Mina Ghadiani grafikái

Mina Ghadiani 1983-ban született Iránban, 1996-tól Németországban él. Illusztrátor, grafikus. Van valami vadság és meseszerűség, egyfajta feszültség a mégis nagyon harmonikus munkáiban, ami rabul ejtett.

Ez az egyik kedvenc képem. Hülyeség mondjuk ezt kijelenteni, mert kábé az összesre elmondhatnám. De mégis. Van ez a Marilyn Monroe-ajkú steril arc Auldrey Hepburn-napszemüvegben, szamárfüllel ÉS ördögi szarvakkal, hatalmas reneszánsz gallérral és falevelekkel, mint egy Green Peace-aktivista. Az egész engem a Bolondra emlékeztet A viharból.

Ez egy meseillusztráció. Olyan random módon folynak egymásba a színek, mint az oviban azokon a lekapargatós képeken. Hiába az optimista kék háttér, miért hullanak le a furulyás nyomában a madarak a földre?

Nyilvánvaló, hogy aki Bob Dylant rajzol, azt én szeretni fogom. Kiválóan elkapta az ifjú Dylan vonzerejének lényegét: amennyire rakoncátlan a haj, annyira szabad az ember. Nagyon.

Még egy meseillusztráció, a bölcs király, akinek csak az egyik orcája fürdik a fényben, a másik gondterhelt.

 
A kísértés című kép. Ez látható a Novum szeptemberi címlapján, emiatt vettem le az újságot a polcról. A kép tehát működik.

 Teniszező dervis. Hatszor.

Ez a dervises-medúzás kép ugyanolyan színeket használ, mint az monroes-bohócos, amivel indítottam, mégis mennyire más az egész. Vajon az a kék víz vagy ég? A medúza hívná a vizet, de annyira ejtőernyőnek néznek ki, hogy nem merném 100%-ra kijelenteni a vizet. Mondjuk a derviseknek nem is kellene ejtőernyő, ha repülőkből támadna kedvük kiugrálni, hiszen a bő szoknyájuk helyettesítené ezt a funkciót.

Itt jön két rózsaszín díva.

A végére hagytam a szögesdrót előtt pózoló punkot.

A nagy fehér kiárusítás - klímaváltozás és művészet

Találtam néhány érdekes képet, amik a Cape Farewell projekt keretében készültek. Ez egy naaagy brit összművészeti összefogás, mely a klímaváltozásra hívja fel a figyelmet. Vannak mindenféle programok és megmozdulások, és ahogy én kivettem, a mellébeszélés mellett tények is.  Van, aki az eddigi legsikeresebb ilyen témájú programnak tartja.

Jövőleértékelés

Mivel most alapvetően tök mást kéne csinálnom (előadást írni, sőt, gondolkodni), nem mentem utána a dolognak nagy részletességgel. A szlogent mindenesetre megosztom, mert tetszik: Climate is Culture. A klíma kultúra. A honlapot szintén megosztom, mert tetszik a menüje. http://www.capefarewell.com/

Most az érdekes képek jönnek, David Buckland fotográfus alkotásai.

A nagy fehér kiárusítás

Ő mellesleg az egész Cape Farewell vezetője. Nem találtam meg, milyen technika, hogy egyszerűen csak jégtömbre vetít, vagy bonyolultabb, vagy photoshop. Szerintem minél egyszerűbb, annál jobb. Meg azon gondolkoztam, jó is-e ez a projekt, azon túl, hogy érdekes. Meg hogy mitől működik.

A szomorúság elolvad

Össze-vissza dicsérik a neten, meg nekem is tetszik, úgyhogy talán kijelenthetjük, hogy működik. Szép nyugati civilizációs alapmondataink közhelyekké olvadnak a jégtáblák falán.

Önmagunk megvetése, nagyravágyás, önszeretet.

Aztán a közhelyek visszafagynak az arcunkra. Ebbe az ironikus tükörbe akkor sem jó belenézni, ha cinikus közhelyekkel vértezzük magunkat. Leolvaszt minden védekező és önigazoló mechanizmust, Freud a kanapé mögött kucorog meztelenül a sötétben.

Bevásárlókocsin gurulunk a pokolba.

 

Aztán maga a szembesítő eszköz is cseppenként elfogy - megnyugodhatunk, megnyugodhatnánk, már nem kell önreflektálni. De hol lesz akkor már az ön...

A forró szél borzalmasabb, mint a sötétség.

Határtalan félelem - szörnyek a világvégén

Ez a bejegyzés arról szól, hogy a középkorban a világvégén szörnyek laktak - mára, (hála a tudománynak!) elköltöztek. De nem olyan messzire.

