Anyám rám szólt, mert csak most vette észre. Már sárgult a fény. Még meleg volt. Az enyém volt az egész délután, és csak most vette észre. A hátam mögé rejtettem a kezemet, és gyorsan leültem a padkára. Ártatlan vagyok, és amúgy is véletlen volt, bármi volt. A kezemen ültem, hallgattam. Nem itt játszottam ma délután, nem álltam szóba senkivel, csak most tévedtem véletlen erre, és nem itt játszottam ma délután. Nem ástam botokkal a tiltott kerítés tövében. Nem szaladgáltam csukott szemmel, és nem néztem ahogy a napsugarak pislognak a betonlécek közein.
Anya nem szereti, ha a drótos kerítés közelében játszom. Pedig embert még nem láttam erre, a kutyákat pedig már mind ismerem. Ott van például a Bolhás, aki hentesbolt kukáit szokta feltúrni, meg a Szilva, akinek a szőrében bármit meg lehet találni. A kedvencem a Protkó, akit mi neveztünk el így, aki mindig addig feszíti a láncot, míg a fuldoklástól már nem tud se ugatni, se morogni, se hörögni. Feszíti a láncot, mi pedig a kerítés rácsain át hosszú botokkal verjük a port. Embert viszont még tényleg nem láttam erre, bár Ádám szerint Protkó gazdája a toronyban lakik és onnan figyel mindent.
Mindent. Minket is egyfolytában. De a betonlécek mögött lehet, hogy nem lát. Egyszer átmászom a kerítésen, és felmegyek a toronyba. Csinálok valamit a Protkóval, elintézem, hogy hallgasson, elnyisszantom a drótokat, átmászom, felmegyek, és én fogok nézni. Integetek anyának, aki lerakja majd a felmosót, megtörli a kezét, hunyorog, és visszainteget. És egymást fogjuk nézni. Én fentről, ő lentről, és ő félteni fog. De én nem fogok félni, és egymást fogjuk nézni. Sokáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése