A helyben az ember. Ez lesz majd az összes képen, amit ide posztolok. Az ember itt, ott, amint sétál és fényképez. Pénteken ilyesmikről kell majd előadnom, de most leginkább toporgok.
Mennyire menjek bele? Mennyi a szükséges minimum, ha az ember egy beteg ember beteg alkotásáról beszél? Talán most a világ legbetegebb képregényéről írok, illetve fogok beszélni, Iain Sinclair & Dave McKean: Slow Chocolate Autopsy. Lassú csokoládé boncolás.
Ha már boncolás, az legyen gyors, de amilyen összetettek ezek a kis szar képek, képtelenség mérettel arányosítani a ráfordított időt.
Plusz ott van még az is, hogy lapozás után azt találjuk, hogy minden eddigi tézisünk megdőlt, a történet egyáltalán nem arról szól, amiről hittük, sőt, az az ember, akiről tudjuk, hogy kicsoda, az lehet, hogy egy másik ember, de az is lehet, ami még ijesztőbb, hogy ugyanaz. Mert ha ugyanaz, akkor csak KELL lennie koherenciának, csak tisztelik legalább a legalapvetőbb képregényes szabályokat az alkotók. Tisztelik?
Nem tisztelik.
Van koherencia?
Nincs koherencia.
Keresek koherenciát?
Keresek koherenciát. Na ná, hogy keresek, mert így működik az emberi agy. Mintákat és szabályokat keresünk, érvényességet, rendet. Lásd Christopher Nolan Jokerének monológját, de Jokerrel műveltebb emberek is egyetértenek. Sőt, ők mondták ki hamarabb.
Amúgy, megnyugtatásképp írom, a három történetből egyet már tudok fejből, képileg és szövegileg, a másodikat teljesen átértelmeztem az egy évvel ezelőtti jegyzeteimhez képest, a harmadikba meg bele se néztem. De hogy képregényt jegyzetelni, hogy ez milyen abszurd! Inkább le se írtam volna.
Amúgy, megnyugtatásképp írom, hogy amúgy nagyon húzos kis koherenciát találtam a képanyagban, szóval a rend és én nyertünk, és szép lassan darabjaira boncoltuk a csokoládét. Olyan koherenciát fejtettem fel, amelyet most nem hoznék még nyilvánosságra, de erre mondják, hogy ütős.
Csak ne kellene évezredeket magyarázni a körülményeket, alapfeltevéseket, sejtéseket, és ellipto-spiralikus gondolatmeneteket, hogy majd pénteken más is megértse.
Mennyire menjek bele? Mennyi a szükséges minimum, ha az ember egy beteg ember beteg alkotásáról beszél? Talán most a világ legbetegebb képregényéről írok, illetve fogok beszélni, Iain Sinclair & Dave McKean: Slow Chocolate Autopsy. Lassú csokoládé boncolás.
Ha már boncolás, az legyen gyors, de amilyen összetettek ezek a kis szar képek, képtelenség mérettel arányosítani a ráfordított időt.
Plusz ott van még az is, hogy lapozás után azt találjuk, hogy minden eddigi tézisünk megdőlt, a történet egyáltalán nem arról szól, amiről hittük, sőt, az az ember, akiről tudjuk, hogy kicsoda, az lehet, hogy egy másik ember, de az is lehet, ami még ijesztőbb, hogy ugyanaz. Mert ha ugyanaz, akkor csak KELL lennie koherenciának, csak tisztelik legalább a legalapvetőbb képregényes szabályokat az alkotók. Tisztelik?
Nem tisztelik.
Van koherencia?
Nincs koherencia.
Keresek koherenciát?
Keresek koherenciát. Na ná, hogy keresek, mert így működik az emberi agy. Mintákat és szabályokat keresünk, érvényességet, rendet. Lásd Christopher Nolan Jokerének monológját, de Jokerrel műveltebb emberek is egyetértenek. Sőt, ők mondták ki hamarabb.
Amúgy, megnyugtatásképp írom, a három történetből egyet már tudok fejből, képileg és szövegileg, a másodikat teljesen átértelmeztem az egy évvel ezelőtti jegyzeteimhez képest, a harmadikba meg bele se néztem. De hogy képregényt jegyzetelni, hogy ez milyen abszurd! Inkább le se írtam volna.
Amúgy, megnyugtatásképp írom, hogy amúgy nagyon húzos kis koherenciát találtam a képanyagban, szóval a rend és én nyertünk, és szép lassan darabjaira boncoltuk a csokoládét. Olyan koherenciát fejtettem fel, amelyet most nem hoznék még nyilvánosságra, de erre mondják, hogy ütős.
Csak ne kellene évezredeket magyarázni a körülményeket, alapfeltevéseket, sejtéseket, és ellipto-spiralikus gondolatmeneteket, hogy majd pénteken más is megértse.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése