Határtalan félelem - szörnyek a világvégén

Ez a bejegyzés arról szól, hogy a középkorban a világvégén szörnyek laktak - mára, (hála a tudománynak!) elköltöztek. De nem olyan messzire.

Szörnyek lakhelyét keressük

A fenti térképet 1435-ben készítette Andrea Bianco olasz tengerész és térképész. Ha elforgatjuk a képet egy negyedet balra, akkor egy kicsit felismerhetőbb lesz, hogy mit ábrázol:

Vajon mennyit változott a világnézet?

A térképeket régen nem észak-délnek, hanem kelet-nyugatnak tájolták, de erről azt hiszem már írtam. Ezen a mi szemünk számára könnyebben dekódolható megjelenítésen ott figyel középen Spanyolország, Franciaország, Olaszország, a Balkán, Skandinávia, aztán a Vörös-tenger jobbra, meg India. Afrikának csak az északi részét ismerték, a többit még fel kellett fedezni - szép szabályos félkörív feszegeti a tudás határait.
Az egész világ vízben lebeg, mint a magzat az anyaméhben, olvastam én a minap. Azt is olvastam, és ez sokkal jobban megfogott, hogy az ismert vizeket ismeretlen szörnyek és veszélyek határolják. A fenti térképen is meg van jelenítve közölük pár. Ott leselkednek fényesre csiszolt körmökkel és tátott szájjal, hogy felfalják az egyszerre óvatlan és túl bátor (hiszen túl messzire merészkedő) tengerészeket. A sellők egyáltalán nem olyan barátságos népség ám, mint amivé a Karib-tenger kalózaiban klónozódtak.

Évszázadokon át szóltak tengerészlegendák és személyes beszámolók a messzi tengereket uraló áthatolhatatlan ködről, vagy a mérhetetlen sötétség tengeréről, vagy hogy a világ végén óriási zuhatagok pusztítják el az arra tévedőt. Odüsszeuszt is minden bizonnyal legyőzte volna egy ilyen világvégi veszély/szörny, ha nem lett volna állandó jelzője az, hogy "leleményes."

szirénáznak

A találomra nyugat felé hajózó hatodik századi ír szent Brendan is találkozott egy-két fura jelenséggel ahogy távolodott az ismert parttól.

A természet lágy ölén

Itt egy részlet az 1570-es Theatrum Orbis Terrarumból (ha jól értelmezem, A földgolyó színháza), írta és rajzolta Abraham Ortelius amely szintén azt illusztrálja, mennyire veszélyes hely a világ széle. Ne menjetek arra.

ha az egyiket túléled valahogy, lecsap a másik

Az Ebstorf Mappa Mundit, ami most következik, egy német bencés monostorban találták 1830-ban. A 13. század folyamán készült, és hatalmas volt: 3,4 x 3,5 méteres. Sajnos csak múlt időben beszélhetünk róla: elpusztult a második világháborúban. Ha a google-be beírjátok, hogy Ebstorf map, akkor csuda izgalmas képeket láthattok, de most ezeket a kígyókat, baziliszkuszokat és sárkányt nézzétek! (De csak biztos távolból.)

13. századi vadaspark

Ezen az 1265-ös térképrészleten pedig azt láthatjátok, hogy nem csak a tengerekben, hanem a föld szélén is veszélyes és torz szörnyek laknak. (Ezek amúgy afrikai bennszülött törzsek.)

na, az afrikaiak

A Harry Potterben honnan is származtak a sárkányok? Tudom, hogy volt egy Hungarian Horntail, de a többi? Mindenesetre a sárkányok az óriásrozmárok mellett laknak, az ismert világ végén, Finnországban, mutáns réMszarvasok társaságában:

Rémszarvasok

Az ismert világ határain laktak tehát a szörnyek, a rettenetes csúcsragadozók. Kívülről, a tudás határáról érkezett az embert összeroppantó erő. Na de most, hogy a geográfia eszközei felszámolták a fantázia és a földrajz metszéspontjában lakó lényeket, azoknak el kellett költözni.  


Hol laknak ma ezek a lények? 


Vagy kilakoltattuk volna őket, amikor felvilágosultunk?

 
Hol van a mai tudás határa, ahol egy érzékeny GPS-szel simán meghatározhatjuk a koordinátáikat?

intergalaktikus perspektíva

Nem a középkor naiv tévhite volt az óriás víziszörny: ma is hiszünk benne. A mai tudás naprendszereket ölel fel - hát azoknak a széléről érkezik a fenyegetés. Nagyobbat gondolunk, de az eredmény ugyanolyan lesz. Kicsit emberszabású, nagyon szörnyű. Nagyon intelligens. Nagyon sokan van. Nagyon messziről érkezik. Csak egy céllal.

Szörnyű anyai érzések (Aliens, 1986)

De van egy másik típus is. Nem csak a földrajzi határterületről érkeznek a szörnyek. Igen sokan vannak a tudomány határterületeiről érkezők is. Klónozott dinoszauruszok, genetikai mutánsok, félresikerült orvosi kísérletek.

Splice, 2009 (engem nagyon megviselt)

 A szörnyek korszaktól függetlenül a tudás határairól érkeztek - megalkotásukban az emberi fantázia határtalan.

Nem kapunk levegőt. Karl Markovics: Lélegzés (Atmen)

Azt, hogyan lehet egy történet során egy szárnyabontogató fiatal fejlődését a leginkább hátráltatni, majd csavaros mesebeli fordulatokkal mindent helyre tenni, valószínűleg Charles Dickens tudja a legjobban.

Viszont Karl Markovics osztrák filmrendező sokkal jobban csinálja.

Adva van egy hullaház, és a halál köré épülő kegyeleti szolgáltatások. Mint azt a vetítés után a rendező el is mondta (volt ingyen bor is), ez volt a kiindulási pontja. A halálról akart egy nem pátosszal teli filmet csinálni. De nem is olyat, ahol a halál elvárás. Hanem egy olyat, ahol a halál munka. És csak később léptették be a történetbe a 18 éves, emberölésért elítélt Roman Kogler alakját. Aki egyből főhős és fókuszpont is lett. Akit egyáltalán nem értünk.

Otthon.

Adva van ez a 18 éves Roman Kogler, szőke és bamba. Róla a film elején csak azt tudjuk, hogy ifjúsági börtönben van, magánzárkája kevéssé komfortos, és hamarosan újratárgyalják az ügyét. Mivel érezhetően már sokat ült, lehetősége nyílt kimenni a világba és dolgozni. Így kerül temetkezési vállalathoz.

Lélegzet. Új megvilágítás.

Aztán ahogy ez a keményfiú a halálon keresztül szembesül az élettel, tátva marad a néző szája. Tátva marad, és a lélegzet visszafojtva. Mikor robban a Romanba rejtett bomba? Fokozatosan megérezzük Roman monoton életének a súlyát, az íratlan szabályokat, a szűk tereket, a még szűkebbre szabott gondolatokat. Megtudjuk, hogy gyilkosságért ül, és borzadunk a főhőstől. Legalábbis én úgy éreztem, ennyi visszafogott, elnyelt, elfojtott, még mindig fel nem törő indulat borzasztó. A Roman Koglert alakító színész, Tomas Schubert ZSENIÁLIS. Itt és most jegyezném meg, hogy az operatőr olyan szép, kiegyensúlyozott, visszafogott képeket komponált Bécsről, hogy azokban teljesen otthonosan mozog ez az emberformára összegyúrt hallgatag feszültség, akinek igazából nincs is otthona. És aki életének "élet" részét átugorva egyből a halállal kezd.

A halál esetleges. És érthetetlen. A temetkezési vállalatnál Roman a halál sok aspektusába belelát. És beleszagol. Olyan praktikus dolgoktól kezdve, mint az egyenruha helyes viselete, vagy az eszközök fertőtlenítése, az olyan nagyon összetett és érzékeny dolgokig, mint hogy hozzá szabad-e érni egy elhunythoz, aki valaki másnak a szerette. Vagy hogy hogyan viszonyuljon az ember az élőkhöz. A temetkezési vállalat munkatársai minden helyzetben kívülállók és határsértők: semmi keresnivalójuk sem lenne a gyász közegében, mégis kellenek, mégis ott vannak, mert a gyászoló nem képes nem gyászolni. Romannak pedig ezekkel az elhunytakkal több keresnivalója van, mint a saját életében.

Ha nem veszel levegőt, az is lélegzet.

Természetesen, mivel ez egy fejlődésfilm, elindul Romanban egy folyamat. Ezzel párhuzamosan mi nézők is egyre többet tudunk meg hátteréről. Remélem nem spoiler, ha leírom, hogy elhagyták a szülei (ez is egy nagyon drámai szál, és nagyon nehéz megállni, hogy most kihagyjam. Lényeg, hogy mindenki gondolkozzon el azon, hogyan reagálna az alábbi mondatra édesanyja szájából: "Életem legjobb döntése volt, hogy elhagytalalk.") Roman kicsi korától kezdve intézetekben nevelkedik. Ismeri a falakat, az embereket kevésbé. A "kintről" nem tud semmit, még akár azt is mondhatjuk, a kint félelmetes számára. A film kezdő kockáin egy utat látunk, amelynek a szélén Roman gyalogol. Vissza, a börtönbe, mert kirúgták. Egykedvűen gyalogol bele a semmibe, nem nézelődik, mi pedig csak a szürke sávot látjuk, betölti az egész vásznat. Ez a beszűkült világ tágul ki a mindennapos hajnali munkába vonatozással, az új, bár ellenséges emberek megismerésével.

Nők. Anyák.

Még lány is lesz benne - olyan fura kaland, nyilván. És olyan kaland, amely alatt végig azon szurkolunk, hogy csak el ne felejtsen leszállni a vonatról a börtönnél, mert akkor naaaagy baj lesz. Mert már neki szurkolunk. Miatta nem veszünk levegőt. Csak tanuljon már meg lélegezni!

Atmen - Lélegzés. Rendezte Karl Markovics.
26 nemzetközi filmdíj.

Angyali üdvözlet.