Szörnyek lakhelyét keressük

A fenti térképet 1435-ben készítette Andrea Bianco olasz tengerész és térképész. Ha elforgatjuk a képet egy negyedet balra, akkor egy kicsit felismerhetőbb lesz, hogy mit ábrázol:

Vajon mennyit változott a világnézet?

A térképeket régen nem észak-délnek, hanem kelet-nyugatnak tájolták, de erről azt hiszem már írtam. Ezen a mi szemünk számára könnyebben dekódolható megjelenítésen ott figyel középen Spanyolország, Franciaország, Olaszország, a Balkán, Skandinávia, aztán a Vörös-tenger jobbra, meg India. Afrikának csak az északi részét ismerték, a többit még fel kellett fedezni - szép szabályos félkörív feszegeti a tudás határait.
Az egész világ vízben lebeg, mint a magzat az anyaméhben, olvastam én a minap. Azt is olvastam, és ez sokkal jobban megfogott, hogy az ismert vizeket ismeretlen szörnyek és veszélyek határolják. A fenti térképen is meg van jelenítve közölük pár. Ott leselkednek fényesre csiszolt körmökkel és tátott szájjal, hogy felfalják az egyszerre óvatlan és túl bátor (hiszen túl messzire merészkedő) tengerészeket. A sellők egyáltalán nem olyan barátságos népség ám, mint amivé a Karib-tenger kalózaiban klónozódtak.

Évszázadokon át szóltak tengerészlegendák és személyes beszámolók a messzi tengereket uraló áthatolhatatlan ködről, vagy a mérhetetlen sötétség tengeréről, vagy hogy a világ végén óriási zuhatagok pusztítják el az arra tévedőt. Odüsszeuszt is minden bizonnyal legyőzte volna egy ilyen világvégi veszély/szörny, ha nem lett volna állandó jelzője az, hogy "leleményes."

szirénáznak

A találomra nyugat felé hajózó hatodik századi ír szent Brendan is találkozott egy-két fura jelenséggel ahogy távolodott az ismert parttól.

A természet lágy ölén

Itt egy részlet az 1570-es Theatrum Orbis Terrarumból (ha jól értelmezem, A földgolyó színháza), írta és rajzolta Abraham Ortelius amely szintén azt illusztrálja, mennyire veszélyes hely a világ széle. Ne menjetek arra.

ha az egyiket túléled valahogy, lecsap a másik

Az Ebstorf Mappa Mundit, ami most következik, egy német bencés monostorban találták 1830-ban. A 13. század folyamán készült, és hatalmas volt: 3,4 x 3,5 méteres. Sajnos csak múlt időben beszélhetünk róla: elpusztult a második világháborúban. Ha a google-be beírjátok, hogy Ebstorf map, akkor csuda izgalmas képeket láthattok, de most ezeket a kígyókat, baziliszkuszokat és sárkányt nézzétek! (De csak biztos távolból.)

13. századi vadaspark

Ezen az 1265-ös térképrészleten pedig azt láthatjátok, hogy nem csak a tengerekben, hanem a föld szélén is veszélyes és torz szörnyek laknak. (Ezek amúgy afrikai bennszülött törzsek.)

na, az afrikaiak

A Harry Potterben honnan is származtak a sárkányok? Tudom, hogy volt egy Hungarian Horntail, de a többi? Mindenesetre a sárkányok az óriásrozmárok mellett laknak, az ismert világ végén, Finnországban, mutáns réMszarvasok társaságában:

Rémszarvasok

Az ismert világ határain laktak tehát a szörnyek, a rettenetes csúcsragadozók. Kívülről, a tudás határáról érkezett az embert összeroppantó erő. Na de most, hogy a geográfia eszközei felszámolták a fantázia és a földrajz metszéspontjában lakó lényeket, azoknak el kellett költözni.  


Hol laknak ma ezek a lények? 


Vagy kilakoltattuk volna őket, amikor felvilágosultunk?

 
Hol van a mai tudás határa, ahol egy érzékeny GPS-szel simán meghatározhatjuk a koordinátáikat?

intergalaktikus perspektíva

Nem a középkor naiv tévhite volt az óriás víziszörny: ma is hiszünk benne. A mai tudás naprendszereket ölel fel - hát azoknak a széléről érkezik a fenyegetés. Nagyobbat gondolunk, de az eredmény ugyanolyan lesz. Kicsit emberszabású, nagyon szörnyű. Nagyon intelligens. Nagyon sokan van. Nagyon messziről érkezik. Csak egy céllal.

Szörnyű anyai érzések (Aliens, 1986)

De van egy másik típus is. Nem csak a földrajzi határterületről érkeznek a szörnyek. Igen sokan vannak a tudomány határterületeiről érkezők is. Klónozott dinoszauruszok, genetikai mutánsok, félresikerült orvosi kísérletek.

Splice, 2009 (engem nagyon megviselt)

 A szörnyek korszaktól függetlenül a tudás határairól érkeztek - megalkotásukban az emberi fantázia határtalan.

Nem kapunk levegőt. Karl Markovics: Lélegzés (Atmen)

Azt, hogyan lehet egy történet során egy szárnyabontogató fiatal fejlődését a leginkább hátráltatni, majd csavaros mesebeli fordulatokkal mindent helyre tenni, valószínűleg Charles Dickens tudja a legjobban.

Viszont Karl Markovics osztrák filmrendező sokkal jobban csinálja.

Adva van egy hullaház, és a halál köré épülő kegyeleti szolgáltatások. Mint azt a vetítés után a rendező el is mondta (volt ingyen bor is), ez volt a kiindulási pontja. A halálról akart egy nem pátosszal teli filmet csinálni. De nem is olyat, ahol a halál elvárás. Hanem egy olyat, ahol a halál munka. És csak később léptették be a történetbe a 18 éves, emberölésért elítélt Roman Kogler alakját. Aki egyből főhős és fókuszpont is lett. Akit egyáltalán nem értünk.

Otthon.

Adva van ez a 18 éves Roman Kogler, szőke és bamba. Róla a film elején csak azt tudjuk, hogy ifjúsági börtönben van, magánzárkája kevéssé komfortos, és hamarosan újratárgyalják az ügyét. Mivel érezhetően már sokat ült, lehetősége nyílt kimenni a világba és dolgozni. Így kerül temetkezési vállalathoz.

Lélegzet. Új megvilágítás.

Aztán ahogy ez a keményfiú a halálon keresztül szembesül az élettel, tátva marad a néző szája. Tátva marad, és a lélegzet visszafojtva. Mikor robban a Romanba rejtett bomba? Fokozatosan megérezzük Roman monoton életének a súlyát, az íratlan szabályokat, a szűk tereket, a még szűkebbre szabott gondolatokat. Megtudjuk, hogy gyilkosságért ül, és borzadunk a főhőstől. Legalábbis én úgy éreztem, ennyi visszafogott, elnyelt, elfojtott, még mindig fel nem törő indulat borzasztó. A Roman Koglert alakító színész, Tomas Schubert ZSENIÁLIS. Itt és most jegyezném meg, hogy az operatőr olyan szép, kiegyensúlyozott, visszafogott képeket komponált Bécsről, hogy azokban teljesen otthonosan mozog ez az emberformára összegyúrt hallgatag feszültség, akinek igazából nincs is otthona. És aki életének "élet" részét átugorva egyből a halállal kezd.

A halál esetleges. És érthetetlen. A temetkezési vállalatnál Roman a halál sok aspektusába belelát. És beleszagol. Olyan praktikus dolgoktól kezdve, mint az egyenruha helyes viselete, vagy az eszközök fertőtlenítése, az olyan nagyon összetett és érzékeny dolgokig, mint hogy hozzá szabad-e érni egy elhunythoz, aki valaki másnak a szerette. Vagy hogy hogyan viszonyuljon az ember az élőkhöz. A temetkezési vállalat munkatársai minden helyzetben kívülállók és határsértők: semmi keresnivalójuk sem lenne a gyász közegében, mégis kellenek, mégis ott vannak, mert a gyászoló nem képes nem gyászolni. Romannak pedig ezekkel az elhunytakkal több keresnivalója van, mint a saját életében.

Ha nem veszel levegőt, az is lélegzet.

Természetesen, mivel ez egy fejlődésfilm, elindul Romanban egy folyamat. Ezzel párhuzamosan mi nézők is egyre többet tudunk meg hátteréről. Remélem nem spoiler, ha leírom, hogy elhagyták a szülei (ez is egy nagyon drámai szál, és nagyon nehéz megállni, hogy most kihagyjam. Lényeg, hogy mindenki gondolkozzon el azon, hogyan reagálna az alábbi mondatra édesanyja szájából: "Életem legjobb döntése volt, hogy elhagytalalk.") Roman kicsi korától kezdve intézetekben nevelkedik. Ismeri a falakat, az embereket kevésbé. A "kintről" nem tud semmit, még akár azt is mondhatjuk, a kint félelmetes számára. A film kezdő kockáin egy utat látunk, amelynek a szélén Roman gyalogol. Vissza, a börtönbe, mert kirúgták. Egykedvűen gyalogol bele a semmibe, nem nézelődik, mi pedig csak a szürke sávot látjuk, betölti az egész vásznat. Ez a beszűkült világ tágul ki a mindennapos hajnali munkába vonatozással, az új, bár ellenséges emberek megismerésével.

Nők. Anyák.

Még lány is lesz benne - olyan fura kaland, nyilván. És olyan kaland, amely alatt végig azon szurkolunk, hogy csak el ne felejtsen leszállni a vonatról a börtönnél, mert akkor naaaagy baj lesz. Mert már neki szurkolunk. Miatta nem veszünk levegőt. Csak tanuljon már meg lélegezni!

Atmen - Lélegzés. Rendezte Karl Markovics.
26 nemzetközi filmdíj.

Angyali üdvözlet.

így

Részlet egy kicsit csalódást kiváltó képregényből. De ezt a karaktert szerettem. És most így érzem magam Gábor táncórája után.
Karrie Fransman: The House that Groaned, 2012.
(Korábbi írás róla, indoklással itt.)

Diákigazolvány lépésről lépésre

 Gondoltam leírom, hogyan szereztem az ELTÉ-n érvényes diákigazolványt most, hogy újra oda járok.

1. Beíratkoztam. 2012. szept 3, hétfő. Fél órán belüli sor. Felvettem és egyből le is adtam az indexem.

2. 2012. szept 5, szerda.Visszamentem a Tanulmányi Hivatalba, hogy az ETR (Egységes Tanulmányi Rendszer)-ben az elavult adataimat módosítsák, ugyanis addig (értelemszerűen) nem érvényes a beíratkozásom.  Fél órán belüli sor. Kiderült, hogy a jogosultságot átadták annak az irodának, ahol hétfőn voltam, és ahol akkor még nem volt jogosultság.

3. Aznap (szept 5.) visszamegyek az első irodába, szinte azonnal fogadnak, módosítanak. Diákigazolványt a Questurában tudok csináltatni.

4. Aznap (szept 5.) lebattyogok a Questurába. Azonnal fogadnak. Itt nem tudok diákigazolványt csináltatni, menjek el az okmányirodába hivatalos aláírásért és fotóért.

5. Szept 10.-én elsétálok az Okmányirodába (Visegrádi út 110), mert ugye bérletem nincs. A Nemzeti Egységes Kártyarendszerbe történő adatfelvételemhez több, mint egy órát várakozom kedves idegenekkel. Álldogálunk, szagoljuk egymást. A Nemzeti Egységes Kártyarendszerbe pár hete ugyan egyszer már felvettek egy másik ügy kapcsán, de hát azóta biztos máshogy nézek ki, és valószínűleg az aláírásom is megváltozott, úgyhogy most már kétszer is számon vagyok tartva a Nemzeti Egységes Kártyarendszerben. Mert a Nemzeti Egységes Kártyarendszerbe sok jó ember is elfér. Zéró toleranciás fotót készítenek rólam.
A várakozástól zombi leszek, tanítványt lemondok, jelentős anyagi kár ér.

6. Szept 11. Az igazolást a Nemzeti Egységes Kártyarendszerbe történő felvételemről beszkennelem, és felrakom az ETR-be (igazából a Qtérbe, de nem akartam ezekkel a nüanszokkal is terhelni a kedves olvasót.) Természetesen a nyomtató /szkenner meg van bolondulva, és nem hagyja magát. Hagyjuk a férfit játszani vele egy félórácskát. Az enter megnyomásával elindítom a diákigazolvány-igénylési folyamatot.

7. Szept 17 vagy 18. megjelenik az ETR-ben, hogy fizessek 1400 Ft-ot diákigazolványra. Elég beteg vagyok (mint kábé mindenki körülöttem), úgyhogy nem csipkedem magam.

8. Szept 18. Felhívnak a Questurából, hogy úgy látják (a rendszerben), hogy van nálam egy régi diákigazolvány, azt adjam le, és akkor kapok egy ideiglenest. Elég beteg vagyok (mint kábé mindenki körülöttem), úgyhogy nem csipkedem magam.

9. Szept 19. Elmegyek a Questurába, hogy ideiglenes diákot szerezzek és a régitől megszabaduljak. Nyitás után 10 perccel érkezem, húzok sorszámot. Várakozók száma 41 fő. Kétségbeesésemben nem az égre vetem, hanem a földre sütöm a pillantásom, és észreveszem, hogy a kukában van egy hasonló kategóriájú sorszám, melyen a várakozók száma 13 fő. Kiveszem. Elmegyek antikváriumba. Visszatérek. Várakozom. Sorra kerülök. Egy tök jó fej lány van az ablaknál, aki ügyem hallatán gondol egyet, majd rányomja a matricát a régi, immár 10 éves diákigazolványomra.

Tanulság: az ember mindig, minden ügyét úgy kezdje, hogy van egy 4 éve nem használt diákigazolványa, rajta érettségi tablós portréfotó 18 éves naiv önmagával, amelyet (önmagát, igazolványát) szívesen újrahasznosítana .

Mielőtt elhagyom a Questurát, az 41 fős várakozós sorszámomat óvatosan belehelyezem a kukába, hátha valakinek még jól jön.

Vida Andaluz - fotos

 

 

 

 

 

Vizesfotóverseny