Képregény hat testről: Karrie Fransman: The House that Groaned

Ezen a héten lazsáltam, és egymás után olvastam a képregényeket, amiket már régen el kellett volna olvasnom, és amiket a héten kaptam készhez az Amazontól.

Haladjunk időrendben.

Karrie Fransman: The House that Groaned.

A nyögdécselő ház - hű, de hülyén hangzik. Kérném a nálam nagyobb nyelvi kompetenciával rendelkező olvasókat, hogy javasoljanak már egy rendes fordítást.

Ez a képregény idén jelent meg, és nagy durranás a piacon, mivel egy fiatal női képregényíró első könyvéről van szó. És képregényügyileg a nők igencsak háttérbe vannak szorítva. Én pedig még soha nem voltam ennyire up-to-date, mint most. Hogy megjelenik, és én már egyből tudok róla, sőt, meg is rendelem. Egyből ki is húztam magam. Persze véletlen volt. Mást kerestem az Amazonon, amikor megtaláltam.

A könyvet a British Comic Awards-ra is jelölték. A köny maga egy kicsit sejtelmes, egy kicsit (állítólag) David Lynch-es, és szerintem kicsit lassú. Na de képregényt szerkeszteni kimondottan nehéz, és első próbálkozásnak ez egyáltalán nem rossz. A kritika nagyon dicséri a könyvet, például az igen színes Women in Comics, Europe csoport, vagy a Fiction Uncovered, úgyhogy nekem is el kellett gondolkoznom. Csak több van ebben, mint a lassúság. Bár tény, hogy a vastagságához viszonyítva igen kevés a cselekmény... A képregény stílusa egyszerűen nem egyezik az enyémmel.

Írok példát, aztán pedig azokat a fogásokat szándékszom részletezni, amelyek tetszettek. Ha egy kisgyerek a kórházban a rejtelmes sikoltást követve nekivág a bizonyára klórszagú, ijesztően fehér, elhagyatott kórházi folyosónak, az ne tartson három oldalig. Nem kell minden lépést lerajzolni. A képregény lényege a jól megragadott és kiemelt mozzanatok megmutatása. Nyilván, amikor feszültség van, akkor a szerkesztő a részletezéshez és a lassításhoz folyamodik: abban a hét másodpercben, ami még Bruce Willisnek a bomba robbanásáig hátravan, mindent lehetőségünk van HD minőségben és lassítva végignézni. Na de amikor a kisgyerek három oldalon keresztül megy, és TUDOM, hogy sem alient, sem menekülő afgánokat, sem húsevő virágot nem fog a rejtélyes helységben találni, csak egy másik kisgyereket, aki fájdalmában üvölt (elnézést, amiért nem viszonyulok ehhez kellő pátosszal), akkor azt nem kell ennyit húzni. Ez a lassúság számomra nem feszültséggel, hanem vontatottsággal párosul.

Igen, végre megtaláltam a szót: vontatott. És ezzel ki is mondtam, aztán ugorjunk. A többi része a dolognak ugyanis jó. Adva van egy társasház, amelynek egyik lakója sem normális. Azért nem csak ez különbözteti meg a könyvet a Szomszédoktól. Ezek a szomszédok nem igazán kommunikálnak egymással. Nem találják, és nem is keresik a közös pontokat. Mindegyiknek egy külön világa van, átfedések nincsenek. Hacsak nem az, hogy a TEST, a karaktereknek a saját testükhöz való viszonyulása mindegyik világban főszerepet játszik. Elsőként a szőke miniszoknyás új lakót ismerjük meg, és akár úgy is tűnhet, hogy az egész történetet az ő szempontjából látjuk, ő lesz a szűrőnk és a hősünk. De nem. Ne hagyjuk, hogy a mély dekoltázs megtévesszen bennünket. A történet szűrője és főszereplője maga A HÁZ. Ahogy arra a képregény címében is utalás tétetik.

The Retoucher who can't touch.

A mindenütt jelenlévő történetmesélő - aki szerintem maga a ház - rendszeres időközönkénti emészthető adagokban meg is ismertet bennünket nem csupán saját építésének fényképes történetével, hanem minden egyes lakója titkos vagy titkolni vágyott háttértörténetével. Kedvencem a mindenkor kesztyűt viselő photoshop előtt ülő extrém visszahúzódó fényképszerkesztő avagy retusőr, aki olyan mennyiségben kapja a retusálásra váró széplányokat kiváló felbontásban, hogy a valósághoz már hozzáérni sem szeretne. Vagy azért választotta ezt a munkát, hogy ne kelljen a valósággal érintkeznie? Hiszen csak pár klikkelés és szebbé, hibátlanabbá teszi a világot. Persze neki is van múltja és traumája, de azt most nem árulom el.

Azt mondtam tehát, hogy a test a főszereplő, no meg a ház, és ezt mindjárt bizonyítom is. Legfelső szint: a környezetébe beleolvadó néni. Szemben a hedonista, ételorgiákat rendező fekete hajú kövér nő. Középső szint: a szőke tökéletes baba, az új lakó, akinek a neve is Barbara, szemben a photoshoppos srác. Földszint: a perverz, aki a halálosan beteg / testileg sérült nőkre bukik, szemben az egészségmániás, sőt egészséges életmódot tanító, önmagát sanyargató Janet. A képregény hivatalos oldalán, a www.thehousethatgroaned.com-on be is lehet lesni lakásuk ablakán, és ha még egyet klikkeltek, akkor egy tipikus életképet is láthattok mindenkiről.

Nem tudom, említettem-e már a házat. Nos, a ház nem csupán nyög, amint arra a cím felhívta a figyelmünket, hanem a maga észrevétlen módján bele is avatkozik az eseményekbe: nem csupán beázik, hanem többször is összehoz lakókat, akik beavatkozása nélkül nem kerülnének semmilyen kapcsolatba sem.

Összefoglalva: ajánlom azoknak, akik szeretnek tabukat döntögetni, és nem riadnak vissza attól, ha kizárólag a kék különböző árnyalataiban megrajzolt képeket kell nézniük.
Ötlet: ötös. Ötlet kivitelezése: négyes.