Világvége, haláltánc, ember

Nézzetek hátborzongató dolgokat youtube-on, majd utána színházban is.
Szegedi Kortárs Balett: Carmina Burana
Annyira dinamikus és tökéletes ez az előadás, annyira magába varázsoló, és főleg a végén: drámai, hogy tisztára libabőrözve néztem végig, és utána is még kellett fél órát üldögélnem a MÜPA előcsarnokában a kockafotelben, hogy lenyugodjak.
Összefüggő történet nincs, egy ad-hoc hierarchia szerint szerveződő, rongyokba csavart posztapokaliptikus embercsoport vergődése, egymással és a természetfelettivel való kapcsolata elevenedik meg, teljesen új értelmet adva Carl Orff középkori világi (underground) versekre komponált zenéjének.

Keresztes Dóra vágánsköltészet ihlette grafikái

Nem tudom, ki mennyire érzi ingének, hogy az emberiség jövőjéről gondolkodjék... elég jó hobbi ez, itt az ideje elkezdeni! :-) A pesszimista verziót mindenféle science fictionök már közel hozták hozzánk: az elmúlt pár év termése alapján lesz itt meteor, vízözön, háború, és világégés. Az okokkal ez a balettelőadás most nem foglalkozik, azonban nem túlzottan bizakodó az emberek ember voltának megtartása felől... Pontosabban egyfolytában a nagy kérdést lebegtetik: akkor ők, akiket hol sután, hol pedig kecsesen mozogni látunk most akkor emberek vagy nem emberek?

Aminek kapcsán naná, hogy megkerülhetetlenül felmerül a kérdés: mitől ember az ember? Mitől más, mint a többi állat? Társadalomhoz hasonló rendszereket pl. a hangyák, vagy az elefántok is létrehoznak, és bár nem vagyok etológus, előfordulhat, hogy azok a csoportok jobban funkcionálnak, mint egy mindentől rettegő, babonás, szervezetlen embercsoport...
Előfordulhat, hogy a kommunikáció képessége emel ki bennünket az állatok közül... Úgy értem, a narrativitás, a történetmesélés. Kapcsolattartásra szinte minden faj képes, absztrahálni azonban, ha jól tudom, csak mi, emberek tudunk. Mi értünk meg olyan dolgokat, hogy múlt, jövő, balsors, védő kar. És mivel ez egy táncelőadás, ahol nem beszélnek (bár néha énekelték a dalokat), a nyelvtől megfosztottság ismét az ember állatiasságát hangsúlyozta, nem pedig a világ verbális újjáalkotásának képességét.

A második jelenet egyébként (már ahogy én értelmeztem) éppen a világégés utáni embercsoport kommunikációs lehetőségeit mutatja meg: nyelv híján mozdulataikkal kommunikálnak. A törzsfőnök előtáncolt egy eseményt, mondjuk hogy milyen félelmetes nagy vadat / démont látott, a többiek pedig utánatáncolták: így már mindenki értette a dolgot, sőt, mindenki ugyanúgy értette. Egyes elméletek szerint amúgy pontosan így kezdődhetett az emberi nyelv is: az emberek miközben kalandjaikat ecsetelték, hangokkal kísérték az előadást, utánozták a fenevadat, a Mariska nénit, és a fák hangját, majd ezek a hangsorok rögzültek az adott jelentéshez, és hopp! kialakult a beszéd. Természetesen még n darab más elmélet is létezik, amelyeket szintúgy logikusan fel lehet építeni, és meg lehet érvelni.

Az O Fortuna eredeti szövege a Carmina Buranában

Ahogy az előadást néztem, és az emberség mibenlétén gondolkodtam, a táncosok egyre-másra táncoltak hol az ösztön elemeiről, hol magasabb rendű cselekvésekről / érzésekről. Természetesen volt egy fiú meg egy lány, akiknek a szólói / kettősei kapcsán időnként egy lehetséges szerelmi szál a fókuszba lebegett, aztán ki is libbent onnan. Akkor, ott, a Müpa karzatán, hiányoltam is ezt a fókuszt: mi az, hogy ilyen keveset szerepelnek a szólisták? Hiszen ők foghatnák össze a történetet egy kerek egésszé, aminek, Arisztotelészt követve, van eleje, közepe, meg vége! Kíváncsi lettem volna a történetükre, jobban meg szerettem volna ismerni. Ergo pontosan azt a narratív szálat kerestem, a mesét, egy cselekményvonal A-ból B-be tartását, az értelmet, aminek a keresése talán emberségünk/tudatosságunk egyik alappillére. Na, aztán ilyen nincs az előadásban. A rendező, Juronics Tamás, nem adja meg nekünk ezt a kegyes és ismerős momentumot: a fiú és a lány nem szerepel eleget, és nem rajzolódik ki sem egy Ádám/Éva, sem egy Rómeó/Júlia történet. Bár különösen a lány, mint az esendőség és emberség képviselője, nagyon fontos szereplő, nem az ő kettősük köré szerveződik az előadás. A törzs, az emberiség, velük is, nélkülük is sodródik.

Kicsi az ember ebben az előadásban, s ez igencsak idegen a mai Cosmo-világtól. Ellenben nagyon is közel áll a középkori elképzelésekhez, ahol a jelenségeket az emberek hierarchikus rendbe sorolták, s az ember, bár a lánc csúcsán állt, mégis kicsi volt. Eltörpült az Isten mellett, leborult az Isten előtt. (Ez a hierarchialáncolat fog a reneszánsz folyamán átértelmeződni: magára néz az ember, hogy jé, én ennyi más lénynél különb vagyok, és örül, aztán jut el a mához, ahol az embernek már szét se kell nézni, mert kiirtotta maga körül a lényeket.) Továbbá a középkori gondolkodásmóddal megegyezően, itt is minduntalan jelen van a Halál, kikerülhetetlen, elfeledhetetlen.

A dolgok rendje, 1579

Kicsi az ember, a hatalmas térben láncok lógnak, egy fekete démon/isten is megjelenik időnként. Ezzel az istenséggel, amit, mint utólag megtudtam, a címlapon Halálnak írnak, fura viszonyban vannak a világégést túlélt emberek: rettegnek tőle, de a háta mögött gúnyolják, közel futnak, megrúgják, elfutnak, lefejezik, bebújnak a palástja alá... Ellenség a halál? Megszelídítik a halált? Vagy ők szelídülnek meg? Természetes a halál?
Ez az egész előadás egy kortárs haláltánc?
Azon pedig, hogy a Halál óriásbábját ugyanaz a táncos mozgatja, akit korábban törzsfőnöknek néztem (és aki a koreográfus is volt), azóta is gondolkozom...

Haláltánc egy XV. századi freskón

Végezetül idelinkelem a nyitójelenetet egy másik felvételen, amely kicsit rosszabb minőségű, ellenben hosszabb, feltűnik benne a Halál, valamint nem csak az O Fortuna hallható.Link.