július 17, 2012

Nem szép dolgok (Zadie Smith: A szépségről)

a meglepően fiatal írónő
Egyszerűen befaltam Zadie Smith On Beauty / A szépségről című könyvét. Minden karaktere annyira érdekes, hihető, hiteles, a kitalált egyetemvárosban játszódó regény problémafelvetései pedig egyenesen lázba hozták bölcsészszívemet. Nem bölcsész szíveket is minden bizonnyal megdobogtatnak azonban az olyan kérdések, mint hogy milyen egy életen át együtt élni valakivel (erre két változatot is látunk), hogyan engedje el az ember a gyerekei kezét, hogyan élje túl szülei romokban heverő házasságát, hogyan ne engedje, hogy előítéletei vezessék.

A családi, személyes témákon túl a politikai témák intelligens, nem elvi, hanem gyakorlati boncolgatása is igen frissítően hathat a magyar olvasóra. A két rivális család feje, Howard Belsey és Monty Kipps, gyökeresen ellentétes politikai nézeteket képviselnek, és az élet minden más területén is képesek lennének egymásnak menni. Howard büszke liberális nézeteire, Sir Monty pedig mellét verő konzervatív. A világot mindketten csak elveik szemüvegén át tudják nézni. Ráadásul mindketten ugyanarról a témáról (Rembrandt) írnak (illetve Howard könyve sosem látszik megszületni, Monty látszólag szakmailag sikeresebb), és na ná, hogy úgy adódik, hogy egy tanéven át ugyanazon az egyetemen dolgoznak.

Rembrandt, tanulmányfejek
Az egyetemi politikát illetően ismét ellentétes oldalakra kerülnek, ám családjuk nem hajlandó barikádok mögül lövöldözni egymásra: a renitens feleségek közelednek egymáshoz, és a barátság szeszélyes kötelékei egyre fontosabb szerepet kapnak az életükben, az egyetemista korú gyerekek pedig azonos órákra járnak. Igaz, egymással szemben ülnek. Így lehetőségünk van belelátni a másik álláspont indoklásába is, a másik gondolkodásmódot is megismerhetjük. A két feleség, Kiki Belsey és Carlene tétova lépésekben megnyilvánuló barátsága szerintem a kedvenc szálam a rapper iskolakerülő Levi Belsey után. Levi 17 évesen rajong a rap zenéért, valamint azért az életstílusért, szabadságért, értékrendért, amit szerinte a rap képvisel. Ezt később átterjeszti minden Boston gettójában, Roxbury-ben, lakó fekete munkásra. Ő maga a középosztálybeli, értelmiségi hátterével mindent megtesz, hogy a többnyire menekültekből álló, szabadidejében rappelő, illegális kereskedő csoport befogadja, és ne jöjjön rá a turpisságra. A legjobb, ahogy Levi beszél, leépíti a nyelvét, és otthon is így kommunikál az apjával, akinek minden mondata unalmas, száraz, és többszörösen bővített.

Haiti festmény. A regényben fontos lesz :-)
Nem csak Levi rapperei, hanem több szereplő révén is átjárja a rap a könyvet. Persze a zene mindenkinek mást jelent. Levi számára maga a megváltás, az elnyomott feketék szava. Még Haiti kizsákmányolása elleni tüntetést is szervez. Nővére, Zora Belsey számára presztízs, hogy beverekedje magát az elismert költőnő órájára, s ezzel a csoporttal mennek slam poetry estre a Bus Stop nevű helyre. Itt rapperek és rappercsoportok adják egymásnak a mikrofont a színpadon, a közönség pedig a rendelkezésére álló hangkeltő eszközökkel afelől dönthet, ki a legjobb. /Slam poetry már Magyarországon is van, és kár, hogy nem mentem el rá, amikor hívtak... Na majd ezután, most már egészen mást fog jelenteni. Link azoknak, akik még nem tudnák./ Zorának aztán még szerelmi project is a rap, mivel nagyon megtetszik neki Carl Thomas, aki a slam poetry estet megnyeri, és akit egyébként Levi, és az eddig még meg sem említett legidősebb Belsey-gyerek, Jerome is ismer. A szintén Roxbury-ben élő Carl számára a rap önkifejezés, majd később munkalehetőség. Furamód a rap révén nyer bepillantást az egyetemi elit világába, és undorodik meg az egésztől. Hallgassatok egy kis 2Pac-ot. 

Rembrandt: Hendrickje fürdik
Nagyon tetszik, hogy az írónő, akit én meglepően fiatalnak találok, és egyből a keserű féltékenység kezdte mardosni középosztálybeli szívem, milyen egyedi, háromdimenziós, hihető karaktereket tud teremteni, hogy mennyire érdekesek ezeknek a karaktereknek az ütközéseik. Hogy nincs sablonosan pozitív szereplő, nincs sablonosan negatív szereplő, hanem mindenki vegyes. Ugyanakkor a két családfővel szemben némi negatív elfogultságot véltem felfedezni: egyikük sem valami szimpatikus figura, ugyanakkor Howard, akinek szemszögéből igen sokszor magunk is szemlélhetjük a dolgokat, kétségtelenül árnyaltabb, mint a távolról szemlélt Monty. De a családfők kétségtelenül nem a legerkölcsösebb emberek. Fokozatosan ismerjük meg a Howard és Kiki közötti feszültség okát, hogy Howard megcsalta a feleségét. Miért, kivel. Majd aztán megismerjük ennek mélységeit, és mindig, igen, mindig lehet nagyobb a baj, mint ahogy eredetileg gondoltuk. Magyar fejemmel azt gondolnám, a két családfő azért ennyivel negatívabb figura, mint a többi, mert a politikai elveik, politikai arcaik sokkal fontosabbak számukra, mint a hús-vér emberek, a család. Monty különösen arrogánsra, fafejűre van megírva (így látják őt a Belsey-k), Howard nézeteiről és válságáról némileg árnyaltabban értesülünk. Valószínű, hogy a politikával szembeni három lépés távolság egy kortárs magyar dolog, vagy leginkább mégis az én dolgom / beidegződésem, és Zadie Smith nem akarta azt üzenni, hogy a politika rossz dolog. Az azonban mégis egy nagyon is kézenfekvő értelmezés, hogy a politikai arcmutatás a legritkább esetben esik egybe az ember tényleges arcával. Howard és Monty, valamint családjaik is felelősek azért, hogy a kimagaslóan tehetséges, rossz útra tévedt, nem iskolázott Carl elfordul a költészettől / raptől. És ott van az a rengeteg, rengeteg előítélet.

A regény, bár címe A szépségről, és ennek folyamán kiemelt szerepet kap benne a festészet, a zene, és a költészet, igazából nem valami szép dolgokkal foglalkozik: családok szétesésével, hazugsággal, saját életükbe belegabalyodott fiatalokkal. De azokkal meglepően őszintén. És szépen.

1 megjegyzés: