Világvége, haláltánc, ember

Nézzetek hátborzongató dolgokat youtube-on, majd utána színházban is.
Szegedi Kortárs Balett: Carmina Burana
Annyira dinamikus és tökéletes ez az előadás, annyira magába varázsoló, és főleg a végén: drámai, hogy tisztára libabőrözve néztem végig, és utána is még kellett fél órát üldögélnem a MÜPA előcsarnokában a kockafotelben, hogy lenyugodjak.
Összefüggő történet nincs, egy ad-hoc hierarchia szerint szerveződő, rongyokba csavart posztapokaliptikus embercsoport vergődése, egymással és a természetfelettivel való kapcsolata elevenedik meg, teljesen új értelmet adva Carl Orff középkori világi (underground) versekre komponált zenéjének.

Keresztes Dóra vágánsköltészet ihlette grafikái

Nem tudom, ki mennyire érzi ingének, hogy az emberiség jövőjéről gondolkodjék... elég jó hobbi ez, itt az ideje elkezdeni! :-) A pesszimista verziót mindenféle science fictionök már közel hozták hozzánk: az elmúlt pár év termése alapján lesz itt meteor, vízözön, háború, és világégés. Az okokkal ez a balettelőadás most nem foglalkozik, azonban nem túlzottan bizakodó az emberek ember voltának megtartása felől... Pontosabban egyfolytában a nagy kérdést lebegtetik: akkor ők, akiket hol sután, hol pedig kecsesen mozogni látunk most akkor emberek vagy nem emberek?

Aminek kapcsán naná, hogy megkerülhetetlenül felmerül a kérdés: mitől ember az ember? Mitől más, mint a többi állat? Társadalomhoz hasonló rendszereket pl. a hangyák, vagy az elefántok is létrehoznak, és bár nem vagyok etológus, előfordulhat, hogy azok a csoportok jobban funkcionálnak, mint egy mindentől rettegő, babonás, szervezetlen embercsoport...
Előfordulhat, hogy a kommunikáció képessége emel ki bennünket az állatok közül... Úgy értem, a narrativitás, a történetmesélés. Kapcsolattartásra szinte minden faj képes, absztrahálni azonban, ha jól tudom, csak mi, emberek tudunk. Mi értünk meg olyan dolgokat, hogy múlt, jövő, balsors, védő kar. És mivel ez egy táncelőadás, ahol nem beszélnek (bár néha énekelték a dalokat), a nyelvtől megfosztottság ismét az ember állatiasságát hangsúlyozta, nem pedig a világ verbális újjáalkotásának képességét.

A második jelenet egyébként (már ahogy én értelmeztem) éppen a világégés utáni embercsoport kommunikációs lehetőségeit mutatja meg: nyelv híján mozdulataikkal kommunikálnak. A törzsfőnök előtáncolt egy eseményt, mondjuk hogy milyen félelmetes nagy vadat / démont látott, a többiek pedig utánatáncolták: így már mindenki értette a dolgot, sőt, mindenki ugyanúgy értette. Egyes elméletek szerint amúgy pontosan így kezdődhetett az emberi nyelv is: az emberek miközben kalandjaikat ecsetelték, hangokkal kísérték az előadást, utánozták a fenevadat, a Mariska nénit, és a fák hangját, majd ezek a hangsorok rögzültek az adott jelentéshez, és hopp! kialakult a beszéd. Természetesen még n darab más elmélet is létezik, amelyeket szintúgy logikusan fel lehet építeni, és meg lehet érvelni.

Az O Fortuna eredeti szövege a Carmina Buranában

Ahogy az előadást néztem, és az emberség mibenlétén gondolkodtam, a táncosok egyre-másra táncoltak hol az ösztön elemeiről, hol magasabb rendű cselekvésekről / érzésekről. Természetesen volt egy fiú meg egy lány, akiknek a szólói / kettősei kapcsán időnként egy lehetséges szerelmi szál a fókuszba lebegett, aztán ki is libbent onnan. Akkor, ott, a Müpa karzatán, hiányoltam is ezt a fókuszt: mi az, hogy ilyen keveset szerepelnek a szólisták? Hiszen ők foghatnák össze a történetet egy kerek egésszé, aminek, Arisztotelészt követve, van eleje, közepe, meg vége! Kíváncsi lettem volna a történetükre, jobban meg szerettem volna ismerni. Ergo pontosan azt a narratív szálat kerestem, a mesét, egy cselekményvonal A-ból B-be tartását, az értelmet, aminek a keresése talán emberségünk/tudatosságunk egyik alappillére. Na, aztán ilyen nincs az előadásban. A rendező, Juronics Tamás, nem adja meg nekünk ezt a kegyes és ismerős momentumot: a fiú és a lány nem szerepel eleget, és nem rajzolódik ki sem egy Ádám/Éva, sem egy Rómeó/Júlia történet. Bár különösen a lány, mint az esendőség és emberség képviselője, nagyon fontos szereplő, nem az ő kettősük köré szerveződik az előadás. A törzs, az emberiség, velük is, nélkülük is sodródik.

Kicsi az ember ebben az előadásban, s ez igencsak idegen a mai Cosmo-világtól. Ellenben nagyon is közel áll a középkori elképzelésekhez, ahol a jelenségeket az emberek hierarchikus rendbe sorolták, s az ember, bár a lánc csúcsán állt, mégis kicsi volt. Eltörpült az Isten mellett, leborult az Isten előtt. (Ez a hierarchialáncolat fog a reneszánsz folyamán átértelmeződni: magára néz az ember, hogy jé, én ennyi más lénynél különb vagyok, és örül, aztán jut el a mához, ahol az embernek már szét se kell nézni, mert kiirtotta maga körül a lényeket.) Továbbá a középkori gondolkodásmóddal megegyezően, itt is minduntalan jelen van a Halál, kikerülhetetlen, elfeledhetetlen.

A dolgok rendje, 1579

Kicsi az ember, a hatalmas térben láncok lógnak, egy fekete démon/isten is megjelenik időnként. Ezzel az istenséggel, amit, mint utólag megtudtam, a címlapon Halálnak írnak, fura viszonyban vannak a világégést túlélt emberek: rettegnek tőle, de a háta mögött gúnyolják, közel futnak, megrúgják, elfutnak, lefejezik, bebújnak a palástja alá... Ellenség a halál? Megszelídítik a halált? Vagy ők szelídülnek meg? Természetes a halál?
Ez az egész előadás egy kortárs haláltánc?
Azon pedig, hogy a Halál óriásbábját ugyanaz a táncos mozgatja, akit korábban törzsfőnöknek néztem (és aki a koreográfus is volt), azóta is gondolkozom...

Haláltánc egy XV. századi freskón

Végezetül idelinkelem a nyitójelenetet egy másik felvételen, amely kicsit rosszabb minőségű, ellenben hosszabb, feltűnik benne a Halál, valamint nem csak az O Fortuna hallható.Link.

Féner embere

Megtaláltam Féner emberét.
(Ez a kép tehát a Féner Tamás fotókiállításáról írt beszámolómhoz tartozik, indokok, részletek, miértek ott.)

Pár éve egy Edward Weston aktért cenzúrázták a régi blogomat, amit természetesen nem lehet visszavonni. Remélem most egy foszladozó háromszemű múmiával nem ez a sors vár rám. Miket ki nem állok a fotóművészetért!

Latiatuc feleym zumtuchel (Féner Tamás)

Október 22-ig még látogatható Féner Tamás "Latiatuc feleym zumtuchel" című megrázó kiállítása az Országos Széchenyi Könyvtárban! Felkiáltójel! Nézzétek meg, töprengjetek rajta ti is! A tárlat után egészen másmilyen lesz majd a várbeli koratéli panoráma: karcosabb, törékenyebb.

Elég sok kiváló nagyítás van egy kicsiny légtérbe összegyűjtve, egy-egy kép pedig olyan nagy, hogy teljesen betöltik a szemlélő látóterét - ezek a fizikai jellemzők a kiállítás nem éppen könnyű témájával párosítva borongós, önszemlélődő, reményt kereső állapotba zárják a látogatót.
Minden képhez két szöveg is társul: egy felé nyomtatott (többnyire biblikus, ószövetségi) cím, valamint egy külön állványkán elhelyezett (többnyire magyar irodalomból származó) idézet is társul: a kép és a szövegek beszélgetnek az agyamban. A társítások időnként egyértelműek, máskor még sokáig visszhangoznak: aha, akkor ha ez így van, akkor az úgy van, de ha az úgy is lehet, akkor összeillik még emezzel is...
Ahogy belépünk a 73 éves, Kossuth-díjjal is kitüntetett alkotó kiállítására, két igen hangsúlyos helyen, a bejárat két oldalán a Féner-eszmeiség két tömör kifejezőjét láthatjuk. Bal oldalt egy hófehér, ágasbogas, fa, felülről fényképezve. Jobb oldalt felirat: Mestereim. És három név.

Ez az alázat és ez a távolságból történő szemlélés jellemzi az egész kiállítást. A tájképekben a világ anyagszerűsége látszik: a fű, a víz, a fák mind valahogy csoportokat alkotnak és nagy masszák lesznek. A nagy masszák pedig törékenyek, mert alaposabb megvizsgálás után kiviláglik, milyen apró részekből állnak össze.

És ember sehol. Olyan feltűnően hiányoznak az emberek, hogy fellélegzem egy szobrokat ábrázoló kép láttán: na végre. A kép döntött, a két szobor átlósan kettéosztja a teret, jobbra vannak részletek, balra csak sötétség. Ha jól emlékszem, a szobrok ellenkező irányba néznek, és nagyon hangsúlyos az elöl lévő alak háta.

Aztán megkapom a homo sapiensemet is: egy mumifikálódott időtlen arc, formalinban úszva, üvegedényben. Ahogy a fény törik, három szeme van, amelyekkel ijesztően mered rám.
Igen, van a szörny is, de ott a vadász, az ösvényeken járó, és a lángosos is...

A tárlat számvetés és összegző jellegét nem csak én éreztem: a vendégkönyvbe írt baráti, értő, és meleg reflexiókat nagyon érdemes átbogarászni. 

 

A képanyag egy jelentős része fennvan az OSZK honlapján, de élőben sokkal kontrasztosabbak, és ütősebbek a képek. Úgyhogy aki tervezi, hogy megnézi a kiállítást, az inkább ne klikkeljen.

Végezetül ezt írja a "hivatalos" ismertető a tárlatról:
"Az alkotót több éve foglalkoztatja a kép és a szöveg viszonya, egymást kiegészítő kapcsolata, összhangja. A most kiállított képek egy vizuális napló lapjait tárják elénk.. A kiállítótérben a nagyméretű felvételek, és a hozzájuk kapcsolt irodalmi idézetek - a művész szándéka szerint - körülményeinek változásait, gondolkodásának irányát érzékeltetik. Ez a fajta naplószerű összeállítás bizonyos értelemben a 2009-ben a Magyar Fotográfusok Házában megrendezett tárlat önéletrajzi ihletésű fejezetének továbbgondolása, kiterjesztése. E vonatkozásban nem az a fontos, hogy az alkotó a képhez találta meg a szöveget, vagy olvasmányait fogalmazta képpé - a képes napló látható és olvasható mondatai által válik kerek egésszé. Egy napló természeténél fogva nyitott - non finito - várjuk tehát újabb, folytatódó lapjait, fejezeteit." 

ui: azóta megtaláltam a múmiás képet, és a következő bejegyzésben posztoltam is!

André Kertész tribure project kutyával

Nagyon sok izgalmas árnyék van itthon. Amikor nem fuldoklom, remek időtöltésem van :) (Re: az André Kertész tribute project korábbi megnyilvánulásai: 1,2)

unatkozó majom

Még mindig beteg vagyok. Jobb híján az André Kertész könyvet lapozgatva és a kiállításra készülve töltöm az időt. Szép fények itt is vannak, legközelebbre pedig beszerzek egy üveghalat vagy minibiciklit. (Re: egy korábbi bejegyzés. :-) )

 

Így ért véget a nyaram

Varázslat és börtön a tér.
Dobjunk zárt lyukakba szuverénitásukat féltő vagy múltjukat takargató ismerősöket, s máris szinte magától pattan ki a konfliktus, a dráma, amelyet megrendezve egy remek filmet vagy színházi előadást hozhatunk létre. Eszerint a recept szerint működött már a görög színház is, majd minden egyéb is, mely az ő hagyományaikat követi.
De csinálhatjuk másként is.
Vehetünk például egy végtelen nagy teret, mondjuk az északi sarkvidéket, beledobhatunk két idegent, megrázhatjuk, és megnézhetjük, mi történik.
A kísérlet eredménye hátborzongató.

 

Először is azt tapasztaljuk, hogy a bedobott két idegen nem lett ismerősebb, barátságosabb, kedvesebb, emberibb, sőt. A tér pedig továbbra is végtelen, csodálatos, kiszámíthatatlan, ám mindezek mellett egyre inkább fenyegető is.

Aleksei Popogrebsky rendező bezárja hőseit a végtelenbe, ahol a gondolat belevész a ködbe, s az elmét elvakítja a befagyott víztükör, s hagyja működni a rendszert. A két hős közül az egyiket, a szinte egész életét itt töltő Szergejt, már rendesen kikezdte és megkeményítette ez a világ. Az új jövevény, a gyerek(es) Pavel még kalandot lát a fagyba zárt meteorológiai állomásban. Vajon ezt a két embert felfalja a tér? Vajon felfalják egymást, s az emberség jégcsapra húzva végzi? Közben pedig szemünk a végtelen hideget pásztázza.

Az Így ért véget a nyaram  igazi hátborzongató remekmű.

 A történet felütésében megismerkedhetünk az alapkonfliktussal: két teljesen eltérő világ találkozik ezen a gyönyörű fagyos kísérleti állomáson. A remete Szergej igazi túlélő, szigorú rendszerember. A társadalomtól, családjától egyre jobban elszakadva él, a távolság pedig nem csupán földrajzi, hanem egyre inkább kulturális, szellemi is. A külvilággal egy rádión keresztül kommunikál, családjával pedig csak többszörös áttételeken keresztül tudja tartani a kapcsolatot: a rádió túloldalán lévőket kéri meg, hogy küldjenek egy-egy sms-t a feleségének és gyermekének. Kárhoztathatjuk, ha a bizonytalan Pavelt nem öleli egyből apaként keblére valaki, akit a távolság minden közelségtől megfoszt?
Szergej világában nincs lazulás, szünet, olvadás.  

Pont ezért kezeli fenntartásokkal a nyári gyakorlatra ideérkező Pavelt, a "turistát". Pavel fülén mindig ott a fejhallgató, mindig üvölt valami, lövöldözős számítógépes játékokkal játszik, amelyeket valóságosabbnak érez, mint a végtelen tájat és a háromóránkénti méréseket. A meteorológiai megfigyelést is szórakozásnak igyekszik felfogni, hogy ne legyen olyan unalmas... Egy bizonyos izotóp mérésére például új technikát fejleszt ki...  Pavel az én generációm gyermeke, Pavel én vagyok.

De Pavel tapasztalatlan és kicsit gyáva is.
Pavelt agyonnyomja Szergej jelenléte.
Pavel nem ad át egy nagyon fontos üzenetet Szergejnek, és ezzel elindul a macska-egér játék. Először még csak az állomás kék labirintusépületében játszunk, majd a környező emberalkotta kütyük (ilyenolyan műszerek, épületek) körül, végül nagy üres semmiben. És itt nem érvényes a Tom és Jerry-szabály, t.i. hogy összelapulsz egy kicsit, de aztán futsz tovább.

Hosszú idő óta ez az első film, amelynek elképzelni se tudtam, hogy mi lesz a vége. Ahogy az indulatok süvítettek, két ember egymásnak esik, elsősorban mentálisan, de aztán a fizikai túlélésért kell megküzdeni. Mindeközben pedig csak akkor nem nyel el a tér, ha visszatalálnak azokhoz az emberi alapelemekhez, amelyek még a halálos ellenségeket is összekötik.
És amikor a legnagyobb a feszültség, amikor a bizonytalanság a szereplőket és a nézőket is elemésztené, rendre akkor ajándékoz meg bennünket az operatőr egy-egy lélegzetelállító nagylátószögű felvétellel. Nézd a tájat. Gondolkodj. Fogadd be. Ilyen kicsi vagy.
Volt egy beállítás, amikor konkrétan keresni kellett Pavelt, a hangyát.

Pavel a legkevésbé emberibb formában tekereg, mászik, kúszik, szenved, vagy amikor egy kicsit több energiája van, ólálkodik és settenkedik, a néző fejébe pedig ezzel párhuzamosan fészkeli be magát a gondolat, amely még napokig nem fog távozni: valóban ennyire nehéz igazat mondani? önmagunkat képviselni? kommunikálni? szembenézni egy másik entitással?

Egyes elemzők nem véletlen értelmezik a filmet az orosz kulturális és politikai örökség terhével való szembenézés kísérletének.

Miközben Szevasztopolban

Találtam egy történelmi-művészeti-emberi blogot, ami, és ez számomra a legmeglepőbb, igen hosszú időre lekötött. Egyszerűen érdekes. Jól működnek a képzettársítások. Rengeteg a poszt, kreatívak a szerzők, csorgatom a nyálam.
wangfolyo.blogspot.com

Itt most néhány képet kölcsönöztem A szovjet Capa című cikkükből, amely Jevgenyij Haldej háborús képeiből válogat, és egy csomó érdekes infóval szolgál, amiket most, nyilván, nem másolok ide.
Ebben a három képben viszont, amelyeket csakazértis ellopok, megrázóan törékeny a világ.

Szülinapos a Macskafogó

1986, október. ma 25 éves a Macskafogó.

1986, Filmvilág. Kritika. Érces nyelv. Rövidlátás. Humorérzéketlenség. Székely Gabriella ismertetőjének felütését idekontrolcékontrolvézem.

Remek, na!

"Nepp József és Ternovszky Béla bizonyára sokat járnak moziba. Szerencsés emberek, a Macskafogó tanúsága szerint a világsikeres Csillagok háborúja, a klasszikus maffia- meg gengszter-mesék mellett olyan filmekre is jegyet válthattak, melyeket a halandó hazai néző legfeljebb csak újságok beszámolóiból ismerhet: mint például Bakshi rajzfilmjét, a Fritz, a macskát, a 07-es ügynök különböző mulatságos kalandjait, vagy a Superman attrakcióit. Ezekkel az ínycsiklandozó, szemkápráztató, színes, szagos, sok millió dolláros látványosságokkal mi, persze, nem vehetjük fel a versenyt, még akkor sem, ha az egyre korlátozottabb hazai produkciós költségekbe, mint ez esetben is, különféle LTD és GBMH részvények dollárjai és márkái csordogálnak is. Ésszerűnek tetszik: vessük latba (amúgy „odaát” vagyonokat érő) kézügyességünket, rajzoljuk le a méregdrága, különleges effektusokkal pazarul előállított, világsztárokkal eljátszatott történeteket. Fessünk gengsztereket, maffiavezéreket, szindikátus-palotákat, felhőkarcolókat, félelmetesen vad dzsungelt krokodilokkal, terroristákat, bérgyilkosokat, tengeri csatát, véres nagyvárosi pisztolypárbajokat, tankokat, száguldásos autósmanővereket, fényes nagyvilági partykat; vigyük ismeretlen, egzotikus tájakra a kalandozni vágyó néző szemét. Harcoljanak egymás ellen a klasszikus filmes figurák macska- meg egérbőrbe bújtatva, szurkoljunk az utóbbiaknak, lévén azok kisebb és védtelenebb állatok."

Váháhá! Itt az eredeti link, a teljes ismertetéssel.

Szobafogság (André Kertész és p közös sorsa)

Fejfájáson keresztül szemlélni a létet nem valami felemelő dolog. Ráadásul időnként berázkódik a kép, ilyenkor köhögök. Mára szobafogság jutott, de legalább nem kell dolgozni. A délelőtt jó, akkor besüt a nap. Vidám. (Ellenben mindenen látszik, hogy mennyire poros.)

Azt hiszem André Kertész volt az, aki élete végén, betegsége miatt, nem tudta elhagyni a szobáját, és valami hihetetlen absztraktokat és képzettársításos fotókat készített arról az unalomig ismert térről, amiben minden bizonnyal ugyanúgy ott volt a kanapé, az állólámpa, meg a szekrény, ahogy nálunk. De valahogy mégis túllátott rajtuk.

Igen, ő volt, New Yorkba volt bezárva, idegenül, magányosan. (Milyen jó, ha az ember csak lekap egy André Kertész albumot a polcról, és informálódik.) A felesége halála nagyon megviselte lelkileg, emellett pedig mindvégig kísérte az elégedetlenség, hogy a világ nem ismerte el munkásságát jelentőségének megfelelően.

  

 

1979 és 1981 között készítette ezeket a felvételeket egy Polaroid géppel, miközben fokozatosan gyengült az állapota. Látása is fokozatosan romlott, s azzal igyekezett észlelésének érzékenységét fenntartani, hogy üveg, fa, és bronz tárgyakból komponált összeállításokat helyezett az ablakba, és a rájuk vetődő fény legapróbb változását is rögzítette.

Nagyon izgalmas, hogy ugyanazok a tárgyak és motívumok kerülnek elő a képeken, mégis mindig máshogy. Ami nagy, az máskor kicsi, és fordítva. Ami éles és ami homályos. Ami egyenes és ami görbe. Jó nézegetni és rakosgatni. És az extrém lilákat és sárgákat is nagyon élvezem.

    

Nahát, kiadták a polaroidokat könyvben is... valaki megveheti nekem, nem tilos. :) Van már egy másik polaroidos könyvem is, Tarkovszkijtól - olyan, mintha egy tündérmesét lapozgatnék...

antitestkultusz

Éljen C. S. Lewis! Végre valaki rendbetette a dolgokat, és visszaállította a helyes sorrendet...
Vajon a  baloldali fehér tárgy egy szemetes?