Nem kapunk levegőt. Karl Markovics: Lélegzés (Atmen)

Azt, hogyan lehet egy történet során egy szárnyabontogató fiatal fejlődését a leginkább hátráltatni, majd csavaros mesebeli fordulatokkal mindent helyre tenni, valószínűleg Charles Dickens tudja a legjobban.

Viszont Karl Markovics osztrák filmrendező sokkal jobban csinálja.

Adva van egy hullaház, és a halál köré épülő kegyeleti szolgáltatások. Mint azt a vetítés után a rendező el is mondta (volt ingyen bor is), ez volt a kiindulási pontja. A halálról akart egy nem pátosszal teli filmet csinálni. De nem is olyat, ahol a halál elvárás. Hanem egy olyat, ahol a halál munka. És csak később léptették be a történetbe a 18 éves, emberölésért elítélt Roman Kogler alakját. Aki egyből főhős és fókuszpont is lett. Akit egyáltalán nem értünk.

Otthon.

Adva van ez a 18 éves Roman Kogler, szőke és bamba. Róla a film elején csak azt tudjuk, hogy ifjúsági börtönben van, magánzárkája kevéssé komfortos, és hamarosan újratárgyalják az ügyét. Mivel érezhetően már sokat ült, lehetősége nyílt kimenni a világba és dolgozni. Így kerül temetkezési vállalathoz.

Lélegzet. Új megvilágítás.

Aztán ahogy ez a keményfiú a halálon keresztül szembesül az élettel, tátva marad a néző szája. Tátva marad, és a lélegzet visszafojtva. Mikor robban a Romanba rejtett bomba? Fokozatosan megérezzük Roman monoton életének a súlyát, az íratlan szabályokat, a szűk tereket, a még szűkebbre szabott gondolatokat. Megtudjuk, hogy gyilkosságért ül, és borzadunk a főhőstől. Legalábbis én úgy éreztem, ennyi visszafogott, elnyelt, elfojtott, még mindig fel nem törő indulat borzasztó. A Roman Koglert alakító színész, Tomas Schubert ZSENIÁLIS. Itt és most jegyezném meg, hogy az operatőr olyan szép, kiegyensúlyozott, visszafogott képeket komponált Bécsről, hogy azokban teljesen otthonosan mozog ez az emberformára összegyúrt hallgatag feszültség, akinek igazából nincs is otthona. És aki életének "élet" részét átugorva egyből a halállal kezd.

A halál esetleges. És érthetetlen. A temetkezési vállalatnál Roman a halál sok aspektusába belelát. És beleszagol. Olyan praktikus dolgoktól kezdve, mint az egyenruha helyes viselete, vagy az eszközök fertőtlenítése, az olyan nagyon összetett és érzékeny dolgokig, mint hogy hozzá szabad-e érni egy elhunythoz, aki valaki másnak a szerette. Vagy hogy hogyan viszonyuljon az ember az élőkhöz. A temetkezési vállalat munkatársai minden helyzetben kívülállók és határsértők: semmi keresnivalójuk sem lenne a gyász közegében, mégis kellenek, mégis ott vannak, mert a gyászoló nem képes nem gyászolni. Romannak pedig ezekkel az elhunytakkal több keresnivalója van, mint a saját életében.

Ha nem veszel levegőt, az is lélegzet.

Természetesen, mivel ez egy fejlődésfilm, elindul Romanban egy folyamat. Ezzel párhuzamosan mi nézők is egyre többet tudunk meg hátteréről. Remélem nem spoiler, ha leírom, hogy elhagyták a szülei (ez is egy nagyon drámai szál, és nagyon nehéz megállni, hogy most kihagyjam. Lényeg, hogy mindenki gondolkozzon el azon, hogyan reagálna az alábbi mondatra édesanyja szájából: "Életem legjobb döntése volt, hogy elhagytalalk.") Roman kicsi korától kezdve intézetekben nevelkedik. Ismeri a falakat, az embereket kevésbé. A "kintről" nem tud semmit, még akár azt is mondhatjuk, a kint félelmetes számára. A film kezdő kockáin egy utat látunk, amelynek a szélén Roman gyalogol. Vissza, a börtönbe, mert kirúgták. Egykedvűen gyalogol bele a semmibe, nem nézelődik, mi pedig csak a szürke sávot látjuk, betölti az egész vásznat. Ez a beszűkült világ tágul ki a mindennapos hajnali munkába vonatozással, az új, bár ellenséges emberek megismerésével.

Nők. Anyák.

Még lány is lesz benne - olyan fura kaland, nyilván. És olyan kaland, amely alatt végig azon szurkolunk, hogy csak el ne felejtsen leszállni a vonatról a börtönnél, mert akkor naaaagy baj lesz. Mert már neki szurkolunk. Miatta nem veszünk levegőt. Csak tanuljon már meg lélegezni!

Atmen - Lélegzés. Rendezte Karl Markovics.
26 nemzetközi filmdíj.