A férfi Pradát visel (Őrült, dilis, szerelem)

Csak én feszengek, ha bugyutaságokat kell néznem egy egész falas vásznon?
Nem az egész film volt ilyen, természetesen, ám mégis a rosszul időzített leggázabb utolsó (minden morális tanulságot levonó, összes szereplőt felvonultató) jelenet után hagytuk el a termet mindnyájan, így arra sokkal inkább emlékszünk...
Nem az egész film volt gagyi, sőt, nagy erényei is voltak (mindjárt kifejtem)... de azért kicsit igényesebb lehetett volna. Ilyen szereplőgárdával és ilyen ötletekkel még nagyobb pazarlás az igénytelenség. Kérdés persze, hogy mit vár az ember egy romkomtól - lehet, hogy én várok sokat? Elitista sznob vagyok?

Hm hm.
Hát, szórakoztatást várok, persze, de nem úgy, hogy az orrom alá nyomják. Egy jó helyzetet, amibe bele lehet merülni, és őrült, dilis megoldásokat, ha már ezt ígéri a cím. Ezzel szemben lassú felvezetés után egyenletlen ritmusban bontakozott ki az eléggé megjósolható cselekmény. Hannah szála például kimondottan rosszul volt adagolva. Sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, ha többször látjuk, ha mondjuk szivatja egy kicsit Jacobot, ha nem feltűnő hiányával domborít a film közepén.

A szórakoztatás igazán üdítő formája csak valahol a film fele után érkezett meg. Az eleje sem volt rossz, csak feleslegesen hosszú. A szegény (boldog múltú és nagyszerűbb jövőre érdemes) lúzer Cal jellemének bemutatása, Ryan Gosling menő csávójának klisécsajozásai - csak miért kell ennyire didaktikusan? Miért kell még tizedszerre is ugyanazzal az eszköztárral megmutatni, hogy a középkorú férfi bizony lúzer, unalmas, és öltözködni sem tud, a menő huszonéves meg a legnagyobb király? Elsőre is értettük, de másodikra biztos.
A tizedikre meg kínosan feszengünk.

Vagy a középkorú férfiak ennyire félnének attól, hogy nevetségessé válnak? Ennyire istenítik a csajozós huszasharmincas menő(nek kinéző) pasikat, akikből amúgy közel sincs annyi az utcán, mint hiszik? Hiszen a vígjátékon attól nevetünk, hogy a jelenünket, saját kisszerű életünket túlozza el - saját magunk karikatúráin nevetünk. A vígjáték arra való, hogy szelepeljen, hogy kieresszük a gőzt. Hogy magunkra ismerjünk és el is távolodjunk egyszerre. Hogy felülről nézhessük problémáinkat és kinevethessük azokat. (Ezt nem én találtam ki, hanem Arisztotelész.)
Ennyire kisebbségi komplexusosak lennének a férfiak? Valaki védje meg őket! De amikor már fél órája azt nézem, hogyan szed fel újabb és újabb nőket az istenített Jacob, hogyan osztja a jótanácsokat az etetéshez, és hogyan csinál Calból is plázakandúrt, elmegy az élettől is a kedvem. És látatlanban is tudom, hogy az amerikai morál értelmében a film végére a családi értékek helyreállítása fog bekövetkezni, mégis, mint néző, nem tudom lenyelni ezt az aránytalanságot a forgatókönyv hangsúlyaiban.

Nyilván nem én vagyok itt most a célközönség... Az ördög Pradát visel férfiaknak készült változatát nézem, amiben ők is kiélhetik glamour vágyaikat - ez amúgy önmagában már roppant komikus, görbe tükör a férfitársadalomnak :-) (igaz, a film nem reflektál erre) Végre a pasik is kedvükre élvezhetik, ahogy alteregójuk mindig megtalálja a megfelelő mondatot a nőknél, kézenállva fekvőtámaszozik, és minden cipőt csak egyszer vesz fel... A  férfishoppingoláshoz köthető a film (szerintem) egyetlen vizuális poénja, a plasztik-tökély Gosling megtalálta igazi követőit:

De azért én ezt már nem kicsit unom.  Férfiak.
Shoppingolnak, pletykálnak, szexelnek.
Őrült, dilis, szerelem.

De a forgatókönyvírók is tudják: az életnek azért más értelme is van, mint a Prada, és oktatófilmmé alakítva forgatókönyvüket erre is meg leszünk tanítva a film második felében... család, összetartás, gyerek. Jacob is megtalálja szíve hölgyét, Cal is rájön, visszahúz a szíve.
Hát, ez van...
Didaktikus, de azért ne írjuk le a filmet: a hosszúra sikerült "Gosling mindenkit felszed" felvezető után végre némi igazi humort és igazi emberi hülyeséget is láthatunk: Calt (Steve Carellt) nem teszi boldoggá, hogy Jacob-klón legyen, hiányzik neki a felesége (Julianne Moore), és időről időre kapcsolatba kerülnek. Hol véletlenül, hol direkt. Vergődnek. Ezek a legjobb részek. Drámaiak, máskor mélyen komikusak, időnként pedig a kettő egyszerre. Julianne Moore mint feleség kiváló választás volt. Zseniális. (Hogy aztán ezt a szálat is tönkretegyék, s megtanítsák nekünk, hogy a szerelem nehéz és bonyolult dolog, mert ezt eddig nem tudtuk.)

Steve Carell és Julianne Moore remekül mutatnak együtt a vásznon, és külön külön is egymásra mutatnak. Az egyik legjobb ötlet, amit romkomban láttam, hogy Cal éjjelente beszökik volt kertjébe rendbetenni azt, mert tudja, hogy a felesége nem tudja megcsinálni. Carell és Moore olyanok, mint két mágnes: vonzzák és taszítják is egymást. Közelednek és távolodnak egyszerre, kiszámíthatatlanul. Miattuk marad a földön ez az "őrült, dilis" romkom.... de igazából ők a legőrült,legdilis,legszerelmesebbek. Emberek.

agysejtelmemsincs

Tegnap megnéztem a Ragadozókat tízmilliomodszor.
Más nincs.

Zegzugos

Még tüdőgondozós kalandjaimhoz kapcsolódik, hogy az elhanyagolt esztéká-épületben, illetve annak udvarán, muszáj voltam körülnézni egy kicsit.
Igazi urbexnek éreztem magam.
Ha valami omladozik, nem vízszintes, nem függőleges, lepereg, levezet, sötétbe veszik, és fű is nő benne, az már az én báránylelkemnek urbex felfedezés, sőt, nem mindennapi kaland. És mivel valaki kiszúrta, hogy settenkedek és fotózom, azaz illegálban cselekszem, hamarosan meg is jelent egy biztonsági ember, aki diszkréten szemmel tartott a háttérből, miközben sms-ezett. A tilosban járás is megvolt hát, wow, az urbexség szele egyre jobban megcsap engem is!
Csak a nagy huzatból tüdőbaj ne legyen...

Na, a képek.

 

  

Lépj a fékre (Drive - Gázt)

Volt szerencsém a DRIVE - Gázt! c. filmet olyan körülmények között megnézni, mely minden igényes filmhez méltatlan. Miután két mögöttem ülő kedvesen csilingelő hangú hölgy végigbeszélgette és hangos értetlenséggel kommentálta a filmet, muszáj voltam elgondolkozni azon: kinek is való, és kinek nem, a Drive, és hogy létezik-e a moziban kasztrendszer.

1. Nézzük meg a trailert. Vonjunk le konzekvenciákat.
Ryan Gosling lesz a jó pasi, a gengszterekkel dacoló hős, aki autósüldöz és bankot rabol. Lesz benne egy szőke nő, meg egy kirúzsozott szájú, valamint sok fekete luxusautó, rengeteg pénz egy szemeteszsákban, meg egy versenyautó is robogni fog.

Az izgalomfokozó képsorok között azonban vegyük észre, hogy a trailer végén furi elvont zenére lövöldöznek, s ezt vegyük is komolyan: a furi elvont zene fontosabb, mint az erőszak maga. A beharangozó vége az, amely megmutatja,  milyen szemléletű és hangulatú is lesz a Drive, és nem az akciófilmsablonra összevágott első fele.

Nekünk, trailernézőknek szerencsénk van, mert bevágták a film egyik legütősebb jelenetének részletét is, és pont akkor, amikor kezdődik a furi zene: hárman utaznak a liftben, a jó pasi, a szőke nő, meg az öltönyös fegyveres. A jó pasi megcsókolja a szőkét, majd verekedik a fegyveressel. Lassítva. Ez az a jelenet, amikor az egész mozi remeg a hősökért, akiknek egzisztenciája fokozottan veszélyben van. Ez az a jelenet, amikor nem csupán az életük forog kockán, de a kapcsolatuk is fordulóponton megy keresztül. Egyből két fordulóponton is. Lassítva Ez az a jelenet, aminek a befejezésére senki sem számított, és amelyen a mögöttem ülők hangosan fujjoltak, nekem meg majd megszakadt a szívem.

2. Nézzünk meg egy részletet a filmből. Vonjunk le konzekvenciákat.
Még mindig benne van a jó pasi, csak csupa olaj, és a haja is hülyén van fésülve. A szőke nő pedig anyuka, ergo foglalt, a kisgyerek pedig eléggé fekete szemű, ergo ne számítsunk könnyed kis románcra, sőt arra se, hogy az n+1. autós üldözés után egymás karjába esnek.

Vegyük észre, hogy a jó pasi egyáltalán nem úgy viselkedik, mint a trailer narrátora: nem sokat macsóskodik, és alig beszél. Tényleg csak akkor fog megszólalni, amikor már nagyon muszáj, és akkor is kábé annyit fog mondani, hogy OK. :-) (Mögöttem ülők kommentje az első negyed óra után: hát ez nem is fog beszélni?) Ez a hős a képek által születik meg, ami most tudom, hogy eszméletlenül pöffeszkedő mondat, de így van: ahogy a hős csendben szemlélgeti a világot, úgy ad esélyt nekünk is a rendező, hogy (nagyon jó zenére) mi is lelassuljunk, és nézhessük a hőst. Többnyire alulról. (Vajon felnézünk rá?) Lassú a cselekmény, lassan néznek, lassan nézünk, lassan néz. Nagyon jó elveszni ezekben a képsorokban!

A mögöttünk ülők pedig beszélnek, és olyasmiken nevetnek, hogy a "Hey" fordítása miért az, hogy "jó napot". Mert egy magyar ezt mondaná.

Nézünk, sokat, a sofőr mégis az egész film alatt megfoghatatlan marad, és továbbra is alig beszél. Hallgatása beszél helyette. Ryan Gosling pedig úgy tud hallgatni, hogy az egyre ijesztőbbé válik. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de bennem van egy olyan hiedelem, hogy aki keveset beszél, az biztos belül nagyon töpreng valamin... Az a meredek ebben a sofőrben, és azért zseniális színész Gosling, mert olyan hirtelen váltakozik benne a túl higgadt csend, és a túl nyers erőszak, hogy minden kapaszkodónkat el kell dobnunk, és egy teljesen külön értelmezési buborékba kell raknunk ezt a brutálisan csendes/csendesen brutális alakot.

(Ezen a linken Ryan Gosling arról nyilatkozik, mennyire élvezte a Blue Valentine szavakkal vagdalkozó hőse után ennek a csendes fickónak a megformálását, a rendező, Nicolas Winding Refn, pedig arról beszél, hogy a KÉPEK megalkotása az, amely tulajdonképpen filmmé tesz egy filmet.)

Az imént megnézett jelenetben még azt is vegyük észre, hogy nincs háttérzene, amely a dialógusok esetlenségét elmosná, hogy hangos a háttérzaj, s hogy csak nagyon lassan közelednek egymáshoz a szereplők. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor nagyon fogjuk élvezni a film középső harmadát!

3.Végül nézzük meg a nyitó jelenetet, amely bármely akciófilmnek díszére válna. Vonjuk le a konzekvenciákat.
A jó pasi gengsztereket fuvaroz: ő felelős azért, hogy meglógjanak a tett helyszínéről, és ne kapja el őket a rendőrség. 

Eme felütés után esetleg azt hihetnénk, egy tökös akciófilm következik, de ne higgyük ezt. (Félreértés ne essék, a Ragadozók és Bruce Willis nagy rajongója vagyok. Csak ez most nem az a film.) A film hátralevő részében pedig ne várjuk, hogy a csendes hős majd megmenti a világot. (De ha várjuk, legalább ne hangosan türelmetlenkedjünk). Azért brutalitás lesz, sok; lesz vér, az is sok, és mindez olyan naturalista stílusban, hogy nehéz azzal nyugtatnunk magunkat, hogy mindez csak kecsöp.

Valóban dolgozik az alvilágnak ez a csendességében tökéletes sofőr, az események azonban ennél sokkal bonyolultabbakká válnak: Mit csináljon az ember, ha tetszik neki egy férjes asszony, akinek ura napokon belül szabadul a börtönből? Mit csináljon az a fiatal nő, aki 17 éves korában terhes lett, majd felnőtt élete nagy részét azzal töltötte, hogy várta, hogy a szinte ismeretlen férjét szabad lábra helyezzék? Mit csináljon az az apa, aki hazajön, és látja, hogy a fia jobban kötődik a szomszéd férfihoz? És mit csináljon a két férfi, akik ellentétes oldalon állnak, de mivel ugyanazok az emberek a legfontosabbak számukra, egy nagyon bonyolult és nagyon fenyegető helyzetben össze kell fogjanak?

Úgy kezdtem, hogy kinek való, kinek nem... Mindenkinek való, aki hajlandó az alkotókkal együtt a fékre lépni és gondolkozni. Nézni hosszan, és nem pislogni, ahogy a film elején a sofőr és a kisfiú. (Mert ha így  nézünk, bizonyos jeleneteknek hirtelen több értelmük lesz, például annak a hosszú statikusnak a végén.) És nem való azoknak, akik másokkal nem törődve végigdumálnak egy filmet, vagy akik egy cseppet sem hajlandók elvárásaikon változtatni, amikor azzal szembesülnek, hogy ez az alkotás nem szolgálja ki őket. 


Ezt pedig már nem én mondom, hanem a Filmvilág kritikusa, de szerintem ugyanazt állítjuk: "A Drive a nézői izgalom felkorbácsolása érdekében nemcsak a forgatókönyv, a színészi játék és ritmus mentén, de a kép és a hang síkján is abszolút szembe megy a jelenlegi gyakorlattal, és nem az egyre zavaróbb sebességre és a ritmusra, hanem a tiszta csendre és a lassú, meditatív szemlélődésre játszik, amivel paradox módon nagyobb sikereket ér el, mint a kizárólag a fokozásban gondolkodó többség"

Nemzeti? Nyitva!

Szombaton nyílt nap volt a Nemzeti Színházban. Ezzel az infóval most így utólag nem sokra mentek, ámde hátha fel tudjátok használni jövőre. És hátha nekem is sikerül végre MEGírnom ezt a blogbejegyzést, és nem nyeli el ismét a blogmotor...


A Nemzeti amúgy is egy szokatlanul nyitott színház - a honlapján több információ  található, mint bármely másik színházén. Folyamatosan bővül a társulat tagjaival folytatott interjúsorozat, az előadások ismertetőihez hozzá lehet szólni. Műszaki érdeklődésűek bogarászhatják a színház különböző színpadainak alaprajzát, vájtfülűek letölthetik az itt alkalmazott hangrendszerek listáját. Magát az épületet (szinte) minden részletében megtekinthetjük: Csillag Pál és Hajdú József fotói  a geometrikusságot, az épület vonalainak szépségét hangsúlyozzák, szemben például az olyan kétes részletekkel, mint a nézőtér kék falán szemet megakasztó virágkelyhet és -csokrot formáló lámpatestek. Ezeken a fényképeken az épület elegáns és szép, valóban a nemzet színháza. (Én is közzéteszek párat. A többi kép meg a Nemzeti facebookjáról van.)

A nyílt napon például (régi) jelmezekben lehetett turkálni. Amilyen mázlim van, egy kedves idegent sikerült rávennem, hogy magára öltse Robin Hood vagy egy menő Bánk bőrzekéjét, és pózoljon nekem. Én pedig lefotóztam Exit-stílusban. Ugye, milyen mázlista vagyok? :P

De jelmezeken túl (amelyek csak úgy lógtak, és simán nem zavart volna, hogy régiek, szakadtak, csak az kiderült volna, hogy melyik előadásból származnak) nagyon sok REMEK programot kínáltak még: volt gyerekelőadás, amiről sajnos lemaradtam, pedig Parti Nagy,  lehetett színházbejárni a társulat művészeivel, de volt kiállításmegnyitó, és természetesen nyílt próba is.

A nyílt próba műfajával én mindig hadilábon álltam. Akkor ez most egy másfajta show, amikor próbát játszanak? Vagy tényleg egy próba? Vagy egy előadás hiányos díszletben?
Mindkét nyilvános próbára érdemes volt beülni, és teljesen más élményekkel gazdagodhattunk. Ami mindkettőben közös volt, az az, hogy jelnyelvi tolmácsok kísérték a színpadon látottakat. Először furcsa volt, hogy egy fekete alak áll a színpad szélén és mocorog, aztán megtanultuk elfogadni. Sőt, sokszor érdekesebb volt a jeleket nézni, mint a színészek újra meg újra megismételt mozdulatait. Nekem úgy tűnt, hogy a jelek a természetes testbeszédnek, hétköznapi gesztusainknak továbbfejlesztett, finomított változatai: a tolmács és a rendező mozdulatai sokszor kísértetiesen hasonlóak voltak.

Még sohasem voltam jelnyelvvel kísért előadáson. Most azt kellett tapasztalnom, hogy egy tolmács jelenléte még személyesebbé tette, még közelebb hozta hozzánk, nézőkhöz a színpadi eseményeket: hiszen így már nem csak a színészek fizikai jelenléte által vonódtunk be az előadásba, hanem valaki, méghozzá egy igen fontos színpadi ember, folyamatosan felénk fordult, ránk figyelt, velünk kommunikált. (A 90 decibel project honlapján a nemzetis színészek beszélnek arról, milyen volt a tolmácsokkal együtt dolgozni. Link itt.)

Időben az első nyílt próba Molére A fösvény című darabjáé volt. (Szereposztás.) Itt két színész, meg egy rendezőt játszó harmadik mutatták be "Egy próba" című darabjukat a lelkes közönségnek. Mi pedig elfogadtuk, hogy ez most "Egy próba", sőt "Egy igazi próba", és nagyon jól szórakoztunk. Ha az ember ezt elfogadta, a pergő és vicces show mögött azt is megsejthette, milyen lehet egy igazi próba. Kreatív és kemény, szövegszétszedős, nagy kitartást igénylő, koncentrált.
Az általunk látott próba, amely alatt végig a darab első jelenetére ötleteltek, így nézett ki: először a két színész összemondta a szöveget, simán és unalmasan. Ez olyan volt, mint egy magyar óra a suliban, csak hála Istennek nem kellett olyan kérdésekre válaszolni, mint pl. "na, gyerekek, mit is olvastunk az imént?" (ja, a közönség kézbe kapta a szöveget), mert komolyan, nem igazán tudtam volna megmondani.

Ezután kezdődött a színház ráépítése a szövegre. Első lépésként "rendezői" utasításra különféle kontextusokban hangzott el az első pár mondat, mi nézők pedig kapisgálni kezdtük, hogy itt most rekeszizmunk komolyabb igénybevételére lesz szükség. A jelenetet a rendező végül egy pincébe helyezte, ahova egy házibuliból megszökve érkeznek meg a szerelmesek, hogy egy kicsit kettesben lehessenek. Erre a helyzetre következő lépésben a zene épült rá - a Cápára vonultak be, majd a játék a fényekkel.
A továbbiakban mondatról mondatra szétszedték a szöveget, ami MEGDÖBBENTŐ volt. Hogy Moliére ennyi mindent beleírt egy oldalba. Hogy ha egy icipicit más az intonáció, az egésznek teljesen más lesz a jelentése. Hogy ha ide állunk vagy oda, ha így mozgunk vagy úgy, a nézőkben mind más jelentések állnak össze. Na és persze közben egyként könnyesre röhögik magukat.
A másfél órás munka+ökörködés után persze megnézhettük a jelenetet úgy is, ahogy az igazi rendező, Rába Roland megálmodta.

A másik nyílt próba "főműsoridőben" G. B. Shaw Szent Johannája volt. (Szereposztás.) Ez egy remek szöveg. Shaw Jeanne d'Arc inkvizíciós perének végkifejletét vitte színre, pergő dialógusokkal, és annak ellenére is izgalmakkal, hogy a végkifejlet senki számára sem jelent meglepetést. Itt már az igazi rendező is jelen volt, Alföldi Róbert, aki egyszerre volt nagyon fesztelen, és nagyon szigorú. "Ne énekelj" "Hangosabban!" Ez a nyílt próba talán már közelebb volt a készülő előadáshoz.

Jó volt az első, ötletelést bemutató próba után most azt látni, hogyan finomítják a részleteket, hogyan pereg az előadás, és hogy amikor én, laikus már tökéletesen elégedett lennék a látottakkal, a rendező akkor is azt mondja, hogy csináljuk most ezt így vagy úgy, és VALÓBAN sokkal hatásosabb lesz az egész. Számomra a legmegdöbbentőbb ilyen instrukció az volt, hogy "gyorsabban": azáltal, hogy a szereplő elhadart valamit, mellékes erőfitogtató részleteket, listákat, körmondatokat, az, amit lassan mondott, sokkal hangsúlyosabb lett.

Ez a próba tehát egy nagyobb előadásrészbe engedett bepillantást, s közben pedig, mire másra is lenne jó egy ilyen nyílt próba, a rendező nekünk, nézőknek is elmagyarázta a gondolatait, koncepcióját, hogy mi hogyan működik a színpadon, különös tekintettel a nagyszámú statiszta jelenlétére és aktív figyelmére a tárgyalóterem és a T. bíróság hátterében. Nagyon jó lesz, na. Az áthallásokért már előre rajongok érte.
De hát pont így kell nézőt nevelni, nem?

Budapest 13

Eme bejegyzés témája: minimálisra kalibrált szöveggel áradozni a 13. kerületről. Mivelhogy a képek is tudnak beszélni.

 

A 13. kerületnek nem csupán kiváló a közlekedése, hanem a különböző járműveken utazni mindig élményszámba is megy. És ezt most komolyan gondolom. Összehozza az embereket, anyukákat, iskolásokat, munkásokat, komoly üzletembereket, amikor reggel hét után pár perccel a 32-es busz megállójában nézegetjük fél percenként az óránkat, főnökünk tajtékzó haragját vizionalizáljuk, újból ellenőrizzük az időt, és még mindig sehol semmi a láthatáron. (Vagy legalábbis nem busz. Van viszont lebontott ház hűlt helye, nem lebontott ház meredező fala, panelház beszürkült fala, új építésű ház modern nyílászáróval ellátott fala.)

Összehozza az embereket, anyukákat, iskolásokat, munkásokat, komoly üzletembereket, amikor a 105-ös buszon egy szószátyár kisgyerek minden látnivalót kommentál, és mindenhez még egy dalt is elénekel. 

 

Összehozza az embereket, cigányokat és magyarokat, amikor a Lehel téren a bevásárlószatyrok súlya alatt nincs már erőnk futni a villamoshoz, s csak káromkodva nézhetjük annak távolodó fenekét. Ilyenkor tudjuk, jó pár perc még, mire újra beáll egy szerelvény. Lesétáljunk vajon egy megállót? Megnézzük magunkat a nagy irodaházak üvegablakában? A fene cipeli azokat a rohadt szatyrokat!

Összehozza az embereket, anyukákat, iskolásokat, munkásokat, komoly üzletembereket, amikor az emberekkel kitömött múzeumi darab hármas metró hirtelen fékez. Ilyenkor megszűnik a kasztrendszer, és egyetemesen hódolunk a gravitáció törvénye előtt.

 

Mondom, jó hely ez.

Testközelből (Almodóvar: A bőr, amelyben élek)

Almodóvar ismét megcsinálta: együtt lélekzik a mozi, egyidőben folytjuk vissza a széndioxidot, egyszerre szorítjuk a karfát, egyszerre ver ki a veríték, egyszerre nevetünk.

Igen, egyszerre ver ki a veríték és nevetünk - a rendező abszurd humora talán még sosem volt ennyire éles és pontos. Írok példát. Nevetünk, amikor az Antonio Banderas alakította plasztikai sebész elküldi a szolgáit, azok orrukat lógatva elbattyognak, a kép hátterébe pedig besettenkedik egy random tigrisjelmezes idióta, hogy aztán később ez a kifestett félnótás tevékenykedése folyamán rendesen az arcunkra fagyjon a mosoly (és nem mellesleg a cselekmény is elinduljon). Vagy: kimondottan komikus az a kerti orgia, amely mellett a lányát kereső Banderas elhalad - hogy aztán egyből elkezdjünk rosszat sejteni.

Szórakozva van velünk. Mi itt rettegünk a hősökért, azonosulunk, és szórakozva van velünk. 

Azonosulunk a fehér falú szobában bezárva élő hősnővel, aki nem hord ruhát, ellenben tökéletes a sminkje, akit ételliften át kényeztetnek, s aki recsegő kaputelefonon kommunikálhat a ház egyetlen alkalmazottjával. Azonosulunk, holott ő az, aki a lehető legkevésbé sem azonos önmagával. Azzal azonosulunk, aki nem azonos? Hogy is van ez?

Vagy azonosulunk a megözvegyült plasztikai sebésszel, akinek a felesége egy autóbalesetben halt meg, de mint később megtudjuk, nem halt meg, vagy legalábbis nem ott, és nem akkor, hanem máshogy, és sokkal borzalmasabb körülmények között. Azonosulunk a felesége számára új bőrt kifejlesztő plasztikai sebésszel, aki egyedül bolyong hatalmas villájában, miközben elkeseredettségében és megszállottságában emberi DNS-t állatéval keresztez. Hogy is van ez?

Vagy azonosulunk a divattervező kicsit lúzer, kicsit menő, ámde nagyon drogos sráccal, akivel nem akar járni csinos leszbikus alkalmazottja (na ebből lesz az egyetlen kiszámítható poén, persze h a tragédia tetőfokán), s aki jobb híján kirakatban ácsingózó próbababák mellére simítja rá az épp elkészült ruhát, hogy ezeket a jól begyakorolt mozdulatokat egy (sikertelen becsajozós kalandot / sikertelen nemi erőszakot) (nézőpont kérdése) követően betépve és pánikolva hajtsa végre (partnerén / áldozatán) (nézőpont kérdése), mielőtt elfutna. Hogy is van ez?

Szórakozva van velünk, mi pedig ezt élvezzük. Borzongva megyünk bárhová, ahová Almodóvar vezet bennünket: a bőrön át a mez.telen testek közé. Nem is kell még, hogy elkezdjenek peregni a filmkockák: már rég ráfáztunk. Önként ültünk be az egyre rosszabb levegőjű moziterembe, ahol, hála Istennek, zsúfoltság van: testek jobbra, testek balra, testek előttem, testek mögöttem. A bőr, amelyben én speciel élek, nem szereti, ha idegen testekkel érintkezik a karfáért verekedve. Még nem pereg a film, amikor arra gondolok, hogy már a villamoson a körülvevő testek védtek meg az eséstől, s a bezáródó ajtóban összevetült egy plakátlány meg az én testem, crossover a javából.

Amikor pedig végre pereg a film, nem csupán azt konstatálhatjuk, milyen sudár és arányos ez a megözvegyült plasztikai sebész, Robert Ledgard, milyen jó ránézni, vagy mily tökéletes is ez a jógázó lány, Vera, milyen jó ránézni, mert ez mind csak a felszín. Valahogy úgy érzem, sokkal mélyebben kritizálja a testkultusz lázában élő, ámde a testtől mint biologikumtól irtózó korunkat a rendező.

Itt most 117 percig a test lesz a főszereplő, de nem csak Banderas és Elena Anaya, hanem az egész testkultúránk. Robert Ledgardot testek zárják börtönbe, szerintem ettől is válik őrültté és érzéketlenné: közöttük dolgozik, Istenként teremt, és  közöttük pihen: lakásában mindenütt festmények, rajtuk testek. Közöttük nem tudja elfelejteni a feleségét, általuk körülvett börtönbe zárja felesége újjászületett testét, miközben az testeket vés szemceruzával a falakra.

A test nem csak szép, hanem gyenge is, s bármennyire is a szép Vera dominálja a filmet, az ő teste ugyanúgy kiszolgáltatott test, mint a bebörtönzött Vicentéé.

(Arról nem is beszélve, hogy.)

Na és vajon mennyiben járul hozzá a testünk ahhoz, hogy azt mondhassuk "én"? Lehet-e valaki ugyanaz, ha egy másik? Lehet-e ugyanaz (Vicente), ha a környezete szerint más? Lehet-e  más, ha a környezete szerint ugyanaz (Vera)?
Verával együtt vagyunk bezárva Robert Legard csupa ajtó házába, ám attól még, hogy késsel esünk a filmvászonnak, a kulcsot vajmi kevéssé tudjuk megszerezni.

 

Az orrunknál fogva - Dior Homme

Ebben az elfo(ly/j)togató szeptemberi hőségben teljesen véletlenül találtam egy szokatlanul frissítő mentális jégkockát. Ez pedig a Dior tavalyi férfiparfüm-filmje, az Un Rendez Vous, amit Guy Ritchie rendezett, és Jude Law a férfi. 

Csupa részlet ez a film: fekete-fehér elegancia, darabkák az emberi testből, többnyire szemek persze, továbbá ruhadarabok, luxusszálloda mosdójának tükröződése, pirosra lakkozott körmök, csilingelő övcsatt.

Tetszik. Megveszem.

Mármint a férfit. 

És részletre, mert egyelőre csak úgy engedi a rendező úr.

Racionalizálok. Míg a letisztult színvilág hűsít, a képekben és szövegben (Jude Law tompán suttogó hangján előadott) töredékesség felpezsdíti a hangulatot.

Na de tényleg csak részletre lehet megvenni, rendező úr?

Neeeeem! Meg van rajtunk könyörülve, aki a rejtélyek zegzugát végigvárta, megérdemli, hogy a zárókép(ek)ben a teljes képet befogadhassa, rálásson erre a szerelmi geometrikus alakzatra (vajon hány szöge lehet?), s egy Eiffel-toronyra komponált hideg kék képben elfeledkezhessen a szeptemberi kánikuláról.

   

Én, a néző, meg kell valljam, azzal a telefonzsinórral vagyok gúzsba kötve, aminek kagylóba torkolló végét Jude Law tekerte a nyaka köré, nyakkendő gyanánt.

A sötétkék árnyalatai - Blue Valentine

Létezik egy megdönthetetlen filmgyakorlati tétel, mely szerint amely alkotásban Ryan Gosling felbukkan, az érdekes és többszöri megnézésre érdemes szösszenet lesz.

Ezt az állítást eddig még senkinek sem sikerült megdöntenie.
/Ryan Gosling 1980-ban született kanadai színész, aki egy csodás Mickey-egér show után küzdötte át magát színésszé, Anthony Hopkins-szal játszott A törésben, a Fél Nelsonban pedig egy meghasonlott tanárt alakít./

Tegnap láttam tőle a Blue Valentine-t. Először is mindenkinek érdemes megnéznie a trailert, hogy egyből szembesüljön azzal, milyen NEM ez a film. Hihetetlen, hogyan képesek egy pontos és hibátlan alkotásnak ennyire kisiklott trailert készíteni. Itt a link.

Ugye, milyen romantikus? Pedig ha betesszük a talán címihlető azonos című Tom Waits-számot, egyből sejthetjük hogy azért ez nem egy boldog párkapcsolat hollywoodi csillogása némi táncikálással.

Tegyük is be. Itt a link.

A film rendezője, Derek Cianfrance egy kapcsolat két (könnyen kijelölhető) végpontját ragadta meg, cincálta szanaszét, nyomta le a színészek torkán, és rakta ki belőle ezt a hibátlan ritmussal megszerkesztett filmet. Sem a színészeket, sem a nézőt nem irigylem: nincs egy perc üresjárat, egy perc pihenés, egy perc lityilötyi, egy perc levegővétel: itt színész és néző is sodródik az árral, holott esetleg másfelé szeretnénk úszkálni. Ám a gátak átszakadtak, az ár megállíthatatlan erővel hömpölyög.

Most utólag tűnt csak fel, hogy gyakorlatilag nincs is más színész ebben a kamaradrámában, mint Ryan Gosling és Michelle Williams. Ott van persze a család meg a munkahely, de valahogy teljesen ők uralják a nézői tudatomat. Hogyan mozognak, hogyan öltöznek, hogyan beszélnek, hogyan néznek. A remek vágásoknak köszönhetően nem csak az önmagukban kompakt jelenetekben esik nagy hangsúly egy-egy tekintetre, hanem a különböző jelenetek és idősíkok elkezdenek egymással beszélgetni. Ebben a nem lineális szerkesztésű filmben egy kb. 5 évvel ezelőtti tekintetre egy mai tekintet válaszol, egy mai szempárban pedig egy régebbi problémával küszködő naivabb szempár tükröződik.

Valahogy ennek a párnak sosem adatott meg, hogy egyazon időben, releváns kérdéseket és válaszokat adva egymásnak, egymás szemébe nézzenek. Furamód már akkor is vergődnek, amikor az egymásra találás felszabadító boldogságát élik meg, és ez a vergődés alakul át a film jelenében lezajló fuldoklássá. A folyamatot nem látjuk. A szereplők alig beszélgetnek magukról. Minden problémára csak mutató névmással utalnak ("Ezt nem bírom már tovább". "Elegem van ebből." És kedvencem a "Stop it", ami tényleg bármit jelenthet.Jelent is pár dolgot.) Sosem mondják ki, amit gondolnak, valószínűleg, mert már erejük végén járnak, és olyan sokszor kimondták őket. Sosem mondják ki, amit gondolnak, csak mondják, mondják, mondják a magukét, a sok felgyülemlett sérelem sodorja a szavakat, szünet nélkül, és egyszerre.

Nem értek egyet a Filmvilág ismertetőjével, amely valahogy úgy kezdődik, hogy a nőnek elege van abból, hogy a férje, aki oly sok mindenben tehetséges, nem keres magának valamilyen elfoglaltságot, hanem a szobafestés és a sör között osztja meg energiáit. Szerintem ez tévedés. Azért, mert ez az egy konkrét konfliktus kerül felszínre a filmidőben, téves arra következtetnünk, hogy erre az alapkonfliktusra vezethető vissza kapcsolatuk egész kálváriája. Talán épp ez a legkönnyebben megragadható az egész szemétkupacból.

Mert az a kupac bizony elég nagy: a trailerbeli késő kamaszkori romantikázást is a kiúttalanság keserű szaga burkolja be. Nem akarok spoilereket írni, maradjunk annyiban, kapcsolatuk kezdetén a szabad akarat és a szükségszerűség kötélhúzóversenyét bármelyik fél nyerte is meg, a fiú meg a lány lettek a vesztesek.

Most egy kicsit a fölösleges párkapcsolati pszichologizálás felé tolódott el ez a bejegyzés, ezt kompenzálandó minenkit arra buzdítok, nézze meg a filmet, mert sem a kérdésfelvetése, sem azon kérdések feldolgozása egy percig sem fölösleges.

Mi is a kérdésfelvetése? A film közepén végigszenvedheti a néző a jelenetet, melyben a lány minden bátorságát összeszedve elmegy a nőgyógyászhoz, hogy elvetesse a gyerekét. A beállításban a lányt látjuk az asztalon feküdni, az arcán ömlenek a könnyek, a kép előterében pedig a nővér szorítja a kezét. (Külön jó, hogy (ha jól emlékszem), fekete kéz szorítja a fehéret, mert a kontraszt által még inkább kiemelődik a szorítás.) Számomra ez a jelenet, ez a mozzanat volt a film (egyik) kulcsa: miért csináljuk ezt az egészet, ha ennyire fáj? És miért fáj ennyire?

A filmjelenben a szereplők (már) túl fáradtak ahhoz, hogy lépéseket tegyenek azért, hogy ne fájjon. Bár ez sem igaz. Lavírozik a rendező, hol ad esélyt a békére, hol meg visszaveszi. Zseniális az a jelenet, amikor a nő kijelenti, hogy elválik, és a férfi dühében megpróbálja lehúzni a jeggyűrűjét, de nem jön le. Csak cibálja, cibálja... Ők összetartoznak. De aztán mégis lejön a gyűrű, a férfi földhöz vágja dühében. Ők sosem tartoztak igazán össze. Végül pár kockával később együtt keresik a gazban az elveszett gyűrűt.

Nézzétek meg. Szóljatok hozzá. Hallgassátok a film Tom Waits-énél vidámabb betétdalát, melynek klipje a film értékes kockáiból szemezget. Link itt.