra is rávágna a bohém párizsi művészvilág: "ez az, hölgyikém, csak így tovább! csatt!". Esetleg: "Szabad egy táncra? csatt!" Olyan díszteremmel rendelkező mozik, mint az Uránia, vagy esetünkben a Puskin, kifejezetten az Éjfélkor Párizsban számára lettek megalkotva. A Művész és hasonló alterhelyek nem termékeny disszonanciába kerülnek a filmmel. Ezeket jelen esetben bátran kerüljük el! 

Az Éjfélkor Párizsban hőse egy idegesítően sokat beszélő, ámde keveset író író, aki elsősorban főállású vőlegényként funkcionál, de azt is csak ímmel-ámmal. Lenyűgözően sznob leendő rokonai között mind humorérzéke, mind fantáziája elapadni látszik, ámde megmenti őt az éjfélkor menetrendszerűen megjelenő taxi, s az inspirációk, példaképek, beszélgetések varázslatos világába vitetik. Itt egy kicsit leül a film, lelassul, mondhatni átritmizálódik - hódít a charleston - s pont ezért szükséges, hogy a néző felkészületlenül, elvárásoktól mentesen érkezzék. Akkor működik igazán az éjféli varázslat, ha Gilhez, a főhőshöz hasonlóan mi is rácsodálkozunk mindenre és mindenkire, köszöngetünk, kezet rázunk, velük megyünk, jól bekapjuk a horgot.

Amikor mi néztük a filmet, a közönség nagyon is hajlandó volt becsukni a szemét (szemet hunyni a hibák fölött), és hagyni, hogy a rendező vezesse. Voltak nagy együtt kacagások, ráismerések, amelyek egy más légkörben nem valósulhattak volna meg. Mert valljuk meg (megvallom), kifejezetten naiv és türelmes nézőnek kell lenni, aki elfogadja, hogy ötször mondják el ugyanazt a dolgot, a morális tanulságot pedig legalább hatszor. Az ideális néző élvezi, hogy művészóriásokat, példaképeket láthat a vásznon megelevenedni; azon verseng, ki ismeri fel hamarabb Picassót vagy Bunuelt; a közhelyekbe jellemet lát; az időt legyőző igaz szerelemért szurkol. Élvezi, hogy Gertrude Stein mellett lehet díszlet a tűsarkújában, és egy asztalnál ülhet F. S. Fitzgeralddal. Aki, mondjuk ki, na: egy naiv kultúrsznob, aki még attól sem retten vissza, hogy Hemingway rávágjon a popójára: "Mit csinál ma este, kisasszony? csatt!"

csatt!

4 megjegyzés:

  1. Hajszálpontosan ezeket éreztem a filmtől én is! Ráadásul Párizs-mániás is vagyok, meg a fontosabb, soha meg nem valósítható vágyaim közé tartozik visszamenni abba a korba - úgyhogy engem nagyon eltalált ezzel Woody Allen! És azt is nagyon szeretem, hogy biztos kézzel nyúl a sztereotípiákhoz, szerintem ő az egyetlen filmrendező, aki el tudja találni az iróniának azt a pontját, ahol az átlagnéző időnként nem tudja eldönteni, hogy komolyan gondolja-e, vagy ironizál... szóval ezt a filmet én úgy szerettem, ahogy van! Nem állítom, hogy remekmű, de nem kell minden filmnek remekműnek lennie.

    VálaszTörlés
  2. igen, igen, nem tudja az ember eldönteni, most szivatva vagyunk-e, vagy gyönyörködtetve. Pontosan!

    VálaszTörlés
  3. Mindig szívat egy kicsit, mert olyan fajta :-) De közben azért gyönyörködtet is. Nagyon jól tudja azt üzenni, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan!

    VálaszTörlés
  4. igaz, ellenben nekem sokszor az volt a bajom, hogy túl komolyan vette a rajongást ez a film. Lehet, hogy olyan nagy elődöket kellett volna színre vinnie a rendezőnek, akikért ő maga nem rajong annyira, és akkor könnyebb lett volna ironikus távolságot tartani. Persze az már nem ugyanaz, de mondjuk saját ikonjai filmreviteléhez azért választhatta volna ezt a technikát. Nem mindig, csak néha. Amikor már elkezdtem unni, olyankor mondjuk.

    VálaszTörlés