Vida Andaluz - fotos

 

 

 

 

 

Vizesfotóverseny

Flashdance: a gyóntatószék nem diszkrét bája

Nem tudom, hogy lehet, hogy ezt a táncos filmet még nem láttam, de még nem láttam. Tegnapig. Akkor aztán rácsodálkoztam arra, hogy a rendező, Adrian Lyne, remek gegekkel szórta tele az egyébként borzalmas koreográfiákkal megáldott filmet. Az ő munkája még a Jeremy Irons-os Lolita is, amit sokan nem állhatnak (az eredeti feldolgozás mindig sokkal jobb, ugye), de én szeretem. A forgatókönyvírók között pedig ott van az engem mindig fogyókúrázási kötelezettségeimre emlékeztető Joe Eszterhas, akiről az imdb szerint a legfontosabb tudnivaló az, hogy " He lost four-fifths of his larynx in an operation for cancer," egyébként meg nagyon futtattak róla egy közelmúltban megjelent könyvet.

Egy mondatban tehát: a Flashdance-ben a táncon kívül minden más értékelhető.
És én ezt értékelem is.

Első szembeötlő felismerés: a Sláger Rádió top 10-t hallgatom, pedig azt hittem, filmet fogok nézni.

Másfeledik szembeötlő felismerés: nagyot mozdult a világ a koreográfia terén, a Flashdance koreográfiái pedig szinte fájnak. Egyetlen rövidke elviselhető táncjelenet: a munkából hazatérő táncosnők utcai táncosokkal találkoznak, és őket nézik: a random utcai hiphop pár perce sokkal aktuálisabb és nézhetőbb, mint a film többi másfél órája. Persze szükséges lépcső volt a fejlődésben a 80-as évek, csak éppen rossz nézni. Szükségtelen piruettek, nagyon intenzív vonaglás, és ami a leginkább zavaró: repkedő karok.

Második szembeötlő felismerés: ez a film annyira nyíltan a szex miatt jött létre, hogy kár is volt valamilyen történettel elrontani. Hogy pl. hegesztőgyárban dolgozó 18 éves lány. Kinek kell ez a körítés? Ki hiszi el? Mi az, hogy hegesztőgyár?

Harmadik szembeötlő felismerés: míg az összes Step up is a szexről szól, (ld. a Step up 2 poszterjét kicsit lejjebb, amely személyes kedvencem), emellett a film mellett az összes kemény hiphoposcsaj és az ő minden történetük elbújhat. Ahogy itt a gyóntatószék (!) rácsos-elmosódott félhomályában megrebegteti a bocipilláit a hegesztőgyárban dolgozó, mellékállásban sztriptíztáncos kamaszlány: "Bless me father for I have sinned"/"Bocsáss meg atyám, vétkeztem," azt kérem nem lehet felülmúlni.

Ja de. Rögtön a következő mondattal. "I've been thinking about sex a lot."/"Sokat gondoltam mostanában a szexre."

Ezzel a fenti képpel bátran összevethetjük a Step up 2 plakátját: tegyük is meg.

Lehet, hogy az egyébként a Yale-re járó bociszemű színésznő volt olyannyira zseniális választás, hogy észrevétlen égett be tetoválásként a retinámba, de a naiv (mondjuk ki: buta) báj és sztriptíz sokkal jobban működik együtt a filmvásznon, mint a sztriptíz naiv (mondjuk ki: buta) báj nélkül. Eső ide vagy oda.

Amúgy a legújabb, négyes sorszámmal kijövő Step up-ban pedig ha minden igaz a hegesztőgyárat idéző táncjelenet is lesz, úgyhogy legyünk bátran kíváncsiak és optimisták. Azonban látatlanban is ki merem jelenteni: szexfaktorban utolérhetetlen a Flashdance. Kedvenc jelenetemről igyekeztem képet /videót találni, de nehéz, ugyanis ez egy egyáltalán nem fontos jelenet. A film elején, a hangulat felvázolásakor és a szereplők bemutatásakor az öltözőben a lesminkelő táncoslányok beszélgetésébe hallgathatunk bele: na ná, hogy pasikról beszélnek. Ül négy pongyolába csavart táncoslány a tükör előtt (bár csak szoft-sztriptíz, de azért egyikük se szent,) repkednek a hajszálak és a sziporkák, és akkor az aranymetszés szabályainak megfelelően a négyből a harmadik kényelmesen magához vonzza a szemünket, elütő bőrszíne miatt még nagyobb hangsúlyt kap, és békésen majszol egy banánt. Zseniális. Az elegáns étteremben rákot csak kézzel enni tudó bociszem bénázásba oltott flörtje ennek a jelenetnek a méltó párjaCsináltam csak nektek egy printszkrínt a banánról.

Ezt a videót pedig sok szeretettel küldöm minden fiúnak és lánynak: ma már, ebben a sokak által feketének lefestett individualista szétesett világban egyszerűen NEM LEHETNE négy percig mutatni egy táncosnő fenekét. Komolyan mondom, öröm nézni, hogy milyen naivan őszinte az egész. Semmi körítés, nincs az a hipergyors vágás, amit mára már (tánc)filmtől megszoktunk, simán lehet szorongatni a szék karfáját aggályok nélkül. Csorgatni a nyálat a pattogatott kukoricába.

Mert az azért otthonra is kell.

Engineering Love - photos

  

A gyerek és a háború: Miriam Katin képregényei

Miriam Katin magyar származású, Amerikában élő képregényszerző. 1942-ben született, 1957-ben emigrált Izraelbe, 1991-ben New Yorkba. Dolgozott illusztrátorként mindenfelé, például a Disney-nél, de saját maga által írt és rajzolt képregényei nem csak a könnyed témákat szorítják keretek közé. Sőt többnyire nem. Bár van az a Mórickába való skicc, amikor három öregedő zsidó pár elutazik Izraelbe nyaralni, ahol mindenki mindenkit meg akar csalni mindenkivel, de egy rejtélyes langaléta ötvenes kihallgatja a titkos beszélgetéseket, és a lusta, elkényelmesedett férfiak helyett ő megy a találkák helyszínére. Zárókép: ül a hat nyugdíjas, a nap felé fordítják a fejüket, a nők vigyorognak ezerrel, a férfiak mindennemű kommunikációt kerülnek.

Zászló le, zászló fel: cseberből vederbe.

Katin fő hangneme mégsem az irónia, a fő témája mégsem a társadalomkritika. Hanem a háború. Magyarországon. És a második világháború utáni évek. Szintén Magyarországon. Mivel felnőtt éveit gyakorlatilag nem itt élte/i le, és nem a mai magyar politikai diskurzuson szocializálódott, a témákat teljesen máshogy közelíti meg, mint ahogy egy magyar szerző tenné. Nehezen tudnám ezt empirikusan bebizonyítani, de valahogy feldolgozásában idegen a mű, bár tapasztalatilag magyar. Mondjuk Katin sem szándékozik a magyar irodalom hegyének csúcsaira törni. Eleve, ugye, egy képregényest valami szeles mélyföldre száműznének egyből.

Két Katin-könyvem is van, az egyik a második világháború utolsó éveiről szóló We Are On Our Own (Egyedül vagyunk), mely 2006-ban jelent meg az USA-ban. Ebben a nem túl hosszú, de engem eléggé megviselő könyvben a szerző édesanyja történetét meséli el. Édesanyját törékeny, szép, divatos zsidó nőnek rajzolja meg, magát icipici kislánynak, aki az egész fekete-fehéren megrajzolt bujkálásból semmit sem fog fel. A történet egy másik, színesebb síkján a már felnőtt lány saját kisgyereke mellett rakja össze az addig eltemetett, elfeledett történetelemeket. A könyv maga nem más, mint amit utólag megalkot, a feszültséget pedig (a család állandó féltése mellett) az adja, hogy az írónő mindvégig megőrzi azt a naiv gyermeki nézőpontot, amely az Istent keresi minden dologban, és a felnőttek iróniáját nem értve a borban találja őt meg, vagy az anyját megerőszakoló katonát kedves csokit osztogató bácsinak látja.

 

Nagyon megrázó olvasmány / képanyag ez a mű, mégis bátran ajánlom mindenkinek: igényes és őszinte munka. Nincs benne semmilyen posztmodern irónia - sokakat ez riaszt vagy fáraszt - ugyanakkor nincs benne önsajnáltatás. Egy csendes kis hang ez a könyv, melyet a hóvihar és a háború zajában alig hallani.


Megvan nekem aztán még a Történetek képekben és szavakban.  Ez a kis füzetecske tavaly jelent meg, és nem túl sok kritikai visszhangot váltott ki - vagy csak hozzám nem jutott el, ugye. A Bookline-on most akciósan megrendelhető. Ugyan, támogassátok a hazai képregénykiadást pár száz forinttal :)

Ajánlom a művész honlapját, ahol további képregényrészletek is láthatók. Nagyon szép, gömbölyded, olykor színes, olykor fekete-fehér, karakteres vonalakból álló stílusa van. www.miriamkatin.com 

Ez egy kedves, két idősíkan (jelen, török kor) játszódó történet, kicsit egyenetlen szerkesztéssel.

Melyik híres vámpírra hasonlít Julia Stiles?

Na és persze: ki az a Julia Stiles?

Ezt az ifjabb generációk nevében kérdezem csak, hiszen ők még nem eszméltek a világ tudatára az ezredforduló táján. Az ő kedvükért az elmúlt két napban, mivel nem volt energiám semmihez, és egyre inkább lusta is vagyok, megnéztem újra az 1999-es év tinifilmjeit, és meg kellett állapítanom pár dolgot.

A csaj nem jár, hiszen szemüveges.

Hogy nem is az összes film, amit újranéztem, 1999-es.

Hogy Shakespeare még egy nem túl jó illatú öltözőből is képes kihozni a legjobbat. Most nem mennék bele a Shakespeare-áhítatba, aki erre vágyik, annak a Filmvilág aktuális számát ajánlanám, de angol szakosoknak sok újat nem tud mondani a vezércikk. A Makrancos Kata / hölgy-alapú 10 dolog, amit utálok benned, kenterbe veri a She's all that-et (A csaj nem jár egyedül). Hirtelen nem is jut eszembe olyan közhely, amelynek hiányát eme utóbbi filmnek felróhatnám.

Hogy Julia Stiles eltűnt. Ez a hiány eddig nem is nagyon fogalmazódott meg bennem, de látva, hogy valaha mennyire is létezett, most hirtelen kézzelfogható lett a nemlét. Hogy nincs. És jelenleg másik kerekfejű szőke sincs, úgyhogy ez egy betöltetlen űr. Nem tartom különösebben említésre méltó színésznőnek egyébként - ha már valamit említenünk kell, az az, hogy a különböző filmekben a rendezők, és az általuk irányított operatőrök kitűnő figyelmet szentelnek Stiles kisasszony fenekének. Így hát mi, a nézők is kitűnő figyelmet szentelünk neki, pedig esetleg nem akarnánk, és megállapíthatjuk, hogy alig van. Szívesen kölcsön/örökbe adok neki egy kicsit az enyémből.

Heath Ledger és Julia Stiles. 10 dolgot utálnak, a többit nem.

Hogy Anna Paquin mindig előkúszik valahonnan. Elég idegesítő, amikor ezt csinálja, és eléggé jellemző is. A csaj nem jár-ban a főszereplő menő csákó agyonsminkelt húga, aki a főszereplő lúzer, ám identitását egyre inkább feladó más vizeken megtaláló művészlélek naiva nem kicsit túlsúlyos, ám egyre inkább mellőzött legjobb barátjával talál majd egymásra a film végén. Ki hitte volna.



Szerintem egyedül vagyok a kontinensen, aki nem szeretem Anna Paquint. De ezt mások helyett is érzem.

Hogy A csaj nem jár-ral ellentétben a 10 dolog színészgárdájából háromnak is tudjuk még a nevét és jegyezzük (Julia Stiles, Joseph Gordon-Levitt, Heath Ledger), sőt, még Usher is dídzsézik a filmben. Az már négy. Plusz Shakespeare írta a kiinduló forgatókönyvet. Az végtelen. Szétalázzák a másik filmet. Engedtessék meg nekem azt mondani, hogy Joseph Gordon-Levitt annyira cuki kis kamaszfiú volt, hogy a fene se gondolta volna, hogy egyszer Inceptionös/ Eredetes emléktolvaj fenegyerek lesz belőle. Oda vagyok.

Keresek mindjárt egy Julia Stiles-i feneket, mármint egy képet. Nem hagy nyugodni ez a dolog.

Amíg meglesz, nézzétek tovább Joseph Gordon-Levitt-ot.

Kéremszépen, Julia Stiles feneke még annál is kevésbé létezik, mint amennyire előzetesen gondoltuk. Ami ugyanis nincs fenn a neten, az egyáltalán nem is létezik. Akármilyen, bármilyen hívószóra csak a fejéről, maximum a válláról dob ki képeket a google.

Julia Stiles a fenék nélküli nő.

Viszont az egyik képen hasonlít nahát, nem jut eszembe a neve, arra a kontaktlencsés vámpírsrácra.
Basszus, nem jut eszembe a neve.
A vámpírneve Edward Cullen.

Végül: a csaj nem jár egyedül egyetlen értékelhető pillanatára nem emlékszem. Talán a táncika a végén. FatboySlim-re nyomják gonoszok és jók. Mennyire máshogy, mint a Step Up. Mennyire ártatlan volt az ezredforduló tinifilmje. Mindegyik. Mennyire naivan naivak. Talán ezért jó nézni.

 

Képregény hat testről: Karrie Fransman: The House that Groaned

Ezen a héten lazsáltam, és egymás után olvastam a képregényeket, amiket már régen el kellett volna olvasnom, és amiket a héten kaptam készhez az Amazontól.

Haladjunk időrendben.

Karrie Fransman: The House that Groaned.

A nyögdécselő ház - hű, de hülyén hangzik. Kérném a nálam nagyobb nyelvi kompetenciával rendelkező olvasókat, hogy javasoljanak már egy rendes fordítást.

Ez a képregény idén jelent meg, és nagy durranás a piacon, mivel egy fiatal női képregényíró első könyvéről van szó. És képregényügyileg a nők igencsak háttérbe vannak szorítva. Én pedig még soha nem voltam ennyire up-to-date, mint most. Hogy megjelenik, és én már egyből tudok róla, sőt, meg is rendelem. Egyből ki is húztam magam. Persze véletlen volt. Mást kerestem az Amazonon, amikor megtaláltam.

A könyvet a British Comic Awards-ra is jelölték. A köny maga egy kicsit sejtelmes, egy kicsit (állítólag) David Lynch-es, és szerintem kicsit lassú. Na de képregényt szerkeszteni kimondottan nehéz, és első próbálkozásnak ez egyáltalán nem rossz. A kritika nagyon dicséri a könyvet, például az igen színes Women in Comics, Europe csoport, vagy a Fiction Uncovered, úgyhogy nekem is el kellett gondolkoznom. Csak több van ebben, mint a lassúság. Bár tény, hogy a vastagságához viszonyítva igen kevés a cselekmény... A képregény stílusa egyszerűen nem egyezik az enyémmel.

Írok példát, aztán pedig azokat a fogásokat szándékszom részletezni, amelyek tetszettek. Ha egy kisgyerek a kórházban a rejtelmes sikoltást követve nekivág a bizonyára klórszagú, ijesztően fehér, elhagyatott kórházi folyosónak, az ne tartson három oldalig. Nem kell minden lépést lerajzolni. A képregény lényege a jól megragadott és kiemelt mozzanatok megmutatása. Nyilván, amikor feszültség van, akkor a szerkesztő a részletezéshez és a lassításhoz folyamodik: abban a hét másodpercben, ami még Bruce Willisnek a bomba robbanásáig hátravan, mindent lehetőségünk van HD minőségben és lassítva végignézni. Na de amikor a kisgyerek három oldalon keresztül megy, és TUDOM, hogy sem alient, sem menekülő afgánokat, sem húsevő virágot nem fog a rejtélyes helységben találni, csak egy másik kisgyereket, aki fájdalmában üvölt (elnézést, amiért nem viszonyulok ehhez kellő pátosszal), akkor azt nem kell ennyit húzni. Ez a lassúság számomra nem feszültséggel, hanem vontatottsággal párosul.

Igen, végre megtaláltam a szót: vontatott. És ezzel ki is mondtam, aztán ugorjunk. A többi része a dolognak ugyanis jó. Adva van egy társasház, amelynek egyik lakója sem normális. Azért nem csak ez különbözteti meg a könyvet a Szomszédoktól. Ezek a szomszédok nem igazán kommunikálnak egymással. Nem találják, és nem is keresik a közös pontokat. Mindegyiknek egy külön világa van, átfedések nincsenek. Hacsak nem az, hogy a TEST, a karaktereknek a saját testükhöz való viszonyulása mindegyik világban főszerepet játszik. Elsőként a szőke miniszoknyás új lakót ismerjük meg, és akár úgy is tűnhet, hogy az egész történetet az ő szempontjából látjuk, ő lesz a szűrőnk és a hősünk. De nem. Ne hagyjuk, hogy a mély dekoltázs megtévesszen bennünket. A történet szűrője és főszereplője maga A HÁZ. Ahogy arra a képregény címében is utalás tétetik.

The Retoucher who can't touch.

A mindenütt jelenlévő történetmesélő - aki szerintem maga a ház - rendszeres időközönkénti emészthető adagokban meg is ismertet bennünket nem csupán saját építésének fényképes történetével, hanem minden egyes lakója titkos vagy titkolni vágyott háttértörténetével. Kedvencem a mindenkor kesztyűt viselő photoshop előtt ülő extrém visszahúzódó fényképszerkesztő avagy retusőr, aki olyan mennyiségben kapja a retusálásra váró széplányokat kiváló felbontásban, hogy a valósághoz már hozzáérni sem szeretne. Vagy azért választotta ezt a munkát, hogy ne kelljen a valósággal érintkeznie? Hiszen csak pár klikkelés és szebbé, hibátlanabbá teszi a világot. Persze neki is van múltja és traumája, de azt most nem árulom el.

Azt mondtam tehát, hogy a test a főszereplő, no meg a ház, és ezt mindjárt bizonyítom is. Legfelső szint: a környezetébe beleolvadó néni. Szemben a hedonista, ételorgiákat rendező fekete hajú kövér nő. Középső szint: a szőke tökéletes baba, az új lakó, akinek a neve is Barbara, szemben a photoshoppos srác. Földszint: a perverz, aki a halálosan beteg / testileg sérült nőkre bukik, szemben az egészségmániás, sőt egészséges életmódot tanító, önmagát sanyargató Janet. A képregény hivatalos oldalán, a www.thehousethatgroaned.com-on be is lehet lesni lakásuk ablakán, és ha még egyet klikkeltek, akkor egy tipikus életképet is láthattok mindenkiről.

Nem tudom, említettem-e már a házat. Nos, a ház nem csupán nyög, amint arra a cím felhívta a figyelmünket, hanem a maga észrevétlen módján bele is avatkozik az eseményekbe: nem csupán beázik, hanem többször is összehoz lakókat, akik beavatkozása nélkül nem kerülnének semmilyen kapcsolatba sem.

Összefoglalva: ajánlom azoknak, akik szeretnek tabukat döntögetni, és nem riadnak vissza attól, ha kizárólag a kék különböző árnyalataiban megrajzolt képeket kell nézniük.
Ötlet: ötös. Ötlet kivitelezése: négyes.