Tavasz, Kosztolányi

Elnézést, amiért el voltam tűnve. Kárpótlásul pár kép és vers. Kosztolányi.

Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.

Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi színben,
légy mint a semmi,
te minden.

bamba tömegből visszahúzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.

Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.

Lássam
a régi képet rajtad égi másban.

Úgy járnak itt e gyatra földön,
melyen csupán por és kopás van,
úgy járnak itt e vén világon,
mint egy frissen-festett lakásban.

Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
beléd fogódzom és kérdezlek itten,
hová megyünk mi, élet koszorúsa,
mélyszavu múzsa?

Ha cseng, ha zeng, térdére hull a szépség,
s ő mint hatalmas aranykoszorút,
némán viseli gőgös szőkeségét.

Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban
és sír a táj?