Kezelőorvosát vagy gyógyszerészét: Damien Hirst a Tate Modernben

Abszolúte személyes célzásnak veszem, hogy a Damien Hirst életműkiállítás a születésnapomon nyílt meg a Tate Modernben. Remélem szeptemberig valahogyan eljutok rá.

Damien Hirst a lehető legfurcsább ember, a lehető legfurcsább művész, aki óvodásbögrékre való pöttyös falfelületeket fest és biokémiai címet ad neki, félbevágott cápát/tehenet/birkát állít ki, lepkékkel tölt meg egy kiállítótermet, rothadó koponyát és legyeket zár össze, gyémántból emberi koponyát készít, és ott van az idei snooker világbajnokság döntőjén. Mindezek mellett a magyar művészideállal messze szembefordulva meglehetős vagyona van.

a művész a Minoxidil c. képe előtt, Indesirables feliratú pólóban.

Szeretnék több bejegyzést is írni a műveiről: most kezdjük rögtön egyik kedvencemmel, az 1999-es Utolsó vacsora elnevezésű projekttel, ennek kapcsán pedig a biokémia és a kortárs művészet kapcsolatával.
Tizenhárom nagyformátumú kép alkotja ezt a sorozatot (mi a screenprint magyarul?), melyben az orvosságosdoboz design minden eleme újrahasznosul az átlagember hagyományos étrendjéből vett címkék alatt: csirke, saláta tabletta, bab, gomba, kacsamáj, szendvics, omlett. A kedvencem, ahogy a gyógyszeradagolás instrukciói önmaguk paródiájává válnak:  pl. Csirke - Koncentrált szájüregi megoldás. Húsgombóc- Gyerekektől elzárva tartandó.
Megláttam az első képet, és felnevettem. Örkény István jutott eszembe, és az, hogy élelmiszereink bizonytalan összetételének, az adalékolásnak, génmódosításnak, ennél egyszerűbb és kifejezőbb megjelenítését el sem tudnám képzelni. Hirst ehhez még hozzáteszi: "Nem értem, az emberek miért hisznek kérdés nélkül a gyógyszerekben, és nem a művészetben." Ez a sorozat (most olvasom) azt is kifejezi, ahogy a gyógyszerek a mindennapi élet részévé válnak, ugyanolyan természetességgel vesszük őket magunkhoz, ahogy az ételt.
A gyógyszergyárak neve helyett Hirst mindig a saját nevének egy változatát illeszti - ezekkel a multinacionális gigaszörnyekkel rivalizálna a kortárs művészet? Átvenné (cinikus éllel) az ő eszközeiket? Vagy csak álmodozik erről? Jó, ha erről álmodozik? (Tate Modern hivatalos ismertető: gyógyszergyárlogó-kifigurázás a Csirkés dobozon.)

Olvastam egy cikket arról, vajon mi lehet a kortárs művészet feladata a mai világban. Eleve, ugye, mi az, hogy a művészet feladata, és mi az, hogy mai világ. Nos kérem, a mai világ az a hibrid képződmény, ahol a virtuális közelebb áll hozzánk, mint a valódi. Ahol minden az interneten történik, de az izmos popsi / lenyűgöző bicepsz minimum elvárás. Ahol robotok és technika segítségével simán meg lehet egy másik országból műteni egy beteget. Ahol az élet ellentéte nem mindig a halál, hanem például a mesterséges kóma, vagy az ifjúságszérum, vagy a lefagyasztás az örök élet reményében. Ahol bármit lehet klónozni, és valószínűleg már meg is tették. Ahol a (gyógyszer)(élelmiszer)gyárak levédetik az összebarkácsolt új termékek genetikai összetételét, SATÖBBI. A mai világ az, ahol beülünk a moziba rettegni a klónozott dínóktól, mert nagyon szeretjük őket nézni. Borzongunk a mi-lenne-hán, miközben tudjuk, hogy a lehetőség inkább reális, mint hipotetikus.
W J T Mitchell szerint, akinek egyik könyvéből most lényegi gondolatokat ollózok ki, a mai korban két alapvető félelmünk van:
a) hogy az élő a gépekhez lesz hasonlóvá - gondoljunk például az öngyilkos merénylők gépies parancsteljesítésére.
b) hogy a gép az élőkhöz lesz hasonlóvá - gondoljunk bármely sci-fire, amely a gépek lázadásáról / uralmáról mesél.
Ez tehát a mai kor, ez a katyvasz a biológiai és a kiber/virtuális között, az kéremszépen a neve, hogy biokibernetikus reprodukció kora. A kérdés pedig az volt, mi lenne a művészet feladata.

Damien Hirst: Love Will Tear Us Apart
(A szerelem elválaszt bennünket. Kultikus Joy Division szám címe, énekes túladagolásban végezte.)

Ismét Mitchellt idézem, amikor 4 feladatról írok. Közben koncentráljunk Damien Hirstre.
1) Felfedni az evidenciák mögötti illúziókat, kódokat.
2) Úgy vizsgálni a jelent, azokkal a módszerekkel, mintha dinoszauruszokat vizsgálnánk.(Ez volt az a pont, amikor örök életre (sic!) beleszerettem Mitchellbe: örök hűséget esküdtem neki, amelynek jeleként egyből meg is rendeltem az Amazonról a dínókról írt könyvét.Óvodáskorom óta nem sikerült kinőnöm dinoszaurusz-fanatizmusomat. ) Elismerni, hogy a jelen ugyanolyan rejtélyes és ágbogas, mint a múlt. A dolgok mélyére ásni. Összerakosgatni a darabokat.
3) Újra megfogalmazni, hogy mi is az, hogy "ember".
4) /Ennek a résznek az előzményét kihagytam a fejtegetísből/: szabadjára engedni a képeket (amelyektől félünk), amelyeket Mitchell a vírusokhoz hasonlónak tekint. Ezt most fogadjuk el neki, ígérem, hogy írok a vírus + kép kapcsolatáról, amelyben nolám! ismét egy biológiai terminust kértünk kölcsön.

Damien Hirst: Pretty Vacant (Elég üres)

Damien Hirst: Where There's a Will, There's a Way (kábé: csak akarni kell